Adjátok vissza a falaimat!

     Nem tetszett ez az új helyzet. Nagyon nem. Világéletében abban a rácsoktól körülvett otthonban élt. Gyakran jöttek kétlábúak, akik a határokon túlról nézték őt, és valami furcsa hangon beszéltek is hozzá. Néha hirtelen mozdulatokat tettek, amitől neki időnként megfeszültek az izmai, mintha rögtön kitörni készülne, de aztán – általában – mozdulatlan maradt. Az idegenek nem zavarhatták, nem érinthették, biztonságban volt tőlük. Egyedül a szagok izgatták fel agyának valamelyik távoli zugában a sejteket. Valamit reagálnia kellett volna; érezte, de mégsem tett semmit. Feküdt tovább, és a következő etetés járt a gondolataiban. Tulajdonképpen ez volt minden, ami meghatározta napjait: etetés, alvás, időnként a kifutó tisztítása, amikor őt bezárták, és mire kijött, már mindennek különös, új szaga volt.
De aztán a dolgok megváltoztak. Másfajta idegenek érkeztek, és hangosak voltak. Még a kifutóba is bejöttek. Ez valamelyik etetés után történt. Ő nem is értette. Csak arra emlékezett, hogy fáradt volt. Alig bírta nyitva tartani a szemét, egy homályos ködön át látott mindent, de az ereje még ahhoz is kevés volt, hogy felálljon. A hangok is valahonnan távolról jutottak el hozzá. Idegesítette az a lüktetés, ahogy a sok zaj összekeveredett, idegesítette a feszültség, ami belőle áradt, és idegesítette az is, hogy nem bírt tenni ellene semmit. Elaludt, pedig még fényes nappal volt. Ráadásul olyan mélyen, hogy semmire sem emlékezett abból, ami azután történt. Ködösen felrémlett néhány kép ugyan, valami különös helyekről, hangokról, de azokat nem ismerte, így azt gondolta, csak álmodhatta őket. Pontosabban azt gondolhatta volna, ha – mire felébredt – nem változtak volna meg a dolgok. A rácsok ugyanúgy ott voltak, de minden más új volt. Más szagokat hozott, a másképp fújó szél, másképp melegítettek a nap sugarai, mások voltak a kétlábúak és mások az ételek. Nem szerette. Különös íze volt a húsnak. Már az sem tetszett, aztán pedig egy idegen lényt raktak be, ami kicsit betegnek látszott, lassan mozgott, és ő először nem is tudta, mit kellene tennie vele. Éhes volt, rettentően éhes, és végülis ez döntött. Egy ideig kerülgette az idegen állatot, ami úgy tűnt menekülni akar, mégsem tette, mintha megbénult volna, és különös szag áradt belőle, a félelem szaga. Ez egyszerre volt izgató, és idegesítő. Az izmai azt ordították öld meg, az agya azt, hagyd élni. Végül ismét az éhség győzött, egyetlen csapással terítette le. Az íze nem sokban különbözött a korábban kapott ételekétől, talán csak nem volt annyira édes. De a szaga, az sokkal, sokkal jobb volt. Néhány nappal később már készenlétben várta az etetéseket. De akkor megint megváltozott valami. Egy hozzá hasonló idegent hoztak. Igyekezett nem tudomást venni róla, és a másik is kerülte őt. Szerencsére az élelemmel nem volt gond, elég volt kettőjüknek is. Csak azt nem szerette, ha együtt kellett aztán fogyasztaniuk a zsákmányból. Olyankor inkább kiszakított egy darabot, és távolabbra vitte.
Végül – maga sem tudta volna megmondani, mennyi idő után – a másik lény sem zavarta már. Egyre több időt töltött a közelében, míg egy nap együtt napoztak, aztán így történt mindig.
És akkor a dolgok újra változni kezdtek. A megszokott rácsok helyett egy végtelen ketrecet kaptak, legalábbis neki így tűnt. Társa gyorsabban szokta meg az új helyet, és ő titokban utálta ezért. Már nem volt annyit mellette, hanem mind messzebb merészkedett, orrát az ég felé emelte, és elégedett morgásokat hallatott. Ő is megszagolta a levegőt, de neki nem tetszett. Igyekezett úgy viselkedni, mint társa, de valahogy mindig idegen maradt ez a helyzet. Követte ugyan a másikat portyázásai során, de vele ellentétben ő örült, mikor falhoz, kerítéshez értek, ami egyet jelentett azzal, ne tovább. De mintha ezek a határok mind messzebb kerültek volna, és a kétlábúak is mind ritkábban tűntek fel a közelükben. Bár, a szagukat érezte, és néha elkapott egy-egy villanást is, ami jelezte, ott vannak, ám ez nagyon ritka esemény volt.
Nagyon hosszú idő telt el. Azt hitte már, örökre így marad. És talán jobb is lett volna. De egy nap újra megjelentek a kétlábúak. Társa izgatott lett, világosan érezte a szagán. Halk morgást hallatott. Ő érdeklődve nézett rá. Nem értette. Neki a kétlábúak jelenléte a biztonságot jelentette. Közelebb jöttek hozzájuk, és ő akkor valami csípést érzett. Rögtön elálmosodott tőle. Még látta, hogy társa támadni készül, aztán ő is eldől.

     Egy hatalmas, füves pusztaságon tért magához. Addigra a másik már teljesen éber volt. Mindig egy lépéssel előtte járt. Mereven állt, fejét az ég felé emelte, és a levegőt szaglászta. Ő is megpróbálta. Ez a szag… Annyira idegen volt, annyira más, annyira félelmetes. És akkor a másik nekiiramodott. Ő rémülten próbált erőt kicsikarni végső tartalékaiból, és még kissé kábán követte. Fogalma sem volt, hová. Úgy százötven méter megtétele után társa hirtelen a földhöz lapult. Ő szintén, bár, nem tudta, miért. Kíváncsian emelte fel a fejét. Megdöbbent. Nem messze tőlük néhány hozzájuk hasonló idegen hevert a fűben. És egy másfajta is… Nem sokban különbözött tőlük, csak kicsit nagyobb volt, és a szőre is hosszabb. Az idegen feléjük fordította a fejét, majd felpattant. Még ekkora távolságból is látni lehetett a megfeszült izmok játékát a lábain, a hátán. Ő is megremegett. Eddig még soha nem érzett hasonlót sem. És tudta, hogy társa ugyanezt érzi. Olyan különös volt ez az érzés, és valamiért ahhoz a másfajta ismerős idegenhez kapcsolódott. Az érintését kívánta, és valami mást is, de nem tudta volna megfogalmazni, mit…
Nem sok ideje maradt gondolkodni, mert társa elindult a csoport felé, és a furcsa idegen is feléjük. Ő pedig csak tette, amit a másik, és követte. Vissza-visszanézett. Szeretett volna menni is, de valami folyamatosan visszahúzta. A biztonság…
Félútnál valamivel közelebb találkoztak az idegennel. Nagyon hatalmas volt. És nagyon izgató szagú. Ő enyhén félrehajtotta a fejét, mire az idegen egyből ránézett, és közelebb sétált hozzá. Ő megremegett. A belsejében végigfutó érzéstől is, de leginkább a félelemtől. Izmai megfeszültek, és pár lépést hátrál, de akkor az idegen rámordult, és ő szabályosan kővé vált. Az idegen körbesétálta, alaposan megszaglászva minden porcikáját. Ez is egyszerre volt izgató és félelmetes, de mozdulni sem mert. Csak akkor, mikor az idegen társát kezdte el vizsgálni. Akkor végre ő is alaposan végigmérte. Izmos, hosszú lábai voltak, és hatalmas, jó szagú szőre a fején. A csorda felé pillantott. Az ottmaradottak mind őket figyelték, pont úgy állva, mint mikor ő várt az etetésre. De nem fognak rá vadászni. Ebben biztos volt. A hatalmas idegen rájuk morgott, és elindult visszafelé, és ő valamiért követte, mint ahogy társa is. Ahogy közelebb értek, a csoport tagjai ellenséges pillantásokat vetettek feléjük, az egyikük el is indult, de akkor váratlan dolog történt. A hatalmas idegen mancsának egyetlen csapásával elvette a kedvét a harctól. Látta, ahogy a körmök helyén kiserken néhány csepp vér, de más nem történt. Ő hálásan nézte a vezért. Most már biztos volt benne, hogy csak az lehet. Csodálattal vegyes izgalom töltötte el a szívét a gondolatra, hogy megvédte őt.
A délután többi része nyugalomban telt. A csoportnak volt élelme, és úgy tűnt nem zavarja őket, hogy az újak is falatoznak belőle. Kicsit rossz volt a szaga, de ő addigra már nagyon éhes volt, nem foglalkozott vele. Előkerült néhány apróbb idegen is. Melegség töltötte el a szívét, ahogy rájuk nézett.
Ahogy leszállt az alkonyat a csoporton izgatottság lett úrrá, látta, hogy korábbi társa olyan már közöttük, mintha mindig ott élt volna. Ő nem érezte túl jól magát. Túl sokan voltak, és túl közel jöttek, ezt nem szerette. Egyedül a vezér közelségét viselte el. De úgy tűnt, őt csak akkor szabad megközelíteni, ha ő akarja. Bárcsak akarná, gondolta, akárhányszor rápillantott. Akkor talán csökkenne valamennyire az a feszültség is a bensőjében, amit azóta érez, mióta először meglátta. Nem volt ideje ezen gondolkodni. Az egyik csordatag az oldalához kapott, ahogy elment mellette. Végigszáguldott testén a fájdalom, és egy vékony piros csík jelent meg az oldalán. Nem értette, miért bántotta a másik. És azt sem értette, most miért nem védte meg a vezér. Mindenki elindult, ő követte őket. Lassan haladtak a hatalmas fűben, néha le-lelapultak, néha fejüket felemelve szaglászták a levegőt. Rövidesen ő is érezte. Ételszagot hozott a szél Az izgalom eltöltötte minden sejtjét, izmai megfeszültek, aztán már minden magától történt. Kitört, amikor kellett. Rohant, ahogy az ösztönei diktálták. Maga sem tudta, honnan, de érezte, mikor mit kell tennie. Futott, ugrott, harapott, és élvezte, ahogy a friss, meleg vér végigfolyik a pofáján. És élvezte a többiek elismerő pillantását. Még a vezér is elégedetten méregette, és ez volt a legnagyobb jutalom, amit kaphatott. Aztán ahogy visszafordult a préda felé, megváltozott minden. Ez az állat sokkal nagyobb volt, mint amiket eddig megölt. Nem is pusztult el még. Szemeiben látni lehetett a haláltusát, ahogy küzdött minden másodperc életért. Neki el is ment a kedve az egésztől. Hátrébb húzódott, és hagyta, hogy a csoport befejezze a munkát. Még enni sem volt kedve, de az éhség nagy úr. Soha nem volt még ilyen rossz íze a húsnak. De ezt csak ő érezte így.
Eljött az éjszaka, és ő ébren töltötte. Nem akart itt lenni, de nem lehetett máshol sem.
Másnap kora reggel a vezér mellé telepedett, és nyalogatni kezdte. Egy nappal korábban még örült volna neki, de most nem tudott. Aztán a másik felállt, és egész testével ránehezedett. ő menekülni akart, de a hatalmas hím elkapta a nyakát, és fogait belé mélyesztette. Fájt. De ez semmi nem volt ahhoz a fájdalomhoz képest, amit a lábai között érzett, mikor beléhatolt. Nem akarta, és harcolni kezdett ellene. A hím nem erre számított, meglepte a heves ellenkezés, és fogai olyan erősen záródtak a nőstény nyakára, hogy az alig kapott levegőt. Azt hitte, meg fog halni. Ez új erőt adott. Egy erős rántással kiszabadította magát, és szembefordult a vezérrel. Egyenlőtlen harc volt. Se elég ereje nem volt hozzá, se elég tapasztalata. Nem is tartott sokáig. A delelő nap sugarait látta utoljára, mielőtt lecsukódtak a szemei. Pont olyan volt, mint otthon, érezte, hogy visszatér abba a biztonságba.

     Látta a fényt, ami fájt, érezte, ahogy torkát reszeli a szomjúság, érezte, hogy meg sem bír mozdulni. Másnak képzelte az elmúlást, mikor nagyritkán gondolt rá. Azt hitte, ott minden szép, de amit most érzett, az fájt. Nagyon fájt.
Aztán zajokat hallott, és ismerős, otthonszagú illatokat hozott a szél. Kétlábúak jelentek meg mellette, és letérdeltek hozzá. Ő meg akarta nyalni az egyikük kezét, de már nem volt elég ereje, csak egy gyenge mozdulatra tellett. Érezte, ahogy felemelik, aztán ismét elaludt.
Megint nem azt érezte, amire várt, fájdalmas volt minden mozdulat, még az is, ahogy kinyitotta a szemét. Csodálkozva nézett körül. Tekintetét elhomályosította valami folyadékféle. Otthon volt. Újra, kedves rácsai között.

* * *

     – Sír?
– Egy oroszlán? Ugyan már!
– Pedig úgy tűnt.
– Kis híján elpusztult. Esküszöm, ezek az állatvédők néha nem tudják, mit csinálnak. Fogságban született, fogságban nőtt fel…
– Csak azt akarták, hogy boldog legyen…
„Boldog”… Milyen különös hangzása van ennek a szónak, valahogy hasonlít ezekhez a rácsokhoz, gondolta az oroszlán. Nem tudta, pontosan mit jelent, de eldöntötte, mostantól így fogja hívni őket. Hiszen ezek a rácsok, falak jelentették az otthont, a biztonságot… Talán még a „boldog”-ot is…

Hozzászólások lezárva.