Mese – Epizódok a zerdaiak életéből 1. – Kendra

/A zerdaiakról, rólunk, bővebben a Mese – sorozat többi részében/

     – Kendra merre van? – kérdezte a férfi.
    A többiek egyszerre fordultak felé.
    – Még lent. Ismered – nézett fel a kijelzőkről a másodtiszt is. – Van még hatvankét percünk, földi időben mérve. Szerintem még valamit elintéz. Ne aggódj, itt lesz, mire indulnunk kell!
    – Nem aggódom – felelte a parancsnok mosolyogva. Valóban ismerte a nőt, nála jobban senki sem. Már kisgyermekként is ilyen volt, amit a fejébe vett, azt véghez is vitte. Így került ehhez a flottához is. És így került néhány éve erre a bolygóra is. Előkészíteni az áttelepítést. A saját módszerei szerint. Természetesen. Mást már valószínűleg letiltással fenyegettek volna egy időre, de Kendra más volt, és mégiscsak a parancsnok lánya. A többiek is elnézőbbek voltak vele szemben. Egy valaki volt feszültebb csak, Zohan, Kendra régi társa. Együtt kezdték, és mindenki tudta, hogy a férfi többet érez a lány iránt. Aztán mikor a nő jelentkezett az expedícióra, és Zohan nem mehetett vele, arról is keringtek pletykák, hogy ebben a parancsnok, Kordz, keze is benne van, és azt is sejtették, a nő kérte erre. Most viszont Zohan is itt volt, és ez nem volt túl jó előjel. Nem valószínű, hogy a nő meggondolta volna magát vele kapcsolatban, és a férfi híres volt indulatosságáról. Most is látszott rajta a feszültség.
    – Parancsnok, ideje lenne visszarendelni. A bolygó rövid időn belül megsemmisül.
    – Kendra tudja, mit csinál – válaszolta fagyosan Kordz. Az egyik technikusra nézett. – Nem említette, miért ment vissza? Úgy tudom, már rég itt van minden ember, állat, növény, ami a genetikai áttelepítéshez szükséges.
    – Nem tudom, de reggel még megkérdezte, szabadon hagytam-e a helyeket, amiket kért.
    – A helyeket? Úgy érti, a hibernálókapszulákban? – A kijelzőre nézett. – Öt? Van még öt szabad helyünk? Erről én miért nem tudtam?
    – Kendra külön megkért rá, hogy hagyjam szabadon, azt hittem, ezt önnel is megbeszélte. Mérges is volt, mert eggyel több kellett volna. Legalábbis ezt mondta.
    – Öt embert akar még felhozni? De kik azok? Egyáltalán egészségesek? Ha olyan fontosak, miért nem szólt nekem?
    – Elnézést, csak négy embert, az ötödik hely Kendráé, csak a rendszer nem tesz különbséget köztünk és a bolygólakók között. Ritkán telepítünk át, a program nem erre készült.
    – Négy ember? – A parancsnok elgondolkodott. – Mennyi időnk van még.
    – Ötvenhét perc.
    – Szeretnék beszélni a lányommal! Kapcsolja!
    – Most nem lehet, a hajó már indulási pozícióba állt, negyvenöt perc múlva érünk föléjük, akkorra kérte ő is a vonósugarat.
    – Tizenkét perccel az indulás előtt… – A parancsnok elhúzta a száját. – Kendra, mi a jó istent csinálsz te még ott? Mi olyan fontos… – dünnyögte maga elé.

    Kendra belépett a kapun, rögtön elébe szaladt a két németjuhász. Gyönyörű állatok voltak, kár értük. A nő felsóhajtott. Kár az egész civilizációért, de képtelenség mindenkit megmenteni. Örülhetnek neki, hogy legalább egy részük életben maradhat. Csak a genetikailag tökéletes egyedek. Így szólt a parancs. A család, akihez jött, nem tartozott közéjük, akkor sokkal könnyebb dolga lett volna. Valahogy felvetette volna őket is a listára. Bár, úgy néz ki így is sikerül megmenteni őket. Vagyis egy valakit nem…
    Ahogy sétált a bejárat felé, látta, hogy az egyik ablakon megmozdul a függöny. Ezek szerint itt vannak. Ez jó. Már úgysem lenne ideje megkeresni őket, ha másképp lenne. Felsóhajtott és bekopogott. Semmi. Újra kopogott. Az órájára nézett. Kevés az idő… Épp ismét kopogásra emelte a kezét, mikor az ajtó kinyílt. Egy vadászpuska csövével nézett szembe.
    – Takarodj innen! – sziszegte a férfi.
    – Karl, tedd le! Beszélni akarok veled!
    – Nincs miről beszélnünk! Menj csak a te fajtádhoz, és nézd végig, hogy pusztulunk el! Remélem, jól szórakoztok…
    A nő szomorúan nézte.
    – Te is tudod, hogy ha bármit tehettünk volna, megtesszük. Sajnos, nem rajtunk múlott…
    – Ó, nem rajtatok, persze! Mi a francnak jöttetek ide, és jelentettétek be?! Jólesett tetszelegni a felsőbbrendűségetekkel? Meg ez az áttelepítés… Állatkertet csináltok a civilizációnk maradékából…
    – Nem. Ez nem igaz. Egyelőre a mi bolygónkra viszünk, aztán egy megfelelő helyre, ami csak a tiétek lesz…
    – És kísérleteztek rajtunk…
    – Magatokból indulsz ki – ingatta szomorúan a nő a fejét. – Mi mások vagyunk.
    – Mások? Igazán mások? Azt mondtad szeretsz, és mégsem vettél fel a listára…
    – A listára csak tökéletesen egészségesek kerülhettek, a ti génjeitek hordoznak némi torzulást…
    – Tökéletesen egészségesek… És azt ki dönti el, mi számít annak?
    – Karl, kérlek! Nincs sok időnk.
    – Karl, engedd be! – hallatszott ki egy női hang.
    A férfi tétovázott egy pár pillanatig, aztán leengedte a fegyver csövét, azzal intett a nőnek. Kendra besétált. Körülnézett, érezte, hogy felszínre törnek benne az emlékek arról, mikor utoljára itt járt. Akkor még úgy volt, a férfi elválik, akkor csak ketten voltak itt, akkor még senki nem tudta róla, hogy ő nem ezen a bolygón született. Tudta, hogy balra nyílik a kisebbik hálószoba, legtöbbször ott járt, a ház többi részét nem is nagyon ismerte.
    Egy kisfiú kukucskált a következő ajtó mögül, az lehetett a nappali. A gyermek nyolc-kilenc évesnek nézett ki. Megjelent mögötte egy kislány is, majd egy középkorú nő. Végignézett Kendrán, de tekintetéből már hiányzott a győztesek büszkesége. Már minden mindegy volt.
    – Szóval te vagy az. Azt hittem, jobban különböztök tőlünk.
    – Nem, tulajdonképpen a legtöbb civilizáció kevés gyökérre vezethető vissza, mi, akárcsak ti, a szénalapúak közé tartozunk… – észbe kapott. – Ne haragudj! Nem ezért jöttem.
    – Miért jöttél? Meg tudod menteni valamelyik gyereket? Legalább csak egyet? Bármit megadok érte. Azt sem bánom, ha ti ketten együtt lesztek, csak mentsd meg valamelyiket legalább! –Kendra csak nézte, ahogy a nő kétségbeesetten könyörgött.
    – Négy embert tudok felvinni – mondta halkan, szinte suttogva.
    – Akkor ők megmenekülnek. Köszönöm! – zokogta a nő.
    – Szóval erre ment ki a játék! – kiáltott fel a férfi. – Így akarsz megszerezni. Így akarsz bosszút állni, amiért visszajöttem hozzájuk, mikor megtudtam, ki is vagy valójában. Aztán mit csinálnál? Valami fertőzésben véletlenül meghalnának a gyerekeim is? Hát, nem! Nem csinálsz belőlem házikedvencet! Itt maradunk mind, te meg számolj el a lelkiismereteddel!
    – Öt helyet akartam, de a másodtiszt elszúrt valamit! Nem tehetek mást….
    – Karl! – szólalt meg a férfi felesége is. – Én nem számítok. Menjetek! Kérlek! Szeretlek!
    Kendra az órájára nézett. Még tizenöt perc. Szemét elfutották a könnyek, ahogy a férfira nézett. Annyira szerette volna még egyszer, csak egyszer átölelni, érezni a csókjait, a simogatását.
    Ekkor lépett be a szobába egy kamaszkorú fiú, eddig nem tudni, hol lehetett.
    – Apa! Menjetek akkor ti, majd én maradok!
    – Mindannyian maradunk. – Kendrához fordult. – Ölj meg, ha valami nem tetszik! Az illene hozzád!
    A nő lehunyta a szemét, már védekezni sem volt kedve, és legfőképp ideje. A pillanatokra beállt csendet a rádió hangja törte meg:
    – Kendra, hallasz?
    A készülékhez nyúlt, hogy átváltson az ő nyelvükre, de a szemeit borító könnyektől semmit sem látott, keze is nedves volt, így ujjai minduntalan lecsúsztak a kapcsolóról. Földi készülék volt ez, ezt használta régen, és nem akarta lecserélni. Végül feladta.
    – Igen, parancsnok, itt vagyok!
    – Ó, hála az égnek! Mondd csak drága kislányom, mit csinálsz te ott lent? Tizenegy perc múlva meg kell nyitnunk az átjárót. Ugye, tudod, ez mit jelent?
    – Apa? – nevetett fel a férfi gúnyosan. – És mi lenne, ha túszul ejtenénk, és azt követelnénk, hogy vegyenek fel mindannyiunkat?
    – Felvinnének engem, anélkül, hogy észrevennéd – felelte a nő alig hallhatóan.
    – Akkor mire vársz még? Menj!
    Kendra nem mozdult, csak nézte a nőt, a gyerekeket felváltva. A nő arcán folytak a könnyek. A két kisebbik gyermek láthatóan nem sokat értett az egészből, a nagyobbik jól tartotta magát, mintha ő lenne a családfő.
    Teltek a percek. Közben az űrhajóról néha beolvasták a hátralévő időt, és sürgették a nőt. Végül már csak két perc volt hátra. Kendra tudta, hogy döntenie kell.
    – Másodtiszt, állítsa a vonósugarak kivezetését egyenesen a hibernálókapszulákra, ellenőrzésre már úgysincs idő. Minden rendben lesz, garantálom. – Szinte maga előtt látta, ahogy a tiszt az apjára néz, aki bólint.
    – Rendben! – jött a válasz kis idő múlva. – Hatvan másodperc, és belépünk az átjáróba, a vonósugarak irányban állnak. Jó átlépést! A kijáró után találkozunk.
    A kijáró után, úgy pár nap múlva, amikor a kapszulák kinyílnak, amikor ennek a bolygónak már nyoma sem lesz.
    Kendra a férfire nézett.
    – Sajnálom. Nem tudok mást tenni. – Visszafordult a nőhöz. – Szeretem a férjedet – mondta és beindította a sugarakat. Öt villanás látszott, és szinte a következő pillanatban az űrhajó meglódult. A bolygó pedig megszűnt létezni.

    – Na, nézzük! Kikért kockáztatott ez a lány! – fordult a másodtiszthez a parancsnok. – Apropó, Kendra még a fertőtlenítőben van?
    A kérdezett lehajtotta a fejét, aztán vissza felnézett:
    – Sajnálom!
    Kordz előtt összefutott minden.
    – Hol van Kedra? – kérdezte rekedten.
    – Meghalt. Ő maradt ott.
    – Nem! –üvöltött fel mögöttük Zohan. – Ezért a söpredékért nem halhatott meg ő! – Remegett a dühtől. Hirtelen felkapta a fegyverét, és a kettes blokk felé rohant.
    – A francba! – ugrott a parancsnok is. Futva indult a férfi után, de közben még visszaszólt a másodtisztnek. – Szóljon oda, hogy ne engedjék be!

    De Zohan gyorsabb volt. Mire utolérte, már meg is találta, akiket keresett. Kétség sem férhetett hozzá, mire készül. A fegyver célzógömbje a legnagyobbra volt állítva, ötven-hatvan ember is lehetett a sugarában. Középen természetesen azok, akik miatt jött. A terem automata rendszere fordította a szavait:
    – Férgek! Miattatok áldozta fel magát? Nem fogtok sokáig örülni neki!
    Kordz azon gondolkodott, vajon nem lenne-e tényleg így igazságos, nem lenne-e könnyebb neki is, aztán felemelte a karját, és az azon lévő egységbe beütött pár számot. A következő pillanatban Zohan összeesett. A körülöttük álló zerdaiak kissé csalódottak voltak, mind szerették Kendrát, és gyűlölték ezt az alacsonyabbrendű idegent, akiért meghalt, de a parancsnokkal nem szállhattak szembe. De titkon remélték, hogy lesz alkalmuk bosszút állni a nőért. És a parancsnok tudta ezt.
    – Menjen mindenki a helyére! Ők is! – nézett az emberekre. – Nemsokára belépünk a második átjáróba.
    Visszasétált az irányítóterembe, maga előtt látta a gyermekeket. A kislány pont olyan, mint Kendra is volt. Alig bírta visszatartani a könnyeit. Komoran adta ki a további utasításokat. Aztán ahogy minden elcsendesedett, és az altatógázok is hatni kezdtek, a másodtisztre nézett:
    – Mi nem alszunk. – A férfi bólintott. – Ezek a koordináták, mielőtt még belépnénk.
    A tiszt némán ütötte be a számsort, aztán felnézett:
    – Az összes vagy csak a kettes dokk?
    – Csak a kettes dokk, de ha gondolja, csinálom egyedül. Nem fogja jó néven venni a vezetés, de nem akarom, hogy Kendra halála felesleges legyen, viszont a bosszúvágy ellen semmit nem tehetek.
    – Értem. Maradok, ha lehet, de a többi koordinátát nem szeretném látni – mondta, azzal felállt. – Tudja a családom…
    A parancsnok bólintott.
    – Nekem csak Kendra volt, de akkor is.
    Némán dolgozott tovább. Még a lányával együtt fedezte fel azt a kis bolygót, ahova készült. Más nem tudott róla. Ahogy az égitest fölé értek, bekapcsolta a rakétákat, a kioldókat, és a hídról nézte, ahogy a hatalmas henger lassan, szinte lebegve belép a légkörbe.
    Figyelte a számítógépeket. Látta, hogy biztonságban földet értek, azt is tudta, még egy nap, mire felébrednek. Valahogy majd megoldják a további életüket, ő megadta nekik az esélyt. Ismerte a bolygót, tökéletesen megfelelő volt minden. Csodálatos férfi lehetett, ha Kendra az életét adta érte, gondolta, annak kellett lenni…
    Elfordult a kijelzőktől, és a központi egységhez sétált. Törölte az elmúlt óra összes eseményét, csak így tudta garantálni, hogy soha senki ne találjon ide. Majd a gépeken beállította a megfelelő koordinátákat az átjáróba lépéshez, aztán szólt a másodtisztnek, és mindketten a hibernálókészülékükbe feküdtek. Rövidesen mély álom telepedett rájuk.
    A parancsnok különös képeket látott. Kendra állt előtte, mintha még élne. Köszönöm, apa, suttogta, köszönöm. És ő érezte, hogy sírni szeretne, aztán erős szorítást érzett a mellkasában, és az álom szorosabban ölelte körbe, olyan szorosan, amiből már nincs szabadulás…

One response to “Mese – Epizódok a zerdaiak életéből 1. – Kendra

  1. Angie!

    Örömmel tölt el, hogy mostanság szinte egymást érik az írásaid 🙂
    Várom a következő részt! ölellek Évi

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s