Titkos F-Akták: Hiba a Facebookon

Köszönet Somogyi Lászlónak az ötletért!

/A Facebooknak van egy hibája, ha valaki hozzászólást ír, aztán törli, az értesítések között még ott marad, hogy írt…/  

   Éjfél múlt, nem sokkal korábban értem haza a munkából, szükségem volt egy kis kikapcsolódásra. Azaz szükségem lett volna, de még a Facebookon sem volt fenn senki. Vagyis senki olyan, akivel beszélni is szerettem volna. Egyszerűen nem voltam álmos, és tudtam, hogy hiába is feküdnék le, úgysem tudnék aludni, de semmi értelmes dolog nem jutott eszembe. A kedvenc számaimat is meghallgattam már… Többször is… Végső unalmamban az ismerőseim bejegyzéseit kezdtem nézegetni. Valamelyikük épp Asimovot ajnározta, erről eszembe jutott valami, és rögtön le is írtam. Aztán kitöröltem. Nem tartoznak rám annak a nőnek az ügyei, még azt sem tudom, hogy került az ismerőseim közé; néha kicsit furcsán viselkedik, ezt tudtam, de akkor még nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget…

     Korán reggel első dolgom volt megnézni az emailjeim, aztán jöhetett a Facebook. Emlékszem, mennyi hozzászólás volt aznap is. Egy kis hülye csajszinak a véleménye fel is húzott rendesen, olyan kis okoskodó ribanc, pedig nem nagy szám, de tükörbe biztosan nem nézett soha… Na, mindegy! Egyébként azt hiszem össze is vesztem vele… Aztán utoljára maradt még annak a pasinak a hozzászólása, akkor még csak annyit tudtam róla, hogy irtó jól néz ki, pont, mint George Clooney, bejön nekem… Meg akartam nézni, mit írt. De nem találtam. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy csak az oldal nem jelzi ki, és frissítettem többször is, de semmi. És, ha éppen most akart meghívni valahová? Ez volt az első gondolatom, akkor még nem tudtam, milyen egy…

     Kaptam egy levelet attól a nőtől. Először nem is értettem, miről van szó, aztán leesett. De ha töröltem, akkor hogyan láthatta; vagy fent volt akkor, mikor még nem töröltem, és most ez csak egy trükk, hogy a közelembe férkőzzön? Ilyesmik futottak át az agyamon. Tudtam, hogy népszerű vagyok a nők körében, a csaj sem nézett ki rosszul, így igazából nem bántam; igaz agyilag nem nagy szám, ezt már akkor is láttam, de éppen tévedhettem is volna. Kérdezte, mit írtam. Igazság szerint, semmi kedvem nem volt leírni mégegyszer, így próbáltam poénra venni. Ő meg csak írogatott vissza, légyszí, légyszí, írd meg! Így megírtam neki…

     Írt valamit, de tudtam, hogy csak félrebeszél, Biztosan nem ezt írta, akkor nem próbált volna meg kibújni alóla, hogy válaszoljon. Meg is írtam neki. Először nem is válaszolt, aztán úgy este felé mégiscsak írt valamit. Valami olyasmit, hogy ne legyen már üldözési mániám, tényleg csak erről volt szó, csak gondolta, hogy esetleg megbántana vele… Na, persze! Nem vettem be. A következő levélben közöltem vele, hogy ne nézzen hülyének, és mégis kinek képzeli magát. Egy senki, ha még az igazat sem meri megírni! Erre törölt az ismerősei közül, és le is tiltott… Engem…

     Teljesen kiakasztott. Próbáltam neki elmagyarázni, de addigra már nem is figyelt arra, amit mondtam, csak azt hajtogatta, hazudozok, erre töröltem, nincs nekem szükségem ilyenekre. A biztonság kedvéért le is tiltottam. Azt hittem, elég lesz. Nem volt. Egy órán belül már kaptam is a következő levelet egy másik profiljáról, mint kiderült, volt neki néhány. Végül meguntam, és úgy állítottam be az adatvédelmem, hogy csak az ismerőseim írhassanak. Egy pár napig csend volt, de aztán…

     Megmondtam neki a véleményem egy másik profilomon keresztül, mégcsak válaszra sem méltatott. Azt hitte, ennyivel megússza, nem bírom az ilyen nagyképű faszkalapokat, akik mindenkinél többnek képzelik magukat. Minden oldalamat letiltott, de aztán megtaláltam az iwiwen is, addigra már eldöntöttem, hogy bosszút állok. Az ilyenek mindenkivel ezt csinálják. Kiválasztottam néhány barátját, és megírtam nekik, milyen is valójában. Volt, aki hitt nekem, mert láttam, hogy törölte a barátságukat, meg is érdemli….

     …elkezdte zaklatni az ismerőseimet, még az anyámnak is írt. Na, akkor mentem el először a rendőrségre. De csak széttárták a karjukat. Mondták, hagyjam, majd megunja. Különben is többszáz kilométer választ el minket egymástól, a leveleken kívül mást úgysem tud tenni. Esetleg figyelmeztessem a barátaimat, ismerőseimet. Mégis mire, hogy lehet, hogy egy nő, aki nem normális, majd ír nekik valamit, ami nem igaz? Mindenesetre nem válaszoltam a leveleire, töröltem magam mindenhonnan, ahonnan csak tudtam, de azért mégiscsak nonszensz, hogy nem lehetek jelen szinte sehol.
     Pár hét csend következett, aztán egy nap, mikor kiléptem az ajtón…

     Basszus, mindenhonnan letiltott! Mert ki ő, az atyaúristen? Ki tudja, miket mondhatott rólam. Ki akartam deríteni. Biztos voltam benne, hogy beszélt a szomszédaimmal is valahogy, mert ők is megváltoztak, furcsán néztek rám. Be is olvastam némelyiknek. Kerülni kezdtek, tudtam, hogy csak ő állhat a háttérben. Ezért kicsinálom, döntöttem el, már az sem érdekelt, ha lecsuknak, de valahogy kicsinálom azért, amit tett az életemmel. Végül rátaláltam a megoldásra. Az itten környezetemet már úgyis sikerült tönkretennie, úgyhogy most én fogom az övét.
     Tudtam, hogy Londonban lakik, a címét is sikerült megszereznem; egy barátnőjének beadtam, hogy régi ismerősöm, az meg be is vette, így néhány héttel később már az angol fővárosban voltam. Minden pénzem ráment, de nem érdekelt. Hagytam egy levelet az ajtaja előtt, csak, hogy tudja, mire számíthat…

     Kiléptem az ajtón, és ott volt egy boríték. Rossz érzés fogott el. Felemeltem, de csak a nevem volt rajta, számomra ismeretlen kézírással. Körülnéztem, de nem láttam senkit, kora reggel volt még, olyankor kihalt az egész utca. Néhány percig állhattam ott, aztán bementem, és rögtön kinyitottam a borítékot. Így utólag belegondolva, nagy felelőtlenség volt részemről, bármi lehetett volna benne. Csak egy mondat volt: Bosszút állok, visszakapsz mindent!
Azt sem tudtam, mit tegyek, vagy, hogy egyáltalán kellene-e tennem valamit. Felhívtam a haverom, akivel a lakást béreltük, és elmeséltem neki, mi történt. Csak röhögött rajta. Most már nem hiszem, hogy nevetne. Én mindenesetre egyre idegesebb lettem. Este úgy döntöttünk, lemegyünk a kocsmába, ki kellett szellőztetnem a fejem. Próbáltam elhessegetni magamtól a minduntalan visszatérő gondolatokat, nem akartam elhinni, hogy ez még mindig ugyanaz a nő. De ki más írogathatna nekem ilyen leveleket Londonban magyarul?
     Ahogy ott üldögéltünk a haverral, egyszercsak a pincér egy sört hozott, azt mondta nekem küldi egy hölgy. Meg akarta mutatni, ki az, de addigra eltűnt, az ital ki volt fizetve, úgyhogy otthagyta. Mondtam, én aztán meg nem iszom. A haverom meg csak röhögött rajta, mi az félsz, hogy megmérgeznek, kérdezte, azzal felhajtotta. Még aznap éjjel mentőt kellett hívni hozzá. Szerencsére megúszta egy gyomormosással, meg néhány nap megfigyeléssel, de legalább a rendőrség is felfigyelt ránk végre…

     Egész nap követtem. A munkahelyére, haza. Megfordult a fejemben, hogy „véletlenül” kilökhetném valami kocsi elé, vagy a metró alá, de jobb ötletem támadt. Utána néztem a neten egy-két dolognak. Csak kicsit elszámoltam magam. A méreg, valóban csak rágcsálókra halálos úgy látszik. Ráadásul a haverja itta meg. Ez a sors keze. Az se lehet különb, ha ilyenekkel barátkozik. Viszont sokkal nehezebb dolgom lett, este észrevettem, hogy egy rendőrautó parkol a ház előtt, aztán a rendőrök kijöttek, és elhajtottak, de így már nem mertem odamenni. Valami új tervre volt szükségem, valami halálosan biztos tervre…

     Este kijött valami felügyelő, és elbeszélgettünk. Akkor jöttem rá, hogy még csak az igazi nevét sem tudom, annak a nőnek, mert álnéven volt fent a Facebookon is. A rendőrök meg folyton arra célozgattak, hogy én tehettem valamit, amivel felidegesítettem.
     Másnap hivatott a főnököm, és mondta, hogy kapott valami telefonhívást. Inkább csak elmesélte, de nem igazán vette komolyan. Tőlem szeretett volna hallani valami szaftos, kis sztorit, de én sem tudtam neki mit mondani. Végül megveregette a vállam, és elküldött dolgozni. Másnap már nem volt olyan szívélyes, mikor felhívtam, hogy késni fogok, mert a céges kocsi minden kerekét kiszúrták. Gondoltam, felmondok, és hazamegyek, valahol majd eltűnök egy időre, amíg az a nő egy kicsit lehiggad, vagy talál magának új áldozatot.
     Erre már nem került sor…

     Hiába próbáltam figyelmeztetni a főnökét, nem volt semmilyen hatása, aztán kiszúrtam a gumijait, más nem jutott eszembe. Láttam, hogy gyalog indul munkába. Követni kezdtem. Lement a metróhoz, én meg utána. Ahogy megállt a peron mellett, már tudtam, mit kell tennem. Körül sem néztem, csak elindultam felé, és amikor hallottam, hogy jön a szerelvény, felemeltem a kezem…

     Álltam a peron mellett, és gondolkodtam. Bár, ez nem a legjobb szó arra, ami a fejemben zajlott. Fogalmam sem volt, mit tegyek. A rendőrség nem vesz komolyan, az a nő meg nem fog leszállni rólam. Hallottam, hogy jön a szerelvény. Valaki sikított. Aztán minden olyan gyorsan történt. Hátranéztem, és láttam, hogy két férfi (mint később kiderült, civil ruhás rendőrök voltak), épp egy nőt szorít a földre. Az emberek hátrébb húzódtak, csak én nem bírtam mozdulni. Felemelték a földről, ő volt az. Megdöglessz, bosszút fogok állni rajtad, ordította. Csak annyit fogtam fel, hogy vége. Valaki hozzám lépett, valami igazolványt mutogatott, és mondta, hogy menjek vele…

*     *      *

     – Az utolsó pillanatban érkeztünk. – Bólintottam. A szavak valami tompa fátyolon keresztül jutottak el hozzám. – Miután a barátját kórházba vitték, és az intézmény orvosa értesített minket, hogy feltehetőleg gyilkossági kísérletről van szó, elgondolkodtunk. Volt egy feltételezésünk, amit az ön tájékoztatása is alátámasztott, de tudtuk, hogy az ilyen pszichopatákat, csak akkor kaphatjuk el, ha biztonságban érzik magukat, így csak civilben követtük Önt. Örülök, hogy időben sikerült cselekednünk…
     Képtelen voltam bármit mondani. Csak ültem ott hosszú percekig. Ha nem szégyelltem volna, biztosan elbőgöm magam a megkönnyebbüléstől.
     – Elmehetek? – szólaltam meg végül.
     – Persze! Majd értesítjük, ha szükségünk lesz még valamire – bólintott a felügyelő.
     Felálltam, és anélkül, hogy ránéztem volna, elindultam kifelé. Már az ajtókilincsen volt a kezem, amikor megszólalt:
     – Elárulna valamit? Mi volt abban a hozzászólásban?
     Megráztam a fejem. Több hónap keserűsége volt a szavaimban, mikor válaszoltam:
     – Nem szeretem Asimovot, Philip K. Dicket sokkal nagyobb írónak tartom. Csak ennyi…