Én… Vagyok…

   – Én… Én VAGYOK… ÉN vagyok… Vagyok… – ízlelgette a szót. – Vagyok… Én… Mi az az én? Mi az a vagyok?
     Aztán megmozdult mellette valami.
     – Én – rezegte ő is.
     Nem tudott ránézni, nem volt mivel; de érezte, hogy ott van.
     – Én – gondolták egyszerre.
     Furcsa volt ez az egész. Semmi nem volt körülöttük. Csak ők ketten lebegtek a végtelenben, érezték egymást, és ismételték:
     – Én. Vagyok. – Felváltva ezt a két szót. Furcsa volt, nagyon furcsa. Tudták, hogy ők vannak, de nem tudták mi az, hogy vannak.
     Aztán csak érezték egymást. Percekig, évekig, évmilliárdokig talán. Mindegy volt, mennyi idő telt el. És gondolkodtak: vagyok. Végül már kezdett unalmassá válni, hogy csak ők ketten; és ők sem úgy, hogy megnézhetnék, megérinthetnék egymást. Csak vannak. És ez az ellentét, amit éreztek; hogy én, de én nem te, és az az én, amit te mondasz, az egy másik én. Tényleg furcsa volt.
     Megpróbálták elérni egymást. Nem ment. Megpróbálták a hullámaikat összehangolni, de az sem ment. Aztán megint csend következett. És akkor, hosszú idő után, az egyik gondolt valamit. Megpróbált úgy gondolkodni, hogy Te. És ettől a gondolattól valahogy melege lett. Aztán azt érezte, hogy megváltozik, és már nem tudta, hogy az új én, még ugyanaz az én-e, vagy már egy másik; és azt sem tudta, igazából, mi a különbség, csak érezte, hogy van különbség; és azt is érezte valami más is változik, már nem csak hullámokból áll, hanem valami másból. Valami… Valami, hidegen, melegen, szúrósan, fájósan megfoghatóból. És azt is érezte, a másik figyeli őt. Tudta, hogy azon gondolkodik, ez így valahogy nem lesz jó, nem lesz jó, hogy az az én, aki előbb volt, mint ő, és aki a saját rezgésével hívta létre őt, megváltozott. Ez nem tetszett a másiknak, ezt is tudta. Ő is olyan akart lenni, és annyira akarta, hogy végülis alakulni kezdett. Ő is. Aztán… Aztán már egyikük sem rezgés volt, hanem valami más. Valami, ami furcsán börtönbe zárta önmagát, és elválasztotta a hatalmas csendtől, amiben korábban léteztek. Amiben még gondolataik sem voltak akkor. Csak rezgések, csak csend, csak van. Még a van sem jó szó. Valami tompa létezés. Valami semmi. De ez már nem semmi volt, ez egy gömb volt, ami bezárta őket, és elválasztotta attól a semmitől, mert ők már tudták, hogy vannak. Igaz, külön, de vannak. És aztán kettőjükből további gondolatok születtek, és a gondolatokból új tudatok, amik mindent megváltoztattak. Hullámzott a tér, és sűrűsödött benne az anyag. Újabb és újabb tudatok álltak össze, és mindegyik azt gondolta, én vagyok. Én.
     De hol az egész, hova lett a csend, hova lett a semmi? Hova az, ami volt, az, ami örök?
     Ahol nincs a van, nincs a létezés. Nincs idő, nincs tér, nincs tudat. Csak a csend. Ami most megszűnt.
     A sok kis burok tölti be azt a teret, ami még akkor nem is létezett.
     És az a sok kis burok… Kőkemény fal mindegyik. És mindegyik tudja, létezik kint az a csend. És azt gondolják, jó lenne oda visszamenni, de akkor nem tudnák, hogy ők vannak. De akkor nem is fájna, hogy vannak, és egyedül vannak…

csend
én vagyok
csend
én
csend
csend
?
?
.

5 responses to “Én… Vagyok…

  1. tűzmadár

    Angie! Hát erre nem találok szavakat…
    Egyre jobb vagy!

  2. 🙂
    Köszönöm! Ez a különleges írásaim közé tartozik. Szinte úgy került fel, ahogy született, szinte annyi idő alatt, amíg tart elolvasni…
    De nagyon szeretem!

    Ölellek, Angie

  3. Tücsi Soulleader

    🙂

  4. És tényleg…..

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s