Megmérettessél

      Yéu Tinh a fotelban hevert. Bal karját lazán nyugtatta annak karfáján, jobbja az ölében volt, tenyere kissé ökölbe szorulva. A harag nem idegennek szólt, nem is önmagának, hanem annak a helyzetnek, amit saját maga sem értett. Nem kellett volna így éreznie, egyáltalán nem kellett volna éreznie semmit. Csak tenni a dolgát. De most nem ment.
      Ha legalább lett volna más munkája ez mellett, akkor könnyebb lenne, gondolta, de megbízója ezúttal láthatóan nem akarta, hogy mással is foglalkozzon. Hónapok óta nem jelentkezett, nem ellenőrizte, nem adott újabb utasításokat, mintha csak elfeledkezett volna róla. Igaz, a nő most nem is bánta annyira.
      Nézte a takaró alatt hullámzó két testet, hallgatta a sóhajtásokat, érezte a felhevült pár semmihez sem hasonlítható illatát. Szagát.
      Ők nem tudták, hogy nézi őket. Azt sem tudták, hogy ott van. Mindegy is.
      A férfi volt a célszemély, őt kellett volna úgymond megbüntetnie. Ez is milyen érdekes. Mi is az a büntetés? Miért gondolják, ha ő szembeállítja őket az életükkel, és esetleg mindenüket elveszítik ez miatt, az büntetés? Miért nem tudják annak látni, ami. Egy új kezdetnek. Egy új lehetőségnek. Egy tiszta lapnak. Tabula Rasa.
      Anélkül, hogy tudatában lett volna, keserű fintorra húzta a száját. Vajon hányan értenék ezt a kifejezést. A tudásnak ebben a világban nem volt értéke. Egy valami számított, az élvezet. Furcsa, hogy ezt pont ő tette szóvá (mégha csak magában is), hiszen őket mindig is ezzel azonosították. És a bűnnel. A gátlástalansággal. Mindennel, ami rossz volt. Csak, mert ki merték, ki kellett mondaniuk az igazságot. Ez volt a dolguk. Nem is tudta, lehetne-e másként. Képtelen volt hazudni. Igaz, nem is volt rá szüksége.
      A takaró enyhén félrecsúszott, és láttatni engedte a két embert. A férfi kinyitotta a szemét és egyenesen Yéu Tinh felé nézett. Ő megdermedt, egy pillanatra úgy érezte, látja a másik, de aztán megnyugodott, őt csak akkor láthatják, ha akarja. Most nem.
      A férfi szeme újra lecsukódott, arcán az élvezet vonásai jelentek meg. Mozgása gyorsult, majd egyszer csak megakadt, és egy hosszú sóhaj hagyta el a száját. Lehajolt és megcsókolta a nőt, majd lefordult róla. Az ágy szélére ült, és a cigarettásdoboz után nyúlt. Csak nem rég szokott rá, de már elég sokat szívott, megnyugtatta. Ahogy fel akart állni, a nő utánanyúlt és visszahúzta…

      Yéu Tinh ezt már nem akarta látni. Elfordította a fejét, és az erkélyhez sétált. Elég volt. Mindenből. Felállt a keskeny betonpárkányra. Nézte az alvó, jéghideg várost, majd a mélybe vetette magát…

* * *

      – Ő az – mutatott a férfi képére a megbízó.
      – Mit kell tudnom róla? – kérdezte Yéu Tinh.
      – Hatos, nyolcas, kilences – felelte a férfi. ¬– Na, persze, az egyes, kettes, hármason kívül, de nem vagytok annyian, hogy még azokkal is foglalkozzam, úgyhogy maradjunk csak a három felettieknél.
      – Hatos, nyolcas, kilences – ismételte meg a nő. – Megint.
      – Valami probléma van? – nézett rá kérdőn a másik. – Mostanában mintha fáradtabb lennél. Már nem tart sokáig. Legfeljebb néhány év és vége. Remélem, sikerrel jársz!
      – Én is – felelte ő, de a szavak automatikusan hagyták el a száját, végig sem gondolta őket. Még egy pillantást vetette a célszemély adataira, aztán elhagyta a helyiséget.
– Járj sikerrel! – ismételte a megbízó. Tudta, hogy ezt már a másik nem hallja, de még       valamit tudott. Nem véletlenül küldte pont őt pont ehhez az emberhez. Ez a feladat másról fog szólni. Nagyon másról.

* * *

      Egy bárban találkoztak először. Nem is kellett gondolkodnia, hol találja meg a férfit, egyértelmű volt. Ez a fajta mindig ilyen helyekre járt. Ital, olcsó, könnyen kapható nők, esetleg kábítószer.
      Ezúttal a külsején sem kellett változtatnia, pont úgy nézett ki, amilyen fajtát ez a férfi szeretett.
      Még gyorsabban is ment, mint gondolta volna. Alighogy belépett az ajtón, meg is látta, és a férfi szeme úgy fordult felé, hogy szinte érezte a vonzást. Épp egy szőke cicababával volt elfoglalva, de láthatóan unatkozott. Yéu Tinh beljebb sétált, és leült az egyetlen üresen lévő helyre. Egy hely, akkor is mindig szabad lett volna számára, ha zsúfolásig telt az egész terem. Egyszerűen azért, mert ő így akarta.
      Néhány perc telt csak el, mikor a férfi – mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne – leült mellé.
      – Kérsz egy italt? – szegezte a nőnek a kérdést.
      – Már rendeltem – válaszolta Yéu Tinh, bár ez nem volt igaz, aztán a pincérre nézett, aki egy pillanatra összezavarodott, majd elindult felé és letette elé a poharat.
      – Pezsgő? Valamit ünnepelsz? Egyedül? – vonta fel szemöldökét a férfi.
      – Igen – felelte a nő, de olyan hangsúllyal, hogy a másik lehetőleg ne kérdezősködjön tovább. Legalábbis ne az italról.
      – Azt hiszem, még be sem mutatkoztam. Peter vagyok.
      – A kőszikla.
      – Igen, mindig kemény… – Vigyorgott a férfi, de Yéu Tinh arca komoly maradt, ettől egy kissé zavarba jött. – Vagyis igen, azt jelenti a nevem. És a tiéd?
      Yéu Tinh megdermedt. Először fordult elő vele, hogy nem készült fel eléggé. Lázasan kutatott agyában egy megfelelő név után, aztán a férfi szemébe nézett, amitől annak bizseregni kezdett a fejbőre, meg is szédült.
      – Akuma – nyögte ki a nő, de ez kicsit kérdésnek hangzott.
      – Akuma? Tényleg így hívnak? Tudod, egyszer láttam egy japán rajzfilmet és így hívták az egyik szereplőt. – Elgondolkodott. – De, ha jól emlékszem, ő nem épp a jó oldalon állt. – Sokkal inkább rosszkislány volt (vagy rosszfiú?), akarta még mondani, de inkább nem tette. Ez a nő nagyon másnak tűnt, mint akikkel eddig találkozott. – Mit jelent a neved?
      – Nem érdekes. – Hát, ez roppant jól indul, mintha nem is a sokadik megbízatás lenne, tette még hozzá magában Yéu Tinh.
      – Táncolunk? – nézett rá a férfi.
      – Most nem szeretnék. Inkább beszélgessünk!
      És pontosan ezt tették. Egész éjjel.
      Mikor Peter később visszagondolt erre a beszélgetésre, olyan érzése támadt, hogy végig csak ő beszélt, és szinte semmit nem tudott meg a rejtélyes idegenről. Még azt sem, hol lakik. És még csak ajánlatot sem tett neki. Pedig vonzó nő volt, ezt el kellett ismernie, de valahogy mégsem jutott eszébe. Ez meglepő volt önmaga számára is. Az elmúlt közel tíz ében, mióta rájött, hogy a felesége folyamatosan csalja, és ezért úgy döntött ő is ezt fogja tenni, nem igen hagyott ki lehetőséget. Most meg még csak fel sem tudja hívni a nőt, még egy telefonszámot sem hagyott maga után.

      De ez nem számított, útjaik a következő hetekben folyamatosan keresztezték egymást. A nő az irodaházban (ahol Peter dolgozott) is feltűnt néha, valószínűleg az ő munkahelye is ott volt valahol, de hogy pontosan hol, azt a férfinak sohasem sikerült kiderítenie. Többnyire ebédidőben vagy munka után találkoztak. És beszélgettek. Csak beszélgettek. Pár hét után Peter már olyan dolgokat is elmondott neki, amiről korábban senkinek nem beszélt. Azt vette észre magán, hogy egyre jobban várja ezeket a találkozásokat, és közben egyre kevésbé érdekli a többi nő. Keserűen állapította meg, hogy bizony szerelmes lett. Próbált kicsikarni valami jelet, de Akuma hűvös maradt, és a férfi legnagyobb bánatára a feleségéről kérdezett. A gyerekeiről. Nem igazán ezt akarta hallani, dühös volt rá sokszor, rengetegszer megfogadta, hogy nem találkozik vele többet, aztán, ahogy eljött az ebédidő megint csak ott volt. Csak ölelni szerette volna, csókolni, de nem léphette át a határt. Érezte.
      Semmit nem értett.

* * *

      És ez így ment jó pár hétig. Peter megpróbálta újra kezdeni a feleségével. De minden olyan hideg, olyan üres volt. A csókok, a simogatások. Azon az éjszakán is, amikor Yéu Tinh ott volt, és nézte, ahogy ő asszonyát ölelte.
      A gyönyör pillanatában, mikor egy pillanatra eggyé vált lelke az egésszel, érezte, hogy mi kell neki, és tudta, hol kaphatja meg. Ki az az egyetlen, akivel minden percben átélheti. Egy villanásnyira mintha még látta is volna, aztán a jelenés semmivé foszlott, de akkor már kész volt a döntéssel.
      Lefordult a nőről és cigarettára gyújtott, a nő utána nyúlt és visszahúzta. Peter ránézett és eltolta magától. Amire készült, az egy nehéz beszélgetés lesz, de már nem akart várni, nem volt értelme.

* * *

      Duiwel és Yéu Tinh a tető keskeny peremén ültek egymás mellett. Lábuk a semmibe lógott és figyelték a sötétségbe burkolózott város fényeit. Órák óta voltak itt, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna.
      Végül a férfi törte meg a csendet:
      – Már rég végezned kellett volna. Meg fognak büntetni.
      – Tudom. Ő küldött?
      – Nem, magamtól jöttem. Egy ilyen emberért kockáztatsz?
      Yéu Tinh megvonta a vállát:
      – Ő más, érzem.
      – Nem érezheted, nem is ismered. Neked csak a dolgod kellene végezned, és semmi mással sem foglalkozni.
      – Tudom, hogy más.
      – Honnan?
      – Érzem.
      Duiwel megrázta a fejét:
      – Minek viszel bele érzelmeket?
      – Olyan, mintha ismerném, mintha nekem teremtették volna.
      – Ne légy nevetséges! Hogy teremthették volna neked? Mi mások vagyunk. Befejezzem én? Majd a nagyfőnöknek nem szólunk róla.
      – Ne! – kiáltott fel Yéu Tinh. Duiwel összerezzent, rossz érzés fogta el. – Majd én befejezem – tette hozzá a nő halkabban. Felállt. Tekintetét a holdra szegezte, majd a mélybe vetette magát. A hideg levegőben apróra fagyott vízcseppek jeges szilánkokként szántottak végig a testén, de ő imádta ezt. Mielőtt elérte volna a földet kitárta a szárnyait. Senki sem látta. Most sem. Pedig jó lett volna. Néha jó lett volna, ha úgy érezheti, közéjük tartozik. Ahogy lábai a talajt érintették, a szárnyak halványodni kezdtek, és eltűntek. Így legalább a látszat szerint ember lehetett. Egy gyönyörű, fiatal ember. Egy gyönyörű nő.

* * *

      Befejezte. Nem úgy, ahogy kellett volna. Látta a csalódottságot a férfi szemében, és látta a lemondást is és sok minden mást is, amit nem szeretett volna. De meg kellett tennie. Miatta.
      A Duiwellel történt beszélgetés másnapján jött el az idő. Yéu Tinh gyönyörűbb volt, mint valaha. Gyönyörű, mint mindig, ha önmagát adhatta. Szüksége is volt rá, ahhoz, hogy megtegye, amit kell.
      Hosszú, fekete haját kiengedte, zöld szemei tisztábban ragyogtak a hegyi tavaknál és mélyükbe szédült volna a leghűségesebb férfi is. A vörös ruha, amit viselt egyszerű szabású volt, nem is volt szükség semmilyen praktikára. Az anyag minden mozdulatnál sokat sejtetett, ahogy a bőréhez simult. Nem nézett tükörbe indulás előtt, anélkül is tudta, hogy szép. Ez volt az eszköze, a mindent átható szépség.
      A férfiak sóhajtva fordultak meg utána, amerre ment, de őt most nem érdekelte. Most nem volt ideje rájuk, és már nem is lesz soha többé. Amit készül tenni, annak ára van. Akik valaha megtették azt a lépést, amire ő készül, soha többé nem jártak náluk, még csak nem is hallottak róluk többé. Nem tudta, mi lesz másnap, és már nem is érdekelte. A halál csókja. Így hívták, maguk közt, és ő most pont erre készült.
      Peter meg sem tudott szólalni, mikor meglátta a nőt, csak állt némán. Minden annyira tökéletes volt. A nő, a környezet, az idő, minden. És ő akkor, abban a pillanatban biztos volt benne, hogy ez a nő kell neki. És azt is tudta, soha többé senki más. Az a sok, száz is talán, akiket eddig ölelt, mind semmik voltak hozzá képest. És még valami az eszébe villant, soha nem érintette még meg, véletlenül sem, de akkor nem tudott mit tenni, egy láthatatlan mágnes vonzotta hozzá. Egy hirtelen mozdulattal átölelte, és megcsókolta. Ahogy az ajkaik érintették egymást, mintha villám csapott volna bele. A csók egyszerre volt édes és sós, keserű és forró, lángolt körülöttük minden és a férfi úgy érezte eggyé olvad a világegyetemmel, megszűnt minden létezni körülötte.
      Aztán Yéu Tinh eltolta magától.
      – Elmegyek.
      – Mi? Hogy érted ezt? Mi az, hogy elmész? Hová?
      – Elmegyek és ne keress! Csak játszottam veled. – Szeme sem rebbent, egy arcizma sem mozdult, ahogy ezt kimondta. Hogy belül mit érzett, arról pedig csak ő tudott. És Duiwel, aki egy közeli templom mellől figyelte a jelenetet. Sejtette, hogy a nő erre készül, de megtiltották, hogy bármit is tegyen. Csak megfigyelő volt. – Menj vissza a családodhoz!
Azzal megfordult és elsétált. Mintha kicsit sötétebb lett volna minden, mint néhány perce volt, mintha kevesebb férfi fordult volna utána. Peter csak állt, és meg sem tudott mozdulni. Maga sem tudta, mikor ment haza. Nem volt kedve semmihez és senkihez.

* * *

      Yéu Tinh már akkor meghozta a döntést, mikor a férfinál járt azon az éjjelen. Nézte a testeket a takaró alatt. Annyira, annyira szeretett volna ő lenni Peterrel, de nem tehette. Egy valamit tehetett csak, ő fizetett helyette. A szabály egyszerű – áldozat kell.

* * *

      Sok hét telt el, Yéu Tinh új, emberi testében visszajárt néha a szökőkúthoz, emlékezni. Mint azon a napon is. Ült egy padon, fejét lehajtva és nézett maga elé. Azt hitte, abban a percben megsemmisül, amikor megváltja a férfit, de rájött, hogy az áldozat, az, hogy él.
      Egyszer csak leült mellé valaki. Felnézett.
      – Peter?
      – Tudod, min gondolkodtam? – válaszolta a férfi köszönés helyett. – Sokkal jobban illene hozzád egy másik név. Yéu Tinh.
      A nő döbbenten nézett maga elé, jeges hidegség fogta el, nem tudta, mi fog következni ezek után. A férfi folytatta:
      – Külön költöztem a feleségemtől. Tudom, hogy ez téged már nem érdekel, vagyis, talán csak annyiban, hogy pont az ellenkezőjére próbáltál mindig rábeszélni. Szóval külön költöztünk, és elég sok időm van gondolkodni. Egyik este ültem a számítógép előtt, és eszembe jutott a neved. Nem is tudom, mintha valaki a fülembe súgta volna. Rákerestem. Tudtad, hogy az Akuma Japánban egy démon elnevezése, mégcsak nem is női démoné? Aztán valamiért elkezdtem nézegetni ezeket a neveket, és mikor a Yéu Tinh-hez értem, arra gondoltam, igen, ez illik hozzád.
      – Így hívnak – suttogta maga elé a nő.
      – Tessék? – nézett rá a férfi csodálkozva. Legyintett. – Tudod mit, ne mondj semmit. Azt hiszem, úgy sem érteném. Mi fog történni, ha ismét megcsókollak?
      – Nem tudom.
      – Azért én kíváncsi vagyok rá – mondta Peter, és ajkai már a nőét keresték.

      Duiwel a korábbi rejtekhelyéről nézte őket. Ezúttal nem a megbízó küldte. Fogalma sem volt róla, mi lesz az ára, de meg kellett tennie. Yéu Tinh volt a legjobb barátja, és gyűlölte nézni, hogy szenved. Főleg, hogy tudta, a férfi is szereti. Jó érzés volt, hogy sikerült, bár ezért a tettéért, valószínűleg, az életével fizet.
      Egy kemény kéz markolta meg a vállát. Gyors legyen, csak gyors legyen, gondolta, miközben megfordult.
      Ő volt az. A megbízó.
      Tekintete a szökőkútnál álló párról Duiwelre siklott. Nagyot sóhajtott.
      – Akkor ennyi volt. Téged is nélkülöznöm kell a jövőben.
      – Meg kellett tennem. Hogy fogsz megölni?
      – Megölni? Nem foglak megölni. Ez a te próbád volt. Yéu Tinh már korábban teljesítette az övét. Szabad vagy.
      Azzal megfordult és elindult. Néhány lépés után teste áttetszővé kezdett válni, majd eltűnt a ragyogó napsütésben. A pokol kapuja bezárult.

      (Ez is milyen furcsa…
      Miért nem tudjátok a poklot annak látni, ami? Annak a helynek, ahonnan a kérdéseitek kapjátok.
      Hogy nem szeretitek a kérdéseket?
      Sajnálom…)

9 responses to “Megmérettessél

  1. Angie!

    Egy újabb remekmű! Nagyon tetszik!
    Szeretettel ölellek: Évi

    • angellilith

      Annyira, annyira lassan született meg, de a végén nekem is nagyon tetszett. 🙂

      Köszönöm és ölellek, Angie

  2. What a nice, pleasent reading.

  3. Gratulálok az íráshoz, valóban jól megírt, tetszetős darab lett. Jó volt olvasni.

  4. Hello kedves Angie .

    Erdekes volt a reszemrol ; csak azert mert benne van az eletbe.

    Csak azert volt erdekes hogy Te is tudsz rola.

    Ez van de sokan nem tudnak rola .Vagyis nem latjak hiaba nyitva van a szemuk.

    De Te mar latod .Nagyon tetszett .

    Udvozletem .M .

    • angellilith

      Szia!
      Azt hiszem, a meglepetés kölcsönös. 🙂
      Én pedig azt nem gondoltam volna, hogy Te is tudsz róla.
      Az emberek azért nem tudnak ezekről a dolgokról, mert CSAK a szemük van nyitva, de se a szívük, se a TUDATuk.

      Szívből ölellek, Angie

  5. Angyalom! Egészen kiválóan írsz, érdekesen, az olvasó figyelmét megtartva, fenntartva. Nekem ez nagyon tetszik. Írj címet, hol olvashatnék sokat Tőled, mert érdekel Engem, és örülnék neki. Szeretettel: Medvéd.

  6. Kedves Angie,
    nagyon tettszett, magával ragadt és lebilincselő írás volt!
    Szívből ölellek!

  7. Hát igen ! Teszi a dolgát és elgondolkodtat ! 😉
    Ki a fene aggatta rám ezeket a szárnyakat ! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s