Piroska és a…

     Lassan sétált a keskeny, poros ösvényen. Tekintetét a lábujjai között minden lépésnél felkavarodó szürke gomolyagra szegezte. Már rég óta jött, és ez volt minden szórakozása. A kosár, amit behajlított jobb karján vitt, kissé nehéz volt, ezért átvette a másik kezébe. Közben megrázta jobbját, ezzel is enyhítve a zsibbadást. Felemelte a fejét és a mezőt kezdte el szemlélni, ami rövidesen beleveszik az erdő félhomályába. Legalábbis az ő számára. Mindenütt virágok voltak, illatuk betöltötte a levegőt. Szeretett volna befeküdni közéjük, széttárt karral, hogy mindenét átöleljék a hullámzó szálak, és egész testén érezhesse a nap melegét, miközben átjárja ez a csodálatos illat. Átadni magát a pillanatnak, az érzésnek – csak létezni.
   De nem lehetett.
    A szabály szigorú volt: Maradj mindig az úton!
    De miért? Mikor azon túl csodálatos minden. Mikor a kísértés sem áll meg a fűszálak és kövek alkotta határvonalnál. Lelassította lépteit. Nézte a rétet. Az út szélére sétált. Bizonytalanul felemelte egyik lábát és a fűre lépett. Nem történt semmi. Körülnézett. Senki nem volt a közelben, ezért tett néhány lépést a fűszálak közt. Érdekes, innen valahogy nem tűntek olyan szépnek a virágok, mint az útról. Talán beljebb, ott, ahol sűrűbben vannak. Eszébe jutott, hogy egyszer az apukájával erre mentek, és sokkal rövidebb volt az út. Biztosan érezte, hogy egyedül sem tévedne el.
    Visszanézett az ösvényre, mintha onnan várná a választ, aztán megvonta a vállát. Egyszerűen tudta, hogy egyedül is képes rá. És azt is tudta, hogy meg KELL tennie. Valami vonzotta.
    Meztelen lábbal sétált a fűszálak közt. Ahogy haladt előre, úgy párolgott el minden bizonytalansága.
    Aztán megtörtént a baj. Annyira elmerült az erdő fáinak a látóhatárt mindinkább betöltő látványában, hogy nem vette észre a kődarabot. Az éles perem késként hasított a lábába. Felkiáltott, majd a fájdalomtól leroskadt. Egy pillanatra megszédült. Aztán, ahogy a lüktetés enyhült, és sikerült bátorságot is gyűjtenie, megnézte a talpát. Nem volt olyan vészes, mint amilyennek hitte, de eléggé sajgott. Dörzsölgetni kezdte a seb körül, amikor furcsa hangot hallott. A fűszálak meghajoltak, ahogy a keskeny, sima test átsiklott közöttük, a kislánytól alig karnyújtásnyi távolságban. Ő meg sem mert mozdulni, rémülten tartotta vissza még a lélegzetét is, de a teremtmény nem vett róla tudomást, néhány másodperccel később már el is tűnt.
    Piroska sietve ugrott fel. Nem törődve a talpába minden lépésnél belehasító fájdalomba, az egyetlen biztonságosnak vélt hely felé futott. Az erdő felé. Ott legalább nem volt hatalmas fű, ami mindenféle veszélyt rejthetett, ha nem figyelt eléggé az ember.
    A fák közé érve megállt és visszanézett. A győztes nézése volt ez. Megcsinálta.
    Azonban ahogy megfordult, úgy hervadt le arcáról a mosoly. Itt nem volt ösvény, ami biztosan vezette volna célja felé, itt csak az ösztöneire hagyatkozhatott. Eszébe jutott, hogy visszamehetne, de ahhoz keresztül kellett volna vágnia a mezőn, azt meg nem igazán szerette volna még egyszer.
    Nagyot sóhajtott és elindult. Az erdő valahogy sötétebbnek tűnt, mint amire emlékezett. A fák komoran suttogtak körülötte. Néha megreccsent egy-egy ág, olyankor a kislány riadtan kapta oda a fejét. Egyszer néhány fácán rohant át előtte. A szíve a torkában dobogott. Annyira hosszúnak tűnt az út. Mintha soha nem akart volna véget érni. Apával, valahogy, sokkal rövidebb volt. Eszébe jutottak a történetek, amiket az öregek meséltek szörnyű teremtményekről, amik itt élnek, és csak arra várnak, hogy a gyerekek ide tévedjenek. Érdekes módon ezek a szörnyek mindig csak a gyerekeket fenyegették. És ő gyerek. Érezte, hogy rossz ötlet volt egyedül erre jönni, de már nem mert visszafordulni sem. Kezdte elveszíteni az időérzékét. Már rég ki kellett volna érnie, már rég a nagymamánál kellene lennie. Talán már keresik is. Igen, biztosan keresik, és megtalálják.
    Egy elszáradt ág zuhant le a háta mögött. A hang ágyúdörrenésszerűen visszahangzott bee a csendbe. A kislány felsikított, és hátranézett. Arcáról folyt a jeges izzadtság. Egy árnyat látott elsuhanni az erdő félhomályában. Rohanni kezdett. Tudta, hogy az a valami követi, hallotta az ágak reccsenését. Érezte, ahogy közeledik. Meleg légáramlat simította végig a nyakát, és…
    …szinte kizuhant a fák közül. Valami megmarkolta a lábát. Erősen, nagyon erősen. Elesett. Már sikítani sem tudott. Látta, ahogy a földre esik a kosara, és néhány alma elgurul belőle. Mint egy lassított felvételen. A valami nem engedte. A kislányban feltámadt az életösztön, és rugdalni kezdte szabad lábával, de AZ erősebb volt. Aztán odanézett, és elakadt a lélegzete…

    …egy kiálló gyökér volt a fogvatartója.

    Visszanézett a fák közé, de ott sem volt semmi. Még mindig remegve kihúzta lábát a fa fogságából, majd felállt. Félve tekintgetett az erdőre. Aztán bizonytalan léptekkel a kosárhoz sétált. Lehajolt és összeszedte az almákat. Felegyenesedett. Most vette csak észre, hogy pont ott van, ahová indult. Épp nyílt az ajtó. A nagymama lépett ki rajta. Piroska végignézett magán, aztán az erdőn. Nagyot sóhajtott, és a házhoz sétált.
    Örült, hogy megérkezett, de ma valahogy nem volt kedve beszélgetni. Valami megváltozott. Kicsit korábban indult haza, mint szokott, az öreg hölgy csodálkozott is ezen, de nem szólt semmit. Fenőnek a gyerekek, gondolta magában. Búcsúzóul még a kislány lelkére kötötte, hogy le ne térjen az útról, és Piroska bólogatott.
    Aztán elindult. Az úton ment. Nézte a lábai közt fel-felcsapó porfelhőt, de nem látta. Gondolatai teljesen máshol jártak. Egyetlen egyszer állt csak meg. Mikor elhaladt a rét mellett.
Némán figyelte a mezőt, a távoli fákat, ám már nem látta olyan szépnek, mint pár órával korábban.
    De büszke is volt magára, nagyon büszke. Most már tudta, miért kell az úton maradnia, és ezt a tudást maga szerezte meg.

9 responses to “Piroska és a…

  1. Hello kedves Angel !

    Mindig nagyon szep tortenettel lepel meg .

    Nagyon tetszett es kulonosen az a resz Hogy uton maradni .

    Igen probalkozunk es igy valahogy megmaradunk.

    Kivanok egeszseget es jo szep tortenetet amibe soha nem csalodtam.

    Udvozletem M

    • angellilith

      Kedves Maria!
      Mindig örömmel tölt el, ha nálam jársz.
      Remélem, sikerül még olyanokat írnom, ami elnyeri a tetszésedet.

      Ölellek, Angie

  2. Mondtam már, hogy szeretlek?

  3. Tűzmadár

    Hát ez a Piroska, mintha kiköpött én lennék. Mert nem is én lennék, ha elfogadnék bármit is, amit mondanak, addíg, amíg ki nem próbáltam :))) (majdnem bármit)
    De hát tudásból így lesz tapasztalat. Tapasztalt vagyok :)))
    Tetszett, megint!
    Ügyi vagy!
    És jó a fotó Piroska 🙂

  4. Herczeg László

    Angyalom!

    Az írás kitűnő, egészen megleptél, nem ismerlek még ilyen oldaladról, és éppen ezért őszintén örülök Neked.
    És hát igen, az út….mindannyiunk útja, és sérülése, amit szerzünk ezen az úton, az első vér…a magunk szerezte tapasztalat, mely a későbbi tudás alapja…
    Egészen jól írsz, örülök, hogy Rád találtam itt!
    További jó utat, vér nélkül, és sebek helyett, jó Barátokat!
    Szeretettel ölel: A Medvéd.

    • angellilith

      Köszönöm, hogy olvastál!
      Jó barátokban (egyre inkább) nincs hiány. És ezúttal nem is mi választottuk az utat, hanem AZ ÚT VÁLASZTOTT MINKET!
      Szeretettel ölellek, Angie

  5. Angel,

    Ez tetszett! Köszönet képpen:

    A szirén

    Forró nyári éjszakákon, ha elbódít az
    édes, mézbor ízű álom, túl a valóságon,
    millió csillagködön át, végtelen, színes
    Fantáziaország buja vadonjába érkezel.

    Zöld páfrányok, pálmák dzsungelében,
    komor öreg romok, dicső régi korok
    emlékei állnak: Magas, tarka fák alatt,
    kusza indák kígyói közt, díszes tornyok,
    óriás monolitok, faragott kőoszlopok.

    Ez Ó-álomföld elhagyatott, lakatlan
    vidéke, rég nem jár erre Fantáziavilág
    népe. Úgy mondják a vének, rejtélyes
    átok lakja, mely az arra tévedő lelket
    csapdába csalja és pokolra kárhoztatja.

    S valóban ijesztő, baljós e paradicsomi
    erdő. Növényeit nem ingatja lágy szellő
    s nyomát sem lelni a kósza állatoknak.
    Csak egy igézően kedves és rabul ejtő
    női hang suttog szüntelen esdeklő imát.

    Kékvizű tavacska partján, csodaszép,
    fiatal lány áll. A levelek közt átszűrődő
    smaragdzöld fénysugár, bús táncot lejt
    bársonyos, barackszín bőrén, szomorú,
    bájos arcán. A kristályos vízbe könnye
    cseppjei hullnak, de hasztalan a sírás,
    az érzések nem múlnak. Az ő sorsa
    örök magány, szerelme végzete minden
    élőlénynek, ki meghallja éneke hangját.
    Időtlen-időkig vár, remél hiába, de nem
    szűnik az átok. Léte a dal, így átéli újra
    és újra az eltévedt vándorok pusztulását.

    • angellilith

      Kedves Astaroth!
      Nagyon szépen köszönöm a látogatásod és a verset is!
      Szellemek, szirének lehetnek mindenfelé, átjárók – és mivel a csapdába esettek nem térnek vissza, ezért abban sem lehetünk biztosak, valóban a pokol van a másik oldalon…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s