A gonosz

     Lesújtott. Aztán még egyszer. Csapásai nyomán nem serkent ki vér, csak egy szív tört össze. És álmok. És remények.
Felállt a sűrű, szürke füst által körülvett üveggömb mellől, és az ablakhoz sétált. Nézte az alvó várost. Messze volt, ő mégis mindent tisztán látott. Látta az alvó embereket, a behúzott függönyök mögött, látta a szeretkező párokat. Rég nem hozta izgalomba az ilyesmi, de az is lehet, hogy ez mindig is így volt. Nem emlékezett már.
Tekintetét a központ felé emelte. Akkor lépett ki a lány az ajtón. Nem nézett semerre, csak ment. Laktor átadta magát az érzésnek. Volt valami perverzül izgató abban, hogy áldozataival együtt élte, érezte át utolsó perceiket. A lány az úttest felé sétált. A varázsló lehunyta a szemét. Mostantól a lányon keresztül látott; azt, amit ő. Tekintetét elhomályosította a vékony ködfátyol, amit a kicsorgó könnyek vontak a halványkék színnel körülvont pupilla köré. Laktor érezte, ahogy végtagjaiban szétárad az adrenalin. Mindig így volt ez a halál közelében. Ha akarta, képes lett volna megállítani a lányt, de nem tette, nem tehette. Nem sokára áldozata édes, fekete vére festi majd meg a betont, és az ábrák, amiket a testéből kiömlő patakok rajzolnak, erősítik a negatív oldal hatalmát. Szükség volt rá. Nagyon is szükség volt. Az utóbbi időben túl erőssé vált a másik fél. Folyton átrendezték az erővonalakat, és ez hatalmas veszélyeket hordozott.
A lány némán ment előre. Talán nem is tudta, mi történik vele. Mikor este elindult otthonról, hogy a barátjával találkozzon, még minden tökéletesnek látszott. Tudta, hogy ez a fiú soha nem lenne képes bántani őt, soha nem lenne képes fájdalmat okozni neki.
Nagyon szépen indult minden. Séta, vacsora. Arra gondolt, mégis igaza lehetett a barátnőjének, hogy elcipelte ahhoz a javasasszonyhoz. Először csak afféle hókuszpókusznak tartotta az egészet. Szerelmi kötés? Ugyan már! Rég óta tetszett neki a srác, de menyasszonya volt, így inkább hagyta. Aztán mikor a barátnője megemlítette a jó boszorkányt (ő csak így nevezte magát), úgy gondolta, nem veszíthet semmit, kipróbálja. A ráncos öregasszony egyáltalán nem tiltakozott, mikor előadta, miről van szó. Előszedte a varázsporait, meg a füstölőket, és elvégezte, amire kérték. Azt mondta, most már minden rendben lesz, a siker el sem kerülheti. És valóban igaza lett. A lányt még azon a héten kinevezték irodavezetőnek, megelőzve egy idősebb, rátermettebb kollégáját, akire mindenki számított volna. Aztán pár héttel később a fiúval is összefutott. Majd egyre többször, és ezt már nem lehetett a véletlenre fogni. Randevúk, vacsorák, fergeteges éjszakák követték egymást, és ő el sem akarta hinni. Minden csodálatos volt. Nem rég még a házasság gondolata is felvetődött, igaz őbenne, de a fiú nem tiltakozott.
Mostanában kicsit ritkábban találkoztak, mert barátjának külföldre kellett utaznia, de nem aggódott, szinte minden nap beszéltek telefonon. Barátja előző este érkezett haza, és ma már együtt vacsoráztak. A lány jobban szerette volna, ha rögtön a megérkezése után láthatja, de megértette, hogy kifárasztotta a hosszú út. És különben is, csak egy napot kellett rá várnia. Fodrászhoz ment, új ruhát vett és gyönyörűre sminkelte magát. Csak neki. A parkban találkoztak, és egy jókora séta után érkeztek meg ide, vacsorázni. Gyertyafény, szép szavak, minden, amiről csak álmodott. Aztán egyszer csak megjelent az a nő. Ordibálni kezdett, ő először nem is értette, miről van szó. A fiú menyasszonya volt. Nem szakított vele, mindvégig együtt voltak. A nő valószínűleg gyanított valamit, mert magánnyomozót fogadott, és úgy jutott el hozzájuk. A lány egy ideig hallgatta a veszekedésüket, aztán felállt, és otthagyta őket. Kisétált az étteremből, de szinte semmit sem látott. A szíve darabokban hevert, a fájdalom késként hasított a testébe. Tekintetét egy pillanatra az alvó város felett nyújtózkodó hegyekre vetette, majd az úttestre lépett.

    A vezető rémülten fékezett. Túl későn vette észre a kocsi elé lépő lányt, már nem tudott megállni. Látta, ahogy a törékeny test a szélvédőnek csapódik, szilánkosra törve azt, majd eltűnik a szeme elől, hogy hatalmas csattanással érjen útjának végére a hideg aszfalton.
Az emberek rögtön összecsődültek, és némán figyelték a test körül kirajzolódó vörösfekete ábrákat. Félelem és beletörődés egyszerre járt át mindenkit.
A varázsló kinyitotta a szemét. Egy pillanatra úgy érezte, a lány látja őt, de ez, persze, nem lehetett igaz. Az emberek tudtak a létezésükről, vagy legalábbis sejtették, de biztosan senkit nem ismertek fel közülük. Még ők sem ismerték egymást, nem találkoztak, egyszerűen csak tették a dolgukat. Néha érezték a spirituális hullámokban beálló változást. Olyankor tudták, valamelyikük elhagyta ezt az oldalt, vagy éppen azt, új társuk érkezett. Az utóbbi időben gyengült a hálózat, és ez nem volt jó. Ha az egyensúly felborul, az egész világ pusztulni fog. Az emberek nem így fogták fel. Ők mindent akartak, ami életüket jobbá, kényelmesebbé teszi: pénzt, szerelmet, hatalmat. És voltak, akik ezt megadták nekik. Őket nevezték el a jó oldalnak. Hiszen kielégítették olcsó kis vágyaikat, és nekik ez elég volt. Nem gondoltak soha tovább, nem fogták fel, hogy ha valamit megváltoztatnak a rendszerben, az végzetes következményekkel járhat.
Laktor nem emlékezett már, hogyan kezdődött, hogyan került ebbe a szerepbe, talán mindig idetartozott.
Elfordult az ablaktól. Hosszú még az éjszaka, gondolta, aztán elmosolyodott. Nem mindegy? Éjszaka vagy nappal? Ugyanazt a munkát végzi mindig, évszázadok óta.

    A hullám gyorsan érkezett. Iszonyú ereje szinte mellbe vágta Laktort, még soha nem találkozott ehhez hasonlóval. Alámerült, és hagyta, hogy átjárja, kereste a forrást. Egy lány volt. Szerelemért varázsolt ő is. Ez volt a leggyakoribb. Mégis volt valami furcsa ebben az egészben. Laktor nem értette mi az. Ellencsapásra készült. Egy ekkora kilengésnél nem lehet várni, a fodrozódás a téridőben magával ragadhat sok-sok ártatlant is, az ő védelmüket pedig a szabályok szigorúan rögzítették. Csak az bűnhődhetett, aki a gócpont volt. Lehetőleg senki más.
Kisétált a házból, és a szikla szélére ment, ami az épület előtt nyúlt a sötét völgy fölé. Innen nyílt a legjobb kilátás. Na, nem a szeme számára, hanem a hullámoknak. Feje felett a telihold tündöklött, lába alatt, sok tíz méterrel, egy vízér futott. Energiáikból korlátlanul meríthetett, és úgy érezte, erre most szüksége is lesz. Leült a hideg, kemény kőre, amit csak néhol borított egy-egy fűcsomó. Lábait maga alá húzta, és a várost figyelte. A hullámok változatlan intenzitással áradtak. Hatalmas erővel, de ismerős frekvencián. Valahol már találkozott a lánnyal, ebben biztos volt. Soha nem szokta alaposabban megfigyelni áldozatait, de most kíváncsiság töltötte el. Lehunyta a szemét, és már látta is. A lány az ágyában feküdt, és folytak a könnyei, kezében egy kis amulettet szorított. Egy ősi valamit. Laktor nem látta pontosan, mi az, mert egy láthatatlan pajzs elhomályosította belső látását. Mintha az agya mélyén egy csoport sejt fellázadt volna, és azt suttogná, ne láss! Életében először, legalábbis emlékei szerint, félelem töltötte el. Tudta, ha látná azt a tárgyat, elbukna, soha többé nem lenne képes a munkájára.
Érezte, hogy társai közül többen is érzékelték az energia-kitörést, és most éppen összekapcsolódni készülnek, hogy megállítsák. Ne, ordított bele némán a térbe, és a rezgés hangtalanul száguldott keresztül a világon. A többiek lekapcsolódtak, de Laktor tudta, hogy csak megfigyelőállásba helyezkedtek. Biztosra kellett menniük, ez volt a legfontosabb szabály, ha egyikük elhullna, egy másiknak a helyébe kell lépni. Egy ekkora erőnél pedig, akár erre is számítani lehetett. A varázsló érezte, hogy sietnie kellene, de nem bírt elszakadni attól a tárgytól. Az volt a kulcs, de nem tudta, mihez.
Blokkolta a lány energiáit. Biztos volt benne, hogy a burok nem bírja sokáig, de most már látni akart. Behatolt a lány testébe. Forróság öntötte el. Ismerős volt az érzés. Mintha egy anyag lettek volna ők ketten. A lány ránézett. Nem a szemével. A lelkével. A varázsló megbénult, aztán felordított. A lány érte imádkozott, érte készített bűbájt, őt szerette. Nem értette, hogy lehet ez, hiszen soha nem járt az emberek között. A valami, a kulcs… Gondolatai végigszáguldottak a csukló felé. Egy gyűrű… Egy jegygyűrű… Ezer év… A lepra… Betegség… Halál… És ő maga, aki egy boszorkánytól kér segítséget, hogy megmentse az egyetlent… Kibillent egyensúly… Aztán felejtés, és már egy olyan életben van, amiről nem tud semmit, csak azt, hogy mi a feladata.

    Csak néhány perce maradt, hogy visszaállítsa az egyensúlyt, mégsem bírt lépni. Ki ez a lány, és hogy kerül hozzá az ő jegygyűrűje? Tudnia kellett a választ, mielőtt végez vele. A gondolatait vette célba. Erős burok vette körül, és ő arra készült, hogy feltörje azt. Láthatatlan, mindent átjáró melegség ölelte körbe, mint egy lágy, asszonyi kar. Mint az Ő karja a múltból.
És akkor megértette. A lány a szerelme volt egy távoli életből, aki újjászületett egy új testben, és valahogy rátalált. Talán azt sem tudta, merre van pontosan, hiszen élő ember ritkán látta a varázslókat, mégis hitt benne, hogy a mágia majd egymásnak adhatja őket. Kezében görcsösen szorította a kis vászonzacskót, amiben a gyűrű volt, ami talán szülőről gyerekre szállt évszázadok óta, hogy végül visszatérjen tulajdonosához. A kis karika fehéren izzott, sugarai szüntelenül ostromolták a Laktor által vont burkot. Még néhány pillanat, és áttörik azt. Csak egy megoldás maradt.
A varázsló szívét elszorította a fájdalom, egy utolsó pillantást vetett elvesztett-megtalált szerelmére, majd kinyitotta a szemét, felállt, és gondolkodás nélkül a szikla széléhez sétált. Nem állt meg egy pillanatra sem. Teste homokzsákként zuhant a mélybe. Minden energiáját kikapcsolta, emberré vált, és utoljára hagyta, hogy emberi érzelmei felülkerekedjenek benne. Csak az ő szemét látta, az ő melegét érezte. Vele volt.
Abban a pillanatban, mikor teste földet ért, és kihunyt benne az élet lángja, megszűnt a gyűrű ragyogása is.

    A nő felült az ágyon. A kezében tartott zsákocskára nézett. Nem tudta, mi az, és nem értette, hol van. Semmire sem emlékezett.
Valami hívta, valami néma erő. Anélkül, hogy felöltözött volna, hálóingben, kezében a gyűrűvel, elindult a sötét éjszakába. A telihold sűrű felhőket vont maga elé, és minden feketeségbe borult, lábai mégis biztosan vitték a lányt célja felé, ki a városból, át a réten. A vidék fölé tornyosuló hegy lábánál megállt egy pillanatra. Oldalra nézett. Nem látott semmit. Bár érzékei jelezték, hogy egy holttest hever ott, de semmi mást nem. Anélkül, hogy felfogta volna, elejtette a gyűrűt. Továbbment. Egy ösvény vezetett fel a sziklán álló házhoz. Ahogy felért, a perem szélére sétált és leült. A felhők szétoszlottak körülötte, és ő meglátta a halványlilán csillogó várost. A fény nem lámpákból áradt, nem is a csillagokból. A hullámok fénye volt ez, ami az emberekből tört elő. Néha két hullám összekapcsolódott, és harmonikus mozgásba kezdett, ami egy frekvenciára vibrált a világgal.
Egy kitörést pillantott meg. Látta, hogy eltér a többitől, és ereje felemészt mindent, amerre elhalad. Felemelte a kezét, mintha meg akarná állítani, de nem tudta, hogyan kell. Kétségbeesetten nézte, ahogy egyre nő, aztán valami megváltozott. Egy kék sugár hatolt be a látómezejébe. Egyenesen a kitöréspont felé tartott, majd vakító fehér robbanás következett, és minden hullám visszatért a maga rezgéséhez.
Üdvözöllek, hallotta a hangot a fejében. Te vagy, hát, a kiválasztott, én leszek a mestered, megmutatom, mit kell tenned. A mi dolgunk az egyensúly fenntartása, őrzők vagyunk, az emberek szemében a gonosz. Ők nem fognak látni téged, csak, ha te is akarod.
Ki vagyok én, kérdezett vissza a lány. Nem tudom, válaszolta az idegen, és azt hiszem, egyikünk sem tudja, honnan jött. Feladatot kaptunk és ez a feladat tölti ki az egész életünket. Talán bűnhődünk valamiért, talán kiválasztottak vagyunk, de ez nem is fontos, és ez sem, mit gondolnak rólunk az emberek.

    „Newton harmadik törvénye (a hatás-ellenhatás törvénye, az akció-reakció elve, vagy más néven a kölcsönhatás törvénye):
Minden hatáshoz tartozik egy vele egyenlő nagyságú és ellentétes irányú ellenhatás.”

One response to “A gonosz

  1. …hát ez egy csodálatos írás … megborzongatott…. próbálok nem gondolkodni, hátha megúszom a hatását….félő, hogy nem… mert a szíven keresztül támad…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s