Világok harca

     Greg felnézett. Nagyon hosszú utat tettek már meg, így ez a kis nehézség igazán nem akadályozhatja őket abban, hogy élelemhez jussanak. Régóta nélkülöztek, ritkán adódott ilyen remek lehetőség, mint ez a mai.
    Hátrapillantott társaira. Kevesen voltak, de csoportjuk jól szervezett. Hiába, vezérük mindent megtett, hogy szervezetük tökéletesen működjön.
    És működött is. De mindentől ő sem védhette meg őket. A legutóbbi biológiai támadás, alaposan lecsökkentette létszámukat. Ha az élelem szűkösségét nézzük, ez még jól is jött, de a túlélésen kívül fontos volt a területhódítás is, ahhoz meg többen kellettek volna. Greg biztos volt benne, hogy a király – ők csak így nevezték – erre is talál megoldást.
    Ő még soha nem találkozott vele, persze, bármikor meglátogathatta volna, de nem érezte fontosnak. Az utasításokat világosan megkapták, minden jól működött. Kivéve persze, a kívülről érkező támadásokat.
    Nem rég szóba került az is, hogy esetleg elköltöznek erről a vidékről, de még gondolkodtak rajta. Nehéz manapság jó területet találni.
    Greg visszafordult. Alaposan szemügyre vette a zsákmányt. El sem akarta hinni, hogy ilyen szerencséjük van, ez jó néhány hétig elég lesz a csoportnak. Pár órája jelentették a felderítők. Valószínűleg másnak szánták az ellátmányt, de úgy nézett ki, senki nem keresi.
    Az elérhető helyekről már megkezdték a szállítást, de a legjobb darabok magasan a fejük fölött helyezkedtek el. A megközelítést könnyűszerrel megoldhatták, gyakorlott mászóik voltak erre a feladatra, Greg azonban mástól félt. Az a terület kívül esett a biztonságos zónán, megláthatják őket. Akkor pedig, nem kétséges, támadni fognak.
    Nem tudtak védekezni ellenük. Más faj, más eszközök. És az eszközeik, bizony, messze meghaladták Greg csoportjának képességeit. Az ő fegyvereik szinte semmit sem értek. Fel tudták tartóztatni az ellenséget rövid ideig, okozhattak nekik kellemetlenségeket, de elpusztítani még egyiküket sem sikerült. Bár beszélték, hogy más csoportoknak már igen, de ha így is volt, azt valószínűleg csak a szerencséjüknek köszönhették.
    Greg megrázta a fejét. Körülnézett. Látta, hogy a mászók már felkészültek és csak az utasításra várnak. Nehéz volt kiadni a parancsot így, hogy tudta, esetleg az életükkel fizethetnek. De meg kellett tenni.
    Már épp inteni akart, mikor remegni kezdett lába alatt a talaj. A többiek is megálltak, és vártak. A rengés erősödött, majd egy sötét árnyék vonult át a terület felett. Hatalmassága betöltötte az egész látóteret, pár pillanatra félhomályba vonva őket.
    Vártak. Minden sejtjük remegett, de nem történt semmi, ezúttal szerencséjük volt. Nem vették észre őket.
    Az idegenek egyike járt a közelben, tudták ezt mind. Hihetetlen messzeségbe tűnt már az a kor, amikor nem voltak itt. Az még sok-sok nemzedékkel előttük volt. Már történelem. Egyszer csak megjelentek, és mindent uralni kezdtek, ami nem felelt meg a céljaiknak, vagy az útjukban állt, egyszerűen elpusztították. Nem lehetett velük együtt élni, nem akartak senkit maguk körül, aki más, mint ők. Csak azt a pár fajt hagyták békében, ami őket szolgálta.
    Gregék is üldözöttek lettek, életterük jelentősen lecsökkent, elszigetelt csoportokként éltek csak már. Szomorúan gondolt vissza, hogy az idegenek megjelenése előtt mennyit harcoltak egymással is. Most már mindannyian tudják, hogy ez mennyire kicsinyes volt. Talán, ha akkor összetartanak, most meg tudják magukat védeni. Nem biztos, de legalább lett volna egy esélyük. Most már csak a túlélésre törekedhetnek. Vagy reménykedhetnek abban, hogy az idegenek egyszer majd eltűnnek.
    Hiú remény volt ez.
    Az idegenek csak egyre többen lettek, és mind nagyobb területeket foglaltak el, és mind jobban irtották az általuk csak alacsonyabb rendűnek nevezett fajokat. Néhányat már teljesen eltüntettek. Mindenki tehetetlen volt ellenük. Hiába próbálták meg felvenni a harcot, hiába fejlesztettek ki új eszközöket, új taktikákat, minden hiábavaló volt.
    Újabb rengés következett. Kisebb, mint az előző. Vagy távolabb járt az idegen, vagy egy kisebb volt. Nehéz volt megítélni.
    Greg intett. A mászók elindultak. Villámgyorsan dolgoztak. Óriási darabokat ragadtak meg a zsákmányból, és vitték a rejtekhelyre. Mindenki tudta a dolgát, nem kellettek ide szavak.
    A következő rengésre nem is figyeltek. A zsákmány fontosabb volt, és sietni kellett. Greg elégedetten figyelte a rendszert. Minden tökéletesen működött.
    Órákon keresztül dolgoztak. Munkájukat csak néha zavarta meg pillanatokra a rengés és az árnyék megjelenése. Ahogy közeledtek a feladat végéhez, úgy lettek egyre higgadtabbak.
    Nem sokára mások is megjelentek a csapatból segíteni.
    Talán ez volt a baj. Túl sokan voltak a terepen, így feltűnőbbek lettek.
    Greg nem szerette ezt. Jobban kedvelte, ha minden a megszokott rutin szerint zajlik. Sokkal biztonságosabb volt. A káosz magában hordozta a pusztulás lehetőségét.

    Újabb rengés következett, és erősödött. Akkor már tudta, hogy késő. Észrevették őket, de még reménykedett. Az árnyék hatalmasra nőtt, mindent beborított. És akkor meglátta az idegent. Félelmetes volt. Soha nem látott semmit előtte, ami akár csak hasonlított volna hozzá. Fújni kezdett a szél, és furcsa hangokat hozott. Greg szólni akart a többieknek, hogy rejtőzzenek el, meneküljenek, de egyszerűen képtelen volt. A félelem teljesen megbénította. Csak nézte a hatalmas lényt, ami kitöltötte teljes látómezejét. Az idegen egészen közelhajolt. A hangzavar egyre erősödött. Aztán felemelkedett és csend lett. Kivilágosodott. A többiek megnyugodtak, Greg azonban tudta, mi következik, hallott már róla néhány túlélőtől.
    Menekülni, menekülni, zakatolt a fejében. Jelzett a mászóknak és a csoport többi tagjának, hogy hagyják el a területet, de azok nem figyeltek rá, teljesen lekötötte őket a zsákmány. Greg tehetetlenül nézte a nyüzsgést. Kétségbeesetten kutatott agya legmélyén valami megoldás után. Indulni akart, minél távolabb kerülni ettől a helytől, de a kötelességtudat erősebb volt. Őt azért rendelték ide, hogy az akciót levezényelje, nem mehet el. Nem teheti.
    Újra remegni kezdett a lába alatt a talaj, majd minden sűrű homályba borult és fújni kezdett a szél. Mint egy orkán, olyan volt. Néhányukat felkapta és távolra sodorta. Talán ők voltak a szerencsésebbek. Hatalmas fejetlenség lett úrrá köztük, mindenki menekülni akart, de már késő volt. A hatalmas szélvihar esőt is hozott. Sűrű cseppekben hullt alá, és mindent beborított. De ez az eső halált hordozott. Akiket ért, azoknak bőrén át villámgyorsan felszívódott, és izmaik megbénultak. Önkéntelen rángások közt terültek el a földön, és kínban égve hívták a halált. Greg a szörnyűség látványától bénán állt a megfigyelőhelyén. Akkor sem mozdult, amikor az eső elindult felé. Talán el tudott volna menekülni, de nem akart. Már nem. Inkább a halál, mint ennek az eseménynek a képe élete végéig. Érezte, ahogy a hideg permet a testéhez ér, érezte, ahogy átmarja bőrét, érezte a kínt. Végtagjai megremegtek a fájdalomtól. Próbált erős lenni, és méltósággal meghalni, de nem lehetett. A fájdalom erősebb volt. Greg üvöltött.
    És akkor egy újabb árnyék közeledett. Ezt még senki nem látta, legalábbis olyan nem, aki utána mesélt is volna róla. Hatalmas fatörzsszerű valamik jelentek meg, és egy helyre sodorták az élettelen testeket, majd egy gyűjtő érkezett, és fatörzsek a felszínére húzták a pusztítás minden nyomát, hogy aztán a táj ugyanolyan legyen, mint Gregék érkezése előtt.
    Ő még érezte, ahogy teste a gyűjtő hideg felszínéhez ér, érezte a zuhanást is a hatalmas feketeségbe, de azt már nem, mikor teste földet ért…

* * *

    – Melyikőtök hagyta elől ezt a konzervdobozt? Teljesen belepték a hangyák? Nem igaz, hogy nem bírjátok eldobni a kukába – mérgelődött anya immár sokadszor a gyerekekkel, de tudta, hogy hiába. Nem szerette használni a rovarirtót, de más lehetősége nem maradt. Bármilyen élelmet elől felejtettek, villámgyorsan támadtak, egyszerűen nem lehetett megszabadulni tőlük…

4 responses to “Világok harca

  1. Szabó István

    Kedves Angie!
    Greg és társai békében nyugodhatnak, közel az idő, amikor a Hóhért akasztják. Maga a Hóhér teszi majd meg ezt, mindörökre. Bár, lehet, Greg utódai sem élik túl Hóhérukat, de legalább ősi világukból végleg eltűnnek az idegenek.
    Ámen.
    Megint ügyes voltál.
    Szeretettel ölellek.
    én

    • angellilith

      Közel az idő. Bizony.
      És a hóhér még csak sejteni sem akarja, hogy közel, de rájön, hogy rosszal kezdett, ha a természet fölé akart kerülni. Gregék pedig túl fognak élni, biztos vagyok benne.
      Ölellek, Angie

  2. Szabó István

    Kedves Angie!
    Neked ajánlom ezt a kis “hazait”, üzenjük együtt a Hóhérnak:

    szorul a hurok

    szorul a hurok
    fogy a levegő
    mint a kenyér
    mint a víz
    négymilliárd esztendő
    olvadt csonkján
    hamar ellobban
    a maradék tíz

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s