Az Élet – Ezen egy éjszaka legszebb meséje

Az ÉLET – közbülső felvonás: Epizódszerep

Az ÉLET – kövekező felvonás

     A következő napok gyorsan teltek. Szilvinek annyi ideje sem volt, hogy legalább néhány percet beszéljen Firasszal, de ezt most nem is bánta. Bele sem akart gondolni, miben mesterkedhet megint a férfi. Mert, hogy valamiben mesterkedik, abban biztos volt. Most még annak is örült, hogy nem jött levél a másiktól, bár furcsa, kettős érzés volt ez. Többször is megváltoztatta a jelszavait, ám ha az embernek olyan barátja van, mint ez a muszlim férfi, akkor soha nem lehet biztos abban, mi az, ami titokban marad. Végül úgy döntött, nem aggódik ez miatt. A gyerekek körül úgy is volt elég tennivalója. Nagy meglepetésére Gina is bejelentette, hogy mégiscsak elutazik az apjához, valószínűleg ehhez köze volt annak is, hogy épp szakított barátjával.
    Aztán eljött az a nap is, mikor elmentek. Szilvi csak nézte a felszálló repülőt és nagy ürességet érzett, máris hiányoztak neki. Azon kezdett el gondolkodni, mivel töltse a napját. A színházban három hétig nem volt előadása – ebből egy már letelt -, és ő nem igen tervezett programot erre az időszakra. Hazamenni nem akart, ezért úgy döntött, meglátogatja Firast. Aztán eszébe jutott, hogy péntek van. Úgyhogy erről a tervről is le kell mondania. A férfi életében, mint általában a muszlimokéban, a pénteki nap különleges jelentőséggel bírt, ilyenkor senki nem zavarhatta. A nő pedig tiszteletben tartotta ezt.
    Szilvi kisétált a repülőtér épületéből. Beült a kocsijába. Remélte, hogy mielőtt hazaérne, eszébe jut valami épkézláb ötlet. Megcsörrent a telefonja. Ránézett. Arcán hatalmas csodálkozással vette fel:
    – Firas? – szólt bele. – Ma péntek van, nem imádkozással töltöd a napod?
    – De igen, csak még előtte meg akartam győződni róla, hogy jól vagy. Mit csinálsz ma?
    Ez a „mit csinálsz ma?” inkább hangzott „kivel leszel?”-nek, ettől Szilvi kissé megkönnyebbült, és kicsit csalódott is volt, hogy vége a játéknak, Firas ismét nem talált semmit.
    – Még nem tudom – felelte végül –, majd kitalálok valamit.
    – Holnap este nézz be a szállodába! Lesz egy rendezvény, de a különterem üres, örülnék, ha velem vacsoráznál.
    Hát, jobb, mint otthon ülni egyedül, az már biztos, gondolta Szilvi, de hangosan csak annyit mondott:
    – Rendben, de ha időközben találkoznál valami neked való nővel, csak szólj! Nem probléma.
    – Te vagy a nekem való – válaszolta Firas. – Akkor érted küldök egy kocsit. Este hét megfelel?
    – Rendben.
    Firas nem változik, mosolygott Szilvi, miközben letette a telefont. Lehet, hogy jobb lenne, ha tényleg őt választaná, gondolta, de aztán elkomorodott. Nem, nem tudná szeretni, és egy ilyen lépéssel csak becsapná mindkettőjüket.
    Elindult. Hosszú volt még az út hazáig, és jó lett volna elkerülni a csúcsforgalmat. A Margit-híd felé ment, nem tudta miért. Aztán, ahogy odaért ösztönösen kanyarodott a rakpart felé. Leparkolta a kocsit, és csak ült bent jó darabig. Valahol nagyon mélyen érezte, mi hozta ide, de nem engedte felszínre törni az érzést. Nem akarta, hogy része legyen az életének. Soha többé. Nincs semmi értelme, megtanulta ő ezt már réges-régen.
    Keze önkéntelenül nyitotta az ajtót, aztán kiszállt. Be sem zárta a kocsit, csak elindult a sziget felé. A lábai vezették, és a szíve. A szíve – az áruló. Csak annyi lett volna a dolga, hogy életben tartsa, semmi más. De nem! Önálló akart lenni, szeretni, és mi lett a vége. Még jobban egyedül érzi magát, mint valaha, és még fáj is. Ha valami, akkor ez biztosan nem hiányzott.
    Ahogy odaért, leült a fűbe. Nem törődött vele, hogy még nedves és hideg a talaj. Mindegy volt. Itt voltak utoljára együtt. Akkor még hitt neki. Akkor még nem sejtette, hogy csak hazudik. Akkor még nem sejtette, hogy minden csók, minden ígéret csak hazugság. A szavak, amiket nem tud elfelejteni… Kitörölhet minden emailt, elégethet minden levelet, de az agyába beleégtek. Tudta, hogy örökre ott maradnak. Megint nagy árat fizetett. Megint ő. Csak azt nem tudta, miért megint ő.
    Torkát szorongatta a sírás, de arca nem változott. Minek lássa bárki is, mennyire fáj, miért tudjanak róla. Felesleges.
    Kezével végigsimította a füvet, valami emléket keresett, egy elveszett illatot, egy érintést. Aztán inkább hagyta az egészet, felállt és visszaindult a kocsihoz. Szerencsére mindent úgy talált, ahogy hagyott.
    Fél órával később már otthon volt. Hatalmas fák rejtették a kis budai házat. Akárcsak tulajdonosa, ő is rejtőzött. Üres volt az egész a gyerekek hangja nélkül. Szilvi szomorúan gondolt bele, hogy csak éjjel tud velük beszélni, addigra érnek oda, de még csak tíz körül járt. Úgy döntött a következő szerepét fogja tanulni. Jó memóriája volt, most valahogy mégsem haladt, gondolatai minduntalan elkalandoztak. Délben rendelt egy ebédet, aztán a délután nagy részét a fürdőkádban töltötte a forró vízben, nem gondolva semmire. Este korán lefeküdt, és el is aludt, csak másnap délelőtt ébredt fel. A dolgozószobába érve látta a bekapcsolva felejtett számítógép monitorán a nem fogadott hívásokat. Ádám kereste. Szilvi az órájára nézett. Tíz múlt. Ami azt jelentette, hogy náluk, Kanadában, hajnali négy van. Akkor még várnia kell, még biztosan alszanak. Épp ki akart menni reggelizni, mikor megszólalt a telefon. Ádám volt. Aggódott, hogy valami baja eshetett a nőnek, és megnyugtatta, hogy a gyerekek jól vannak, csak nagyon kifárasztotta őket a hosszú út. Gina este már ki is békült a barátjával, úgy látszik, jót tesz a kapcsolatuknak a távolság, de azért nem akar még hazarohanni. A nő mosolyogva hallgatta. Most már nem is hiányoztak annyira, örült ennek a kis szabadságnak, bár azt még nem tudta, mivel is tölthetné el. Csak a ma este volt biztos.
    Firasszal vacsorázni azt is jelentette, hogy a szokásosnál visszafogottabban kell öltöznie. A férfi ugyan nem várta el, de éreztette, hogy jobban szereti, ha egy nő nem mutogatja magát. Szilvi a tükörhöz sétált, és belenézett. Elégedett volt a látvánnyal, bár már negyvenfelé járt, arcán nem voltak ráncok, szeme csillogott, alakján nyoma sem látszott a három gyermeknek. Szép volt, de tudta, hogy Firas szájából ez a szó mást jelent, ő valami megfoghatatlan belső ragyogásról beszélt. Egyszer meg is próbálta elmagyarázni, de csak egy legyintés lett a vége: „Áh, ti, európaiak, ezt nem értitek. Mi nem a szemünkkel látunk. Érezlek téged.” Nem jó, hogy ennyit vannak együtt, sóhajtott Szilvi, tudta ezt jól; félt, hogy Firas túlságosan is kötődni fog hozzá. De ha valamitől még jobban rettegett, az a magány volt, így aztán mindig engedélyezett magának egy újabb találkozót, egy újabb napot, egy újabb hetet. Szerette a férfit, de csak, mint barátot. A szíve másé volt, olyan valakié, aki meg sem érdemelte, a szerelem azonban minden, csak nem logikus. Kezdetben a másikat is igyekezett távol tartani magától, de az annyira simulékony, olyan behízelgő volt, hogy mire észbekapott, már elkésett, beleszeretett. Nem bánta, eleinte nem. Bár rettenetesen félt egy újabb csalódástól, de úgy érezte, ezúttal majd másképp alakulnak a dolgok, úgy érezte, kapott még egy esélyt a boldogságra. Hiába, sóhajtott szomorúan, az érzelmek kiszolgáltatottá tesznek. De most már soha többé, soha többé nem enged közel magához senkit.
    A ruhásszekrényhez sétált és kivett egy egyszerű, fekete ruhát, viszonylag zárt volt, és elég hosszú is ahhoz, hogy Firasnak megfeleljen. Volt még néhány órája indulásig, így leült olvasni, de a betűk folyton összefutottak előtte. Hatkor hívta a férfi, hogy küldi érte a kocsit, aztán el is búcsúzott, még sok dolga volt. Szilvi szórakozottan nézegette a telefont, tárcsázni kezdett egy rég nem hívott számot, de az utolsó számjegy előtt megállt. Mit csinálok, futott át a gondolatain, minek tudjon róla, hogy most is rá gondolok. Ismerte a férfit, már túl jól is. Nem valószínű, hogy egyetlen gondolat erejéig is lelkifurdalása lett volna, az ilyeneknek sosincs. Egy kis szexet akart, és ha ehhez hazudnia kellett, hát megtette. A nő torkát szorongatta a fájdalom, mégsem sírt. Most nem lehet, Firas egyből észrevenné, bár lehet, hogy így is rájön, valami bántja.
    Leült egy székre és csak nézett maga elé. Lassan telt az idő, amíg végre megszólalt a csengő. Dabír volt. Firas mindig őt küldte, ha személyesen nem jöhetett érte. A testőr némán kísérte a kocsihoz, soha nem beszélt vele. Az autóból telefonált, mikor a szálloda utcájába értek, de egyébként még a sofőrhöz sem szólt. Mikor megálltak, Firas már várta őket. A nagytermen kellett keresztülmenniük, Szilvinek rossz érzése támadt.
    – Firas, kik ezek? – nézett végig a tömegen, néhányan ismerősnek tűntek, de nem tudta, honnan.
    Firas legyintett:
    – Az Echo-tól vannak, ünneplik a sikeres üzletüket –hangjából némi szánalom csendült ki. – A nő tudta, mennyire megveti a „csak a külsőségeknek élő európaiakat”. Legalábbis ő így nevezte őket.
     Szilvi megdermedt. Tudta, érezte ezt. Miért is nem maradt otthon inkább. Van még egy esélye, talán nem fut össze a másikkal, elvégre a különterem nincs is olyan messze, vagy talán van annyi szerencséje, hogy ő itt sincs.
    De biztos volt benne, hogy nem így lesz.
    – Valami baj van? – kérdezte Firas, látva a nő sápadtságát.
    – Nem. Csak meleg van itt. Menjünk! – indult el Szilvi, de elkésett.
    Egy férfi állt előtte. Ő volt. Szilvi érezte, ahogy megerednek a könnyei. Befelé. Fejét megemelte, és elsétált a férfi mellett, de az utána nyúlt, és elkapta a karját:
    – Szilvi, beszélni akarok veled!
    – Vedd le rólam a kezed! – sziszegte a nő. Néhányan feléjük fordultak. – Nekünk nincs miről beszélnünk. Beszélgess te csak a feleségeddel!
    – Én nem akartalak bántani…
    – Nem, azt nem. Te csak szórakozni akartál. Nos, remélem, tetszett a játék, akkor legalább az egyikünk jól érezte magát – mondta, és elsétált.
    Firas az egész jelenet alatt nem szólt egy szót sem, csak nyomában Dabírral elindult a nő után. Ahogy beléptek a terembe, intett a testőrnek. Alig észrevehető mozdulat volt ez, de Szilvi értette.
    – Ne, Firas, kérlek, ne csinálj semmit! Kérlek! Kérlek…
    – Hát, ő az? Ne félj, nem fogom bántani, legalábbis fizikailag nem, de megvannak a kapcsolataim hozzá…
    – Firas, kérlek…
    – Miért? Nem, ne mondj semmit! Mindent értek.
    Aztán hallgattak.
    Sokáig.
    Végül Szilvi leült.
    És a férfi is.
    – Szilvi, tudom, hogy nem a legjobb időzítés, de én hazautazom, haza kell mennem. Gyere velem, kérlek! Jó helyed lesz. Ott nem bánthat senki.
    A nő csak a fejét rázta:
    – Nem szeretlek, nem lehet.
    – Akkor legalább keress magadnak valakit, ha nem is engem!
    – Nekem már nem kell férfi, nekem nem kell senki sem.
    – Ez nem igaz. Ha én mondanám ezt, az más lenne, de te nem erre születtél.
    – Nem kell nekem senki. Soha többé. Elég volt. Elég az egész életből. Elég mindenből, és még csak meg sem halhatok – fakadt ki a nő, és most már folytak a könnyei.
    – Nem! Te vagy maga az élet, tele vagy energiával, csak elzárod magad.
    – Nekem nem kell az élet!
    A férfi csak ült némán, és nézte a nőt. Sok perc telt el így, mire megszólalt.
    – Rendben, akkor nézz rám!
    A nő felnézett, valamit mondani akart, de a szavak valahol elakadtak. Firas szeme más volt. Ha régen úgy érezte, belelát, hát akkor most ezerszeres volt ez az érzés. Megszűnt körülöttük minden, még a zajokat sem érzékelte, csak a férfi pillantását… Nem, nem is a pillantását, inkább az energiáit érezte, ahogy végighaladtak a testén. Mint egy szeretkezés olyan volt. Érezte, ahogy a teste válaszol rá, érezte, ahogy minden sejtje felsóhajt. Kissé hátrahajtotta a fejét, és csak hagyta, hogy ez az egész átjárja. Nem akarta, hogy vége legyen, nem akart semmi mást. Nem tudta, hogy ha akarná, félre tudna-e nézni, de nem akart. Firas egyetlen ujjal sem ért hozzá, egyetlen szót sem mondott, csak nézte Szilvit, végül valamikor, nagyon sokkal később, szinte évszázadoknak tűnt, megszólalt:
    – Mit éreztél?
    – Téged – felelte a nő kábán, annyira hihetetlennek tűnt, amit érzett, hogy még ő sem akarta elhinni. – A testedet. Magamban. Minden sejtemben.
    Firas megrázta a fejét:
    – Nem! Az te voltál. A te tested, a te vágyaid. Te. Most pedig menj aludni, azt hiszem fáradt vagy. Dabír majd felkísér a 421-esbe. Ma itt alszol.
    Szilvi felállt. Eszébe sem jutott ellenkezni. Tényleg nagyon fáradt volt, és nagyon a történtek hatása alatt. Bár, hogy mi történt valójában, akkor még nem tudta, gondolkodni is képtelen volt, rettenetesen üresnek érezte magát, de még az üresség érzése sem létezett. Csak ment Dabír után engedelmesen, aztán ahogy bezáródott az ajtó mögötte, az ágyhoz sétált, és belezuhant. Szinte azonnal elaludt.
    Kopogásra ébredt. Az éjjeliszekrényen álló órára nézett, dél felé járt. Felkelt és az ajtóhoz ment. Az egyik recepciós volt. Egy levelet hozott Firastól. Csak néhány sor volt. Beszélt Ádámmal, a gyerekek jól vannak. Ennyi. Szilvi visszaroskadt az ágyba és elaludt. Néha percekre felébredt, de tulajdonképpen az egész napot átaludta, és zagyvaságokat álmodott. Egyetlen közös volt csak bennük, mind a szexualitás körül forogtak.
    Firas egész nap nem jelentkezett.
    Hétfő reggel volt, mire Szilvi fel tudott kelni. Az ágya mellett talált egy ruhát, valószínűleg Firas hozta, vagy küldte, amíg ő aludt. Nem olyan volt, amit általában elvárt a nőtől, hogy viseljen. Nagyon nem. Ebben, ha akarta, sem tudta volna elrejteni nőiességét. Szilvi lezuhanyozott, és átöltözött, de közben végig azon gondolkodott, mi is történt az elmúlt másfél napban. Vagyis csak a két nappal korábbi estén, mert azzal tisztában volt, hogy előző nap csak aludt, és álmodott. Annak ellenére, hogy már rég nem evett, nem volt éhes, sőt inkább hányingere volt. Az evésre még csak gondolni sem tudott.
    Kopogtak. Firas volt. Besétált a szobába és leült az egyik székre.
    – Jól vagy? – kérdezte a férfi.
    – Mi történt? Mit csináltál?
    Firas vállat vont.
    – Te hipnotizáltál engem? – folytatta a nő.
    A férfi csak sokára szólalt meg. Hangja egyáltalán nem volt olyan határozott, mint általában lenni szokott.
    – Igen.
    – Te… Hogy? Miért? Firas, menj el! Nem akarok most veled beszélni.
    A férfi felállt, és elindult, de az ajtóból még visszanézett:
    – Meg kellett tennem! Majd megérted.
    A nő nem válaszolt, nem tudott mit, és nem is akart.

    Anélkül, hogy elköszönt volna a férfitól, hazament. Otthon sem volt jobb, egész nap hányingere volt, ami aztán másnapra elmúlt, és csak a mérhetetlen üresség maradt. Fogalma sem volt, mit csináljon. Leült a számítógép elé, és a leveleit kezdte el nézegetni. Szeme megakadt egyen, tőle jött.Kinyitotta, és elolvasta. Bocsánatkérés volt.
    Nem érzett semmit.
    Szomorúságot sem.
    Haragot sem.
    Semmit.
    Felhívta a gyerekeit, tudta, mit kell mondania, de belül úgy érezte, mintha idegenek lennének.
    Aztán leült az ablak elé, és csak nézte a madarakat. Órákon keresztül. Közben besötétedett, és ő még mindig csak nézett kifelé. Nem tudta, mikor feküdt le. Nem tudta, mikor kelt fel. Még azt sem, hogy evett-e egyáltalán, csak ült némán az ablak előtt, és nézett kifelé. Aztán szerda este keresni kezdett magában. Keresni kezdett a nagy ürességben valamit, valami érzést, valami fonalat, ami mentén összerakhatja újra önmagát. És megtalálta. Egy valami megmaradt, egy elfelejtett érzés, egy régen bezárt ösztön. Eszébe jutott, hogy ezt Firas is „láthatta”, de nem számított. Szinte érezte, hogyan épül fel újra minden, apránként a kövekből, mint egy torony. De ez a torony már nem ugyanaz volt, hiányoztak belőle az évek alatt összegyűjtött fájdalom tüskéi, a bántások, a könnyek nyoma. Újabb két nap telt el, mire érezte, hogy minden összeállt, de tudta azt is, hogy ezzel még nincs vége. Megfoghatatlan boldogság töltötte el, amitől néha eleredtek a könnyei, ám ezek a könnyek örömkönnyek voltak. Elsétált bevásárolni, és közben figyelte az embereket, mintha egy új világban járt volna. Minden apróságra rácsodálkozott, mint egy kisgyermek, aki először látja. Szombaton reggel aztán Firas is felhívta. Az érdekelte, hogy van. Szilvi alig beszélt. Kezdte sejteni, mit tett valójában a férfi, de félt is. Félelmetes volt belegondolni, milyen könnyedén irányította. Hálás volt neki, és rettegett tőle.
    Mielőtt elbúcsúztak Firas megemlítette, hogy kedden hazautazik, reggel hétkor indul a járata. Szilvi nem mondta, hogy kikíséri, és a férfi nem kérte, de így történt.
    Kedden reggel ott állt a nő a repülőtér előtt, és a hatalmas üvegablakokon keresztül figyelte a férfit, aki észrevette, és megfordult. Csak nézték egymást, aztán a férfi felemelte a kezét, és intett, Szilvi visszaintett neki. Ekkor egy nő lépett mellé, a légitársaság egyenruháját viselte, és a nevét kérdezte. Szilvi bólintott, a nő egy csomagot adott át. Ahogy felnézett látta, hogy Firas is bólint, ez az övé. Kinyitotta a borítékot. Egy átkötött papírhalom volt benne, és egy gyűrű. Firas gyűrűje, és mellette egy papír, a barátságom jele, állt rajta a felirat, és egy mondat, amit a nő nagyon sokszor hallott tőle: „Nem az a boldogság, ha szeretnek, hanem ha te képes vagy szeretni.” Szilvi könnyes szemmel forgatta az ékszert, és mikor felnézett, a férfit már nem látta sehol.
    Elment. Tudta, hogy nem találkoznak többé, és azt is tudta, hogy a férfi mindig vigyázni fog rá, de úgy, hogy ő azt ne vegye észre.
    A kocsijához sétált, aztán elindult hazafelé. Ismét a Margit-szigeten kötött ki. Teljesen más érzés volt ez már, mint a két héttel korábbi alkalommal. Lement a partra, és nézte a vizet. Hatalmas nyugalom töltötte el. Aztán a borítékra pillantott, amit valamiért magával hozott. Kinyitotta, és kivette az iratokat. Ahogy sejtette, a másikról szóltak. Firas roppant alapos volt. Fényképek, iratok, ki tudja, honnan előbányászott beszámolók. Kisebb és nagyobb stiklikről, félrelépésekről. Email-címek, jelszavak. A feleségéé, a gyermekeié, a barátaié. Egy ember egész élete. Nem tudta, mit kéne tennie vele, és már nem is érdekelte.
    – Szia! – szólalt meg mögötte valaki. Nem kellett megfordulnia, tudta, hogy ki az. – Erre jártam, és láttam, hogy itt vagy. Beszélhetek veled?
    A nő csak intett, mire a férfi leült. Magyarázkodni kezdett, de Szilvi szinte nem is hallotta a szavakat. Csak nézte a férfit, aztán egyszer csak felállt:
    – Ez engem már nem érdekel, rendezd le magadban, ahogy akarod! A te életed. Megbocsátok neked, de nem miattad teszem, hanem magam miatt – mondta és elindult. Néhány lépés után visszafordult, és a férfi mellé ejtette a papírokat. – Ez a tiéd lehet, nekem nem kell, bár ahogy Firast ismerem, mindenről van másolata.

     /Köszönöm annak a férfinak, aki soha nem fogja olvasni, mert nem tud magyarul. Aki annyira szeretett, hogy vállalta azt is, hogy meggyűlöljem azért, amit tett, csak, hogy segíthessen!

     Köszönet az életnek a szép meséért!/

13 responses to “Az Élet – Ezen egy éjszaka legszebb meséje

  1. Köszönöm Angie, hogy ezt is megosztottad velünk! Teljesen le vagyok nyűgőzve!
    Ölellek Évi

    • angellilith

      Köszönöm Évi, hogy megoszthattam veletek. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, az életnek, hogy megmutatta, mit kell tennem. Írni.

  2. óóóóóóóóóóóóó…azt hiszem nem szégyen, de sírva fakadtam….mélyen rezeg… köszönöm Angie

    • angellilith

      Azt hiszem, előbb-utóbb lesz még folytatás, de nem mostanában. A történet most egy olyan ponthoz ért el, amikor minden tiszta, és bármerre lehet indulni. Mégis a legjobb csak állni és élvezni a csendet. 🙂

      • valahogy úgy működik, hogy ne akard megírni a folytatást, had írja meg magát maga…azaz sodródjunk, mindegy hová visz a víz… van, hogy a partnak csap, de van, hogy lágyan ringatva sodródunk tovább…

        és csak írj…. annyi mindent érez az ember, képek, melyekre az elme szavakat nem találhat, Te mégis úgy adod át a tanítást, hogy csak akkor veszi észre a világ, mikor az már mélyen meggyökerezett benne….

        megtiszteltetés számomra, hogy a sors egy folyóba sodort minket.. 🙂

        • angellilith

          Számomra megtiszteltetés.
          Lassan egy éve lesz, hogy írok nyilvánosan, és bár néha úgy tűnik számomra, semmit nem csináltam, mégis ott van a másik oldal is. Enélkül soha nem ismerhettem volna meg ennyi értékés embert. Már ezért megérte. 🙂
          Hagyom magam sodródni az árral, élvezem a percet, és nem tervezek a jövőre. Csak érzem azt…
          És ez most jó.

  3. Szabó István

    Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek – írta William Blake.
    Kedves Angie!
    A Te ajtóid most kitárva állnak, érzéseid megtisztultak. Élvezd egy percig a csendet, aztán indulj: tiéd a végtelen.
    Szeretettel:
    István

    • angellilith

      A végtelenhez kellenek a barátok is. Jössz velem?

      Még mielőtt bárki félreértené, István “csak” az egyik legjobb barátom. Annyira, hogy elnézem neki, ha beolvas nekem. 🙂
      Cserébe én is…

      • Szabó István

        Kedves Angie!
        Nem kell, hogy a barátaid közül bárki is veled tartson, mert a végtelenben a barátok, bárhol legyenek is, mindig egyformán közel vannak hozzád.
        István

      • “mielőtt bárki félreértené” ezen felnevettem.. tudod miért? Mert ha nem írod ide eszembe sem jut.. de most, hogy ideírtad… eszembe jutott, hogy csak a “bűnösnek” kell a védelem… 🙂 hehe

        De nem érteném félre, másrészt senkinek semmi köze..ha így is lenne…

        • angellilith

          🙂
          Jól van, nem mondok semmit. Remélem, István is olvassa, legalább lesz miről beszélnünk este.
          Nem az ágyban…
          Most, hogy “Firas” kikerült a képből – bár igazán benne sem volt, de már megint csak magyarázok -, úgyis kell valami jó téma. Vagy valaki.
          De nem szeretem, mert annak mindig az a vége, hogy kirugdal az életbe… 🙂

  4. Lessmeister Elisabeth

    Szia Angie!

    Nem jutok szóhoz, pedig jó lenne!
    Csak most tudtam elolvasni (remélem nem a befejező részt???)
    Nagyon tetszett.
    Nem sürgetlek, de várom, hogy az “élet” írja végre a folytatást. Zsóka

    • angellilith

      Én is remélem. Csak már türelmetlen vagyok, mint Te.
      Ah, kopogtak…
      Óh, még mindig nem a happy end volt, de már jön. Tudom. 🙂

      Ölellek, Angie

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s