Az ÉLET (közbülső felvonás): Epizódszerep

“A ruhák, a díszlet s a fény kell igen.
Meg egy hős aki még nem nős.
Kell egy férfi és egy nő meg csodás ötletek.
Mert az élet úgy, amint van, nem kell senkinek.
…egy kis kéj.
A nép csak cirkuszt kér, pénzért.
És csak azt mondjuk el, amit mindenki sejt,
hogy földünk nem más mint egy furcsa színház.
S azt, hogy itt minden férfi és nő színész.”

 

      Ádám nézte a nőt a webkamera képén. Rég nem találkoztak, egész pontosan azóta, mióta a férfi néhány éve elköltözött Torontóba. Nem szívesen jött el, de azt gondolta, jobb lesz így mindkettőjüknek, és talán, a gyermekeiknek is. Titokban azt remélte, ha nincs a közelében, hamarabb talál magának valaki mást. Szilvi pedig nem tartóztatta, és ez még enyhe kifejezés volt. Ő volt az, aki rábeszélte. Azt mondta, ott biztosan megtalálja majd a számítását, és ez a része igaznak is bizonyult. A vállalkozása jól működött, bőven tudta támogatni gyermekeit, egy évvel korábban pedig társat is talált magának.

     Szilvi viszont továbbra is egyedül volt.
    Nem kellett volna így lennie; vonzó, fiatal nő volt még mindig; olyan kisugárzással, aminek kevesen tudtak ellenállni. Többek közt ő sem, ezért is vette el annak idején. Remélte, hogy megváltozik a kettőjük között lévő viszony, remélte, hogy a szerelme elég lesz hozzá. Ma már nem tenné meg. Nincs jogunk tönkretenni más életét, csak mert szeretjük, pont azért nincs jogunk hozzá.
    Alig érezhetően rándult meg a szája széle.
    Amikor összeköltöztek, minden olyan szépnek tűnt, aztán felszínre kerültek a dolgok teljes valójukban. A nő csak menekült egy másik élet elől, onnan, ahol talán a biztos halál várta volna, mindegy volt, kivel. Ritkán mosolygott, házasságuk sok éve alatt csak néhányszor láthatta a valódi boldogságot megcsillanni a szemében, pedig bármit megtett volna érte.
    Az első alkalmat soha nem fogja elfelejteni. Egy összejövetelre voltak hivatalosak Ádám üzlettársaihoz. Meg sem fordult a fejében az, ami később történt. Rég óta ismerte Georgot, már-már szinte barátoknak lehetett nevezni őket, bár a férfi eléggé magának való volt. Emlékezett arra a percre, mikor megérkeztek. Szilvi levette fejéről a bukósisakot – akkoriban mindenhová motorral jártak –, megrázta a haját, Georg meg csak állt döbbenten. Közelebb lépett a nőhöz, és tört magyarsággal, csak annyit tudott kinyögni: „Kézcsókom”, Szilvi arcán pedig megjelent egy olyan mosoly, amit senki más nem kaphatott meg, és cinkosan visszakérdezett: „Szó szerint?”. A férfi pedig meghajolt és kezet csókolt, mintha öröktől fogva ismerték volna egymást. Ádám féltékenyen figyelte az egész jelenetet. Aztán a másik kettő egész éjszaka csak beszélgetett, hol németül, hol angolul, hol magyarul, hol pedig szimbólumokkal: Georg fogott egy darab kenyeret és darabokra törte, odarakott a lány elé közepes darabot, egy kisebbet és egy nagyobbat. A középső volt a nő, a másik kettő ő és Ádám – „én sokkal többet tudok neked adni” – mondta. Szilvi nevetett, de ebbe a nevetésbe jó adag zavar is társult. Ádámnak később sikerült elcsalnia csónakázni, de akkor már tudta, hogy késő; érezte, hogy valamit elveszített. És bár tudta, hogy az a valami sohasem volt az övé, mégis fájt.
    Nem sokkal később hazamentek, Georg morgolódása közepette, aki csalódott volt, mert ő szeretett volna a lánnyal lenni, és mégiscsak az övé volt a hajó.
    Ádám másnap egy furcsán álmodozó nőt talált maga mellett.
    – Mi az, tetszik? – kérdezte Szilvit.
    – Ki? – nézett rá a nő ártatlan képpel.
    A férfi nagyot sóhajtott:
    – Georg. Ki más?
    – Csak beszélgettünk.
    – Van barátnője, mondta.
    Szilvi arca megmerevedett:
    – És? Akkor mi van, nincs köztünk semmi.

    Ádám másnap találkozott Georggal. Igazából a férfi kereste meg. Valami teljesen hétköznapi dologról beszélgettek, aztán egyszer csak Georg megjegyezte, hogy szakított a barátnőjével. Ádám kérdőn nézett rá, de a férfi nem mondott mást, csak megfordult és elment.
    Este hazaérve Szilvit ott találta egyedül a kis szobában, csak nézett maga elé. Megsajnálta. Nem lehet ilyen önző, odakuporodott mellé, és átölelte; a nő elhúzódott.
    – Georg szakított a barátnőjével – mondta neki. – Látom rajta, hogy érdekled, majd találkoztok, aztán meglátjuk, mi lesz.
    A nő felnézett. Arca merev volt, mintha nem is hallotta volna a szavakat.
    – Terhes vagyok – suttogta maga elé.
    Mit fogsz csinálni?
    – Semmit. Nem vetetem el, ha erre gondoltál – válaszolta szinte alig hallhatóan. Aztán felnézett. Szemében már nyoma sem volt a néhány nappal korábbi fénynek. Akkor még nem tudta, hogy egy alkalmat kivéve – és az is milyen helyzet lesz majd? –, milyen sokat kell várni, mire újra megjelenik, hogy aztán mindörökre kihunyjon. Végül mondott még valamit:
    – Ne mondd el neki!
    – Ezt akarod? Biztosan ezt akarod?
    – Nem is ismerem, nem is biztos, hogy működne, nem érdekes…

    Ádám üzlettársai persze hamarosan megtudták, és nem sokára ő is. Tüntetően elvonult, és került mindenféle találkozást, kibékült a barátnőjével.
    Szilvi nem akart esküvőt, valószínűleg már akkor tudta, nem maradnak együtt. A szülők viszont nem nézték jó szemmel, így végül is engedett. Már a nyolcadik hónapban volt. Ádám csak azt tudta, szereti – és hibázott. Maga mellett akarta tartani, azt gondolta, ha meglesz a kicsi, akkor minden rendbe jön.
    Az esküvő egyszerű volt, Szilvi nem akart egy képet sem róla, így nem is készült. Ahogy a menet elhaladt egy telefonfülke mellett, Ádám elkapta a nő pillantását. Szilvi dacosan vetette fel a fejét, száját összeszorította, de így is szinte hallhatóak voltak a gondolatai: „Még egyszer beszélni kellene Georggal.” Aztán mégis továbbment. Aláírta a papírokat, még egy csók sem volt, és ezzel részéről kész volt minden.
    Ádámnak mindenki gratulált üzletfelei közül, csak egy valaki nem. Georg mikor tudomást szerzett az esküvőről, teljesen kifordult magából. Aznap a munkahelye több berendezése is kárát látta dühének. Aztán teltek a hetek, és új barátnő tűnt fel mellette. Szilvi pedig összeszorított fogakkal vette tudomásul, ő akarta így. Minden gyermeknek joga van hozzá, hogy az apja mellett nőjön fel, gondolta.
    Megszületett a kicsi, gyönyörű, egészséges kislány. Idegen hangzású nevet kapott, és csak Ádám tudta, hogy ez mit jelentett, annak a gyermeknek máshol kellett volna születnie, máshol, más férfitól. Talán ez volt az oka annak is, hogy soha nem sikerült közel kerülnie a lányához. Mintha idegenek lettek volna.
    A főorvos megemlítette, hogy aggódik Szilviért, mert soha nem mosolyog. Azt mondta, bent szeretné tartani még pár napra. Ádám ismerte a nőt, túl jól is ismerte. Másnap már egy mosolygós anyát talált bent. Szilvi mindig is remek színész volt, és nem csak a színpadon. Úgy csavarta az ujja köré az embereket, ahogy csak akarta, és azok bármit elhittek neki.
    Az orvos is.
    Természetesen hazaengedték.
    Nagyszerű anya volt, bár inkább társa, mint anyja gyermekének. Ádám elmosolyodott. Mindig irigykedve figyelte a két ember közötti viszonyt. Valamiféle titkos szövetség volt ez, amihez nem férhetett senki.
    Teltek a hónapok, és nem változott semmi Szilvi és Ádám között. A nő többnyire csendes volt, nagyon ritkán engedte, hogy érzései eluralkodjanak rajta, bár ha mégis, akkor tudott veszekedni is. Utána viszont olyan mélyen húzódott vissza csigaházába, hogy senki nem érhette el. Egyedül csak a kislány, aki mindig érezte, ha baj van, aki egyedüli kapocs volt anyja és a külvilág között.
    Gina már egy éves is elmúlt, mikor Ádám és Szilvi úgy döntöttek elválnak. Nem tudni, kinek jutott először eszébe, nem is volt érdekes, mindketten érezték, hogy ez a legjobb megoldás, az egyetlen jó megoldás.
    Már beadták a papírokat, és Ádám úgy döntött elmondja Georgnak is, talán még nem késő. Tudta, hogy van barátnője – megint egy újabb –, de nem volt képes elfelejteni, ahogy, Szilvi és ő egymásra néztek. A férfi először csak mereven bámult maga elé, aztán felemelte a fejét. „Elmegyek hozzá. Szeretem.” – csak ennyit mondott. Aztán leült, majd felállt, és magyarázkodni kezdett: „Most haza kell utaznom, de egy hét múlva visszajövök, és elmegyek.” Ádám aznap tovább benn maradt, este volt mire hazaért, Georggal a beszélgetés után nem találkozott.
    Hazaérve első útja a nőhöz vezetett. Leült vele szemben, és megfogta a kezét, már nem bánta, hogy elveszíti, boldognak akarta látni. Elmesélt minden mondatot, a nő meg csak nézte, és folytak a könnyei. Az örömkönnyek voltak ezek, és hosszú időre az utolsó alkalom volt, amikor Ádám mosolyogni látta.

* * *

    Soha nem vettek újságot, nem is értette, aznap miért, és azt sem miért nem ő nézte meg először. Csak azt látta, hogy Szilvi halálsápadt lesz, és kiesik a kezéből. Felemelte. Egy kép volt a címlapján, egy iszonyú kép egy balesetről. Lehetetlen, gondolta akkor, de tudta, hogy csak ő lehet. Senkinek nem volt olyan kocsija a környéken. Később a rendőrök is megerősítették. Gyorshajtás. „Százötvennel ment valahová, de hogy hová, azt senki nem tudja”, mondták. Ők tudták. A sors kegyetlen fintora volt, hogy mikor ő a nővel beszélt, Georg már halott volt.
    A következő hét… Azt nem lehet semmihez sem hasonlítani. Szilvi csak nézett maga elé. Ádám éjjel is a sikítására ébredt, ahogy kétségbeesetten suttogja, „ugye csak álmodtam”. Nem evett, nem beszélt, szinte nem is létezett. Mint egy alvajáró, úgy járt az emberek között. Ha pedig egyedül maradt… Csak a szeme színéből tudta, hogy sírt, ő nem látta soha. A nőnek különleges szeme volt. A zöld és a barna valami csodálatos keveréke, és árulója gazdájának. Ha Szilvi sírt a szeme teljesen zölddé vált.

    – Holnap elmegyek értük, legalább lesz egy kis szabadidőd – tért vissza a férfi gondolataiból.
    – Nem is tudom…
    – Nem lesz semmi gond. Egy hónapig nálam lesznek.
    – Gina nem megy.
    – Tudom – sóhajtott fel a férfi. De ő már nagy, úgyis a barátaival lesz.
    Gina lépett be a szobába. Még a kamerán keresztül is látszott, mennyire hasonlít az anyjára. Nem is külsőleg, inkább ugyanaz az érezhető erő vette körül.
    – Szia, apa! – pillantott a monitorra. Mintha egy idegennek köszönt volna.
    – Szia! Hogy vagy? – kérdezte Ádám.
    – Jól, mennem kell – zárta le a beszélgetést a lány.
    Ádám sok mindent megváltoztatott volna a múltjában, de nem tudta, van-e olyan dolog, ami közelebb hozná őket egymáshoz.

    Szilvire nézett. Georg halála után sok évig nem látta többé mosolyogni, már nem az a nő volt, már nem reménykedett, és nagyon keveset beszélt. Mágikus vonzereje nem szűnt meg, és sokan szerettek volna a közelébe kerülni, de ő észre sem vette, vagy nem akarta észrevenni. Amit szavakkal nem lehet elmondani, az ott volt a szemében, de csak kevés ember vette a fáradtságot, hogy a lepel mögé nézzen. A férfi felsóhajtott, ő sem. Elfogadta a helyzetet, valahol mélyen örült neki, hogy elhárult egy akadály kettőjük kapcsolatának útjából. Nem akarta látni, hogy lett egyre hidegebb a nő, és hogy jutott egyre mélyebbre önmagában. Ahányszor csak szeretkeztek, mindig volt valami láthatatlan gát kettejük között, ha meg akarta csókolni, alig észrevehető daccal fordította félre a fejét, később már került mindenféle testi kapcsolatot, és a végére eljutott egy senki-ne-érintsen állapotba. De ez már csak az utolsó néhány év volt, még sokkal előtte, megszületett a két másik gyermekük. Talán, nem kellett volna.
    A nő művész volt, ünnepelt színésznő, aki ha fellépett a színpadra, megállt körülötte az élet, mindenki őt figyelte. Az előadás végén azonban, mikor leereszkedett a függöny az ő szemére is árnyék ereszkedett. A gyermekeik, Ginát kivéve, nem érzékeltek semmit ebből, ők, amikor csak lehetett, anya teljes figyelmét élvezték, és Szilvi sokat volt velük, minden szabadidejét rájuk szánta, csak értük élt.
    De minden reggel, mikor felébredt a szeme zölden csillogott.

    Sok év telt el így. Túl sok is.
    És ki tudja, hány lett volna még, ha egy nap nem kerül új rendező a színházba. Egy rendező, aki jó megfigyelő volt, és mindent látott. Nős volt, de mindig volt ideje arra, hogy a barátaival foglalkozzon, és Szilvivel. Nem tudni, mikről beszélgettek, de a nő szemében újból megjelent a csillogás, elkezdte érdekelni a külvilág, és önmaga. És mosolygott. Nem az az igazi szívből jövő, boldogsággal teli mosoly volt, de ahhoz elég, hogy Gina megjegyezze: „Nem bízom Tiborban, de ez nem érdekes, mert megtanította anyát mosolyogni.
    Mély barátság alakult ki kettőjük között, sokszor órákon át beszélgettek, ha pedig máshol dolgoztak, email-ek tucatjai kapcsolták össze őket. Tibor meggyőzte a nőt arról, hogy érdemes élnie, hogy vannak az életben szép dolgok is.
    De ez az új világ nagyon törékeny volt még, Szilvi pedig túlságosan is jó hozzá. Egy barátja meg is jegyezte egyszer, hogy nem kellene ennyire bíznia az emberekben, mert majd jön valaki, aki visszaél vele. A nő csak legyintett. Ugyan, mit vehetnének el tőlem, hiszen a gyermekeimen kívül nincs semmim sem, ami valóban fontos lenne, felelte.

* * *

    Ádám akkoriban utazott el, és Tibor is messze volt, így aztán egyikük sem tudta, mi történt valójában.
    Néhány hónappal később, a telefonbeszélgetés után pár nappal, egy előadáson futottak össze; nem túlságosan kedvelték egymást, de Szilvi miatt, ennek soha nem adták látható jelét.
A színház előcsarnokában találkoztak, mindketten meglepetésnek szánták hazatértüket. Csak bólintottak egymásnak, aztán mentek elfoglalni a helyüket.
    Felment a függöny, és megkezdődött az előadás, a nő gyönyörű volt. A Viktória címszerepét  játszotta épp – édes-bús szerelmes. Sugárzott, mint mindig, és mindenkit elvarázsolt. Mint mindig. Aztán a mese véget ért, és ő eltűnt a szemük elől.
    Leereszkedett a függöny, és a nézők lassan szállingóztak kifelé. A takarítók gyorsan mentek végig a sorok között, nem sokára kezdődött a következő előadás.

    A két férfi az előcsarnokban újból összefutott, Tibor odaszólt Ádámnak, hogy menjen csak előre, neki még van intézni valója, és amúgy is biztosan van rengeteg dolog, amit meg kell beszélniük a gyerekekkel kapcsolatban.
    Az öltözők a színpad mögött voltak, Ádám ismerte a helyet, gyorsan odatalált, szabad bejárása volt a színház ezen részébe, senki nem állította meg.
    Ösztönösen nyomta le a kilincset. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy kopognia kellett volna, de olyan sokáig voltak házasok, hogy úgy érezte, erre nincs szükség.
    – Szia – köszönt a nőnek.
    A nő megmerevedett, majd pillanatnyi szünet után viszonozta a köszönést anélkül, hogy hátrafordult volna. Hangja bizonytalanul remegett.
    Ádám összevonta a szemöldökét, úgy nézte egy ideig. Valami nem stimmelt. Közelebb ment, majd mivel Szilvi nem fordult meg, átsétált a másik oldalra, a nő félrefordította a fejét. Ádám mellélépett, és bár tudta, hogy nem szereti, ha megérintik, az álla alá nyúlt és megemelte a fejét.
    – Ne – mondta a nő, de hangja erőtlen volt.
    Arcán fekete patakként folyt végig az előadáshoz használt smink maradványa. Szemébe pedig olyan fájdalom látszott, mint akkor régen. Ádám riadtan lépett hátra. Bizonytalanul emelte fel a kezét, de Szilvi elfordult, és ő tudta, hogy jobb, ha nem érinti meg.
    Jobb, ha nem érinti senki, mint akkor régen.
    – Mi történt? – kérdezte.
    – Nem mondtad, hogy idejössz – felelte a nő válasz helyett.
    – A gyerekekkel van valami baj?
    – Nem, ők jól vannak – rázta meg a fejét Szilvi.
    – Mi történt? – tette fel a kérdést még egyszer Ádám.
    – Semmi. Menj ki, kérlek, amíg átöltözöm!
    Kopogtak. Ádám odasétált és kinyitott az ajtót. Tibor volt. A háttal ülő nőre nézett, volt valami a tartásában, ami nem tetszett neki. A mellette lévő tükörben egy pillanatra meglátta az arcát, ő soha nem látta ilyennek korábban. Ádámra pillantott; a férfi csak megfogta a karját, és jelezte, hogy menjenek ki. Ahogy becsukódott az ajtó, Tibor már tette is fel a kérdést:
    – Mit mondtál neki?
    – Semmit. Már így találtam itt.
    – Te beszéltél vele mostanában, igaz? Nem mondott semmit?
    – Ismered. Várj csak! Úgy két hónapja Gina mondott valamit. Nem is szoktunk beszélgetni, de akkor felhívott, és elejtett egy megjegyzést, hogy talán anya is megtalálja az igazit. Nem is figyeltem rá, azt gondoltam, csak a barátnőm miatt mondta.
    – Találkozott valakivel?
    – Igen, azt hiszem. Más is volt, valahogy boldogabbnak tűnt.
    – Kérdezzük meg Ginát!
    – Nem fog mondani semmit, és talán nem is tud. Szerintem Szilvi neki sem mond el mindent.
    – De ki lehet az a pasi? És mit csinált vele? Vagy meghalt? Amikor Georg meghalt akkor is ilyen volt?
    – Nem. Akkor még élt a szeme, ha szomorú is volt, most viszont…
    – Láttam.
    Szilvi lépett ki, és a két férfi elhallgatott. Arcán már nyoma sem volt az iménti keserűségnek, de a másik kettő tudta, hogy ez csak álarc.
    Tibor kérdezni akart valamit, de a nő egyetlen kézmozdulattal elnémította. Ne! A férfit azonban nem lehetett elhallgattatni:
    – Ki az? – Szilvi megrázta a fejét, de mielőtt bármit felelhetett volna, Tibor folytatta: – Ne! Ne mondd azt, hogy senki, mert nem igaz. Szóval ki az a férfi?
    – Nincs férfi az életemben.
    – Szilvi, tudom, hogy ki fogod forgatni a szavaimat, és úgy értelmezed, hogy igazat is mondj, és mégse tudjunk meg semmit. Úgyhogy felteszem még egyszer a kérdést. Ki volt az a hímnemű – mert ha nem így kérdezem, valószínűleg kibújsz, egy nem nevezném férfinak kifogással , ki volt az, aki ilyen hatással volt rád? Vagy meghalt?
    – Nem, nem halt meg – húzta el a száját a nő. Aztán észbe kapott. – Nem fogok veletek róla beszélgetni, különben is programom van.
    – Idefigyelj, nem azért foglalkoztam veled hónapokig, évekig, hogy újra ilyennek lássalak. – A nő megvonta a vállát. – Nem lehet annyira… Nem engedheted meg, hogy ennyire összetörjön! Ki az az ember?
    – Mennem kell! – tért ki Szilvi a válasz elől, és el akart sietni a két férfi mellett. Tibor elkapta a kezét, a nő önkéntelenül rántotta félre, a férfi döbbenten nézett rá. Az ő érintése elől soha nem húzódott el, barátok voltak, a legjobb barátok.
    Csak néztek egymás szemébe. A férfiében a kérdések, a nőében a jég csillogott, a hit nélküli hidegség. Akárki is volt az ismeretlen, mindent vitt.
    – Hová mész most? – kérdezte aztán erőtlenül Tibor.
    – Színházi kötelező program. Egy támogatónkkal vacsorázom.
    Azzal megfordult, és elment. A két férfi csak nézett utána némán.
    – Én kiderítem, ki az – szólalt meg Tibor.
    – És mit csinálsz? Ha beleavatkozol az életébe, veled sem fog szóba állni.
    – Valamit akkor is tennünk kell, én nem akarom ilyennek látni.
    – Menjünk! Majd kitalálunk valamit– mondta Ádám, és elindultak a kijárat felé.
    A színház előcsarnokában sok ember volt, mégis egyből kiszúrták a nőt. Nem volt nehéz, a tömeg szétnyílt körülötte, amerre ment. Egy fehér öltönyös férfi várta, és nyújtotta a karját, amit a nő, egy szinte nem is érzékelhető, finom mozdulattal utasított vissza. Ádám és Tibor összenézett. Nem ő az.
    Aztán a pár elérte a bejáratot. Épp akkor érkezett egy csoport. A nő mozdulataiban egy pillanatnyi zavar állt be, érezhetően megremegett, ahogy végignézett rajtuk, aztán ment tovább, de Tibor szeme mindent látott.
    – Köztük van – nézett hátra Ádámra.
    – Kik ezek?
    – Valami pénzemberek. Láttam már őket, csak flancolásból járnak ide.
    – Szilvit nem érdekli a pénz.
    – Tudom, de azt is tudom, hogy köztük van – nézett végig a férfiakon. Szerette volna tudni, melyik az, de azt sem tudta, mihez kezdene a tudásával.
    Lassan elindultak ők is kifelé. A főbejáratnál két nő beszélgetett.
    – Láttad – mondta az egyikük –, megint új pasija van.
    – Az ilyeneknek könnyű. Híres, és még szép is. Ha nekem olyan szép zöld szemem lenne…
    Ádám nem bírta ki és odaszólt a nőnek:
    – Nem akarná, olyan áron nem akarná.
    A két nő csak nézett rá, nem értettek semmit.

    Kint a parkolóban még látták, ahogy Szilvi beül partnere autójába. Mosolya elbűvölő volt, akárcsak a színpadon. Hiszen ez is csak egy szerep.
    Az előadás folytatódik.

The show must go on.

    /…aztán végigmegyünk az utcán, és találkozunk az ismerőseinkkel. Irigyeljük őket valamiért, amit birtokolnak. Beszélgetünk, de nem halljuk a másikat, mert csak a saját gondolatainkkal vagyunk elfoglalva. Csak azt látjuk, amit látni akarunk.
    Nem nehéz az álarc mögé nézni, csak akarni kell. Akkor pedig megláthatunk egy másik valóságot, ismerősünk valódi világát, egy kinyújtott kezet, ami arra vár, hogy valaki megfogja; szavakat, amiket nem mondtak ki, de meghallhatunk, ha egyszer másra is figyelünk, mint saját magunkra./

Az ÉLET – kövekező felvonás

Az ÉLET – Ezen egy éjszaka legszebb meséje