Tökéletes világ – tökéletesen üres világ

„Ki mondja meg, vajon meddig lehet, hogy mindennap mindenhol erős legyek? A csend volna jó…” – „Ti ezt nem értitek. Nem meghalni akarok, csak élni nem…”

Tökéletes világ - tökéletesen üres világ     Klara megnyitotta a csapot, a kád lassan kezdett megtelni vízzel. Míg arra várt, levette ruháit, és gondosan összehajtogatva letette őket a székre. Akár szét is dobálhatná, gondolta keserűen, nem valószínű, hogy holnap bárkit is érdekelni fog. Közelebb lépett a kádhoz. Egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, kissé kábának érezte magát. Nem annyira, hogy ne tudott volna gondolkodni, de ahhoz eléggé, hogy meg merje tenni, amire készült. Nem maradt más választása.
     Tizenkilenc éves volt, nem rég végezte el a középiskolát, most ment volna egyetemre, ahol természetesen csak művészeti ágak jöhettek szóba. Anyja, a híres festőnő, Dorothy, így kívánta, és nem lehetett ellentmondani neki, bár Klarát nem is érdekelte az egész. Most már semmi sem.
     Dorothy fiatalon szülte őt, akkor indult a karrierje, és az fontosabb volt számára, mint a gyerek, így aztán a kicsi többnyire nevelőnőkkel töltötte napjai nagy részét. Apja elfoglalt üzletemberként, szintén nem igen tudott időt szakítani rá. Klara néha elgondolkodott, a nevére egyáltalán emlékeznek-e még. Szülei gyakran jártak rendezvényekre, őt ritkán vitték magukkal, anyja élvezte a kitüntetett figyelmet, amit művészként kapott, a gyerek csak felesleges kolonc volt számára. Azt szerette volna, ha egyáltalán nincs vele gond, ha mindig azt csinálja, amit ő akar. Uralkodó típus volt, ha valami nem úgy történt, ahogy ő gondolta, akkor megismerhették a rosszabbik énjét, és az nem volt éppen kedves, nagyon nem.
     Klara évfolyamelsőként végezte el a középiskolát, az egyetemre is egyből felvették. Még az utolsó előtti gimnáziumi évének a végén munkát vállalt egy étteremben, egyrészt, hogy elfoglalja magát, másrész élvezte anyja rosszallását ez miatt, de leginkább azért, mert úgy érezte, ez az első lépés egy önálló élet felé. Dorothy nem nézte jó szemmel, hogy lánya pincérkedik, de annyira lekötötte új galériájának megnyitása, hogy inkább azzal foglalkozott.
     Klara az étteremben ismerkedett meg Joeval is. A férfi jóval idősebb volt nála, vonzotta a lány fiatalsága, és ő könnyű prédának bizonyult. Klara tapasztalatlan volt a férfiak terén, és minden szavát elhitte. Imponált neki, hogy a férfi a legjobb szállodákba viszi, néha ebédelni. Soha nem kérdezte tőle, ezek az alkalmak, miért csak néhány óráról szólnak, miért nem viszi a saját lakására, miért nem adja meg az otthoni telefonszámát. Annyira szerelmes volt, hogy észre sem vette az árulkodó jeleket. Bízni akart, elhinni, hogy ő is fontos lehet valakinek, hogy valaki önmagáért szereti. Egészen addig nem gyanított semmit, míg teherbe nem esett. Azt hitte, a férfi is örülni fog, de nem így történt. Miután elmondta, Joe egyszerűen eltűnt. Klara megtudta az ismerőseitől, hol lakik. Mikor odament, egy középkorú nő nyitott ajtót. Joe felesége volt, a lány nem mondott neki semmit kettőjükről. Később a férfi megkereste, azt mondta, már válófélben vannak, és nem sokára külön költözik, de aztán idővel ezekről a dolgokról is kiderült, hogy hazugságok. Eszében sem volt elválni. A nő kezében voltak a vállalkozások, és egy esetleges válás addigi életszínvonala feladásával járt volna. Végül felajánlotta Klaranak, hogy fizeti az abortuszt. A lány ebből nem kért, addigra már három hónapos terhes volt. Elmondta a férfinak is. Joe dühöngött, ordibált vele, és megütötte. Többször is. Klara szinte még mindig érezte az ütések helyét. Akkor értette csak meg, milyen is Joe valójában, de a kicsit nem akarta elvetetni, olyan volt neki, mint egy ajándék, valaki, aki csak az övé, aki majd szeretni fogja őt, és kárpótolja mindenért.
     Elmondta az anyjának, hogy állapotos, segítséget várt, de Dorothy csak őrjöngött. A lánya terhessége egy nős férfitól, akinek ráadásul a nevét sem hajlandó elárulni, nem vetett jó fényt rá, azt mondta, elviszi egy magánorvoshoz, aki majd megoldja a problémájukat.
      Az orvos jó ismerőse volt, titokban tarthatták az egészet, Klarának nem volt ereje tiltakozni, Joe árulása, és anyja ridegsége már sok volt neki, teljesen magába fordult, senkivel nem beszélt, arcvonásai merevvé váltak, akár egy viaszbábúé. Az egész beavatkozásból nem érzékelt semmit, csak a csontig hatoló jeges ürességet. Nem akart gondolkodni, naphosszat csak feküdt az ágyában, és várta, hogy elaludjon. Az álom jó barát, egy másik világ, ahol nincs fájdalom, nincs árulás. Csak egy gond van vele, minél inkább várja az ember, annál lassabban jön.
     Jó néhány hét telt el, mire sírni tudott, azt gondolta, ez majd megkönnyítik a felejtést, de nem így történt. Magát kezdte el vádolni, amiért nem védte meg a kicsit. Anyját és Joet igyekezett kizárni a gondolataiból. Miért sírjon olyanok miatt, akik soha nem törődtek igazán másokkal. És valóban, Dorothy és Joe élte tovább az életét. Hiszen nem történt semmi különös.

     Klara befeküdt a kádba, és maga mellé rakta a pengét, látását elhomályosították a könnyek, a forró víz égette a bőrét. Egyedül volt. Mint mindig, egész életében. Szülei a földszinti hálóban aludtak. Ez is az anyja ötlete volt, a lány még kicsi volt, mikor a gyerekszobát kialakították, a ház legtávolabbi pontján. Addig ez volt a műterem. Komoly kis lakosztályt hoztak létre Klara számára, csak éppen mellette lenni felejtettek el. Mindent megkapott, ami pénzért megvehető, és semmit, amihez érzelmek kellettek. A nevelőnők is folyton cserélődtek, egyikhez sem volt ideje igazán kötődni. Az osztálytársai sem jöhettek el, mert azok alacsonyabb rendűnek számítottak anyja szemében, így aztán az iskolában is kirekesztett lett. A lányok igen kegyetlenek voltak vele, mindig volt valami becsmérlő megjegyzésük. Nem akadt egyetlen igazi barátja sem. A tanárok szerették, hiszen nem volt vele gond, de Klara egyre inkább magába fordult. Naphosszat csak olvasott, az iskolán kívül nem járt sehová.
     Aztán mikor tizenhét éves lett, megváltoztak körülötte a dolgok, akkor ment el dolgozni, a tanulás mellett, és ezzel úgy érezte önálló életet is kezdhet. Úgy hitte, ezzel a lépéssel felépíthet egy olyan életet, amire mindig is vágyott. A fiúk is egyre többet forgolódtak körülötte, és ő lassanként megnyílt. Életében először szépnek érezte magát (Dorothy árnyékában erre eddig nem volt esélye), életében először valóban élni akart.
     De akkor megismerte Joet. Ha bármit kitörölhetett volna a múltjából, az ő lett volna. Az a kapcsolat nem érte meg. A férfi csak kihasználta, és visszaélt a bizalmával, nem valószínű, hogy lett volna egyetlen szava is, ami igaz volt, gondolta szomorúan a lány. De ez most már mindegy. Tökéletesen mindegy.
Felemelte a pengét, és nézte, ahogy a lámpa fénye és a könnyei hatására, szivárványszínű fény kezd vibrálni az élén. Lassan forgatta, elbűvölte a sok kis csillogó gömb, ahogy földöntúli derengésbe vonták az éles szerszámot. Csodálatos volt, sokáig nem is bírta levenni róla a szemét, de végül mégis csak lerakta a kád szélére.
     Felsóhajtott. Arra gondolt, az anyja ebből is csak reklámot fog csinálni magának: A híres művésznő, aki a lányát siratja. Még azt sem érdemelnék meg, hogy gyászolhassák. Bárcsak egyszerűen el lehetne tűnni a világból, úgy, hogy senki ne emlékezzen rám, gondolta, mint mikor elégetnek egy fényképet, és többé nem létezik, mint mikor a szél és a hullámok eltörlik a homokba simuló lábnyomot.
Dorothy biztosan zokogni fog, az újságírók meg fényképezik, és mindenki őt fogja sajnálni. „Hogy tehetett ilyet ez a lány?”, kérdik majd, hisz mindene megvolt. Esetleg Joet hibáztatják. Bár mégsem, róla nem tud senki. Klara arcán egy halvány fintor futott át. Joe valószínűleg megkönnyebbül majd, már nem lesz, aki beszámoljon a feleségének a piszkos kis dolgairól. Probléma megoldva.
     Iszonyú volt belegondolni, hogy senki sincs, aki igazán szeretné, senki sincs, aki átölelné, akihez odabújhatna. Aki csak annyit kérdezne néha, „mit szeretnél, kicsim”. Akiről tudná, ha segítség kell, ott van. Mennyire szerette Joet is, de a férfi csak visszaélt vele, hízelgett neki a lány rajongása, de ennyi volt, nem adott cserébe semmit. Csak elvett, talán nem is tudta, mennyit. Még mindig szerette őt, még fájt a hiánya, de legjobban az árulása, az, hogy még ő is hazudott neki, ő, akit annyira szeretett. Klara érezte, ahogy a fájdalom végighullámzik a testén, önkéntelenül maga elé húzta lábait, és átkarolta őket, lassan ringatni kezdte magát, a forró víz lágyan simogatta a bőrét. Torka elszorult, fogait összeszorította, vonásai megkeményedtek, ahogy próbálta visszafojtani feltörő könnyeit. Gerince megfeszült, mikor fájdalomtól eltorzult arcát felemelte, és még egy utolsó néma kiáltás hagyta el a testét. Egy kiáltás, amit csak az angyalok hallottak.

     Minden mindegy már, gondolta aztán, egyiküknek sem fog hiányozni. Felemelte a pengét, és belefeküdt a vízbe. Maga elé tartotta a bal kezét, és a csuklóját figyelte. Az ér halványan lüktetett. Ahogy az éles felület hozzáért, a bőr engedelmesen benyomódott, bár nagyon vékony volt, de ellenállt a behatolónak. Klara megrázta a fejét. Nincs miért, gondolta, és végighúzta a pengét a csuklóján. A következő pillanatban az egész testében érezte az éles fájdalmat, aztán folyni kezdett a vére, és ő meg sem próbálta elállítani. Nem tart soká, olvasta valahol. Miért nem lehet csak úgy kiszállni, miért nem lehet csak úgy eltűnni, mintha soha nem is létezett volna, miért nem lehet újrakezdeni valahol máshol, egy másik világban, egy másik életben?
     A kezében érzett fájdalomnál sokkal nagyobb volt, amit a szívében érzett, sokkal mélyebb, és sokkal félelmetesebb. A halál megváltás volt, és hívogató, biztonságosabb is, mint az élet. Keze lehanyatlott, szemei lecsukódtak, aztán már csak egy fehér villanás…

* * *

     Dorothy aznap későn ért haza. A galériában töltötte minden idejét, nem volt más az életében. Férjétől már rég elvált, egyedül teltek a napjai. Egyenesen az emeleten lévő műterembe sietett. Ahogy belépett az ajtón, egyből megcsapta orrát a jellegzetes szag. Az ózon illata volt. Még mindig lehetett érezni, pedig már két hónap is eltelt azóta. A biztosító szakembere azt mondta, szerencse, hogy éppen nem volt otthon, mert baja is eshetett volna. A gömbvillám kiszámíthatatlan, nem tudják, miből keletkezik, és azt sem, hová tűnik, de hogy az volt, az biztos. Mindenütt látni lehetett a nyomait. A kirángatott vezetékeket, a tönkrement elektromos eszközöket, és egy hatalmas égett foltot a terem távolabbi sarkában, amit azóta sem sikerült eltüntetni, és Dorothy, furcsamód, ragaszkodott is hozzá. Volt benne valami, ami nem hagyta nyugodni, olyan volt, mintha titkot őrzött volna.
     A nő felsóhajtott, ahogy rápillantott. Más nyoma nem volt már az eseményeknek, a szakemberek gyorsan és jól dolgoztak. A vászonhoz lépett és felemelte a szénrudat, ma rajzolni fog, tudta ezt már reggel, ott érezte minden sejtjében az ihletet, a hívást. Körülnézett még egyszer. Ha minden úgy alakul, ahogy szerette volna, akkor itt lenne a gyerekszoba, és a folt helyén egy fürdő – kész kis lakosztály. Ő meg a szomszédos szobában lenne, minél közelebb a lányához, mert lánya lett volna, mást el sem tudott képzelni. Egy gyönyörű kislány, még a nevét is tudta: Klara…
      Nem bírta tovább könnyek nélkül.
     Neki, sajnos, nem lehetett gyermeke. Pedig biztos nagyon szerette volna, és a férje is. Mindent megadott volna neki. Láthatatlanul is imádta, azt, aki soha meg sem született.
     Keze szinte önkívületben dolgozott a vásznon, aztán egyszer csak megállt, és döbbenten szemlélte az eredményt. Egy kádban fekvő fiatal lányt ábrázolt, akinek az arca tele volt fájdalommal, szemében néma vád csillogott, körülötte mindenütt vér. Dorothy lerogyott egy fotelba, és zokogni kezdett. Bárcsak születhetett volna gyermeke, akit szerethet, akit megvédhet, és akinek ezerszer elmondhatja, mennyire fontos neki. Akinek a szemében soha nem látszana az a mérhetetlen keserűség, mint annak a lánynak, ott a rajzon.

     (Ostobák vagyunk, mi emberek. Mindig csak annak tudjuk a valódi értékét, amit elveszítünk, vagy amit nem kapunk meg. Amit épp birtoklunk, azzal könnyelműen bánunk, ahelyett, hogy megbecsülnénk. Nem mondjuk el, annak, akit szeretünk, mert hát, úgyis tudja ő, és különben is ott van a holnap. Pedig a holnap nem is biztos, hogy létezik. Nem figyelünk oda arra, aki sír, és lehet, hogy később nem lesz, aki a mi könnyeinket törölje le. Azt mondjuk, ha megkapnám ezt vagy azt, mennyire jól bánnék vele, mennyire vigyáznék rá. És ha megkapjuk? Akkor már nem érdekes.
     Ezerszer is elmondjuk, mennyire önző a világ. Azt gondoljuk, mi mások vagyunk, de valóban mások vagyunk, vagy csak másnak akarunk látszani?
     Ha valami fontos arra mindig kell, hogy legyen idő. Kell, hogy legyen idő, megállni, megcsodálni, elmondani, átölelni. Nincs mindig másik esély, és amit ma nem teszünk meg, lehet, hogy már soha többé nem lesz alkalmunk megtenni. Tudnunk kell, mi a dolgok valódi értéke, tudnunk kell, akkor is, amikor megkapjuk, és nem csak akkor, amikor elveszítjük.
     Minden dolgot megszerezhetünk, bármilyen magasra juthatunk, lehetünk híresek, de semmit nem fog érni, ha annak az AZ EGY volt az ára, amit a legjobban szerettünk volna.
     Úgyhogy tedd meg, mondd el még ma, amit szeretnél, és ha lesz holnap, becsüld meg akkor is, amid van!)

3 responses to “Tökéletes világ – tökéletesen üres világ

  1. Szabó István

    Gratulálok Angie!
    Újra itt az egyéni kérdésfelvetés, és az egészséges meghökkentés, mint eredetiséged zálogai. Ez az írás nem visszatérés Lilith világához, ez a kőkemény, nyers és kíméletlen valóság. Ilyenek vagyunk mi, emberek.
    (A végszó minden szavát megélem már évek óta, de igazát valóban érezni csak egy hónapja tanított meg AZ EGY. Köszönöm, Angie, hogy írásoddal Te is megerősíted ezt az érzést.)

    • angellilith

      Kedves István!
      Örülök neki, hogy Te már megtaláltad azt AZ EGY-et. Szerintem Te nélkülem is tisztában voltál a végszó igazságával.
      Hány embertől hallottam már ilyen-olyan formában, aztán mikor a “bizonyítására” került volna a sor, egyből elfelejtették. Örök igazságok, amiket mind tudunk, de csak néhányan tartanak be közülünk. Hány embert láttam felsorolni a fájdalmát, aztán a következő percben ő tette ugyanazt valaki mással, és észre sem vette.
      De van valami, ami elgondolkodtató: Soha nem azok viselkednek így, akik valóban sokat szenvedtek.

  2. Tücsi Soulleader

    a múlt a most…a most a jövő, a jövő a múlt

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s