Mese – folytatás (Honvágy)

Mese

Mese – folytatás (Új világ)

Honvágy      Emlékszem, hogy elhelyeztem az üveghengereket a sziklaüregben, arra is, hogy lezártam a kijáratot, hogy senki ne léphessen be, csak, ha eljön az ideje, és azon gondolkodtam, vajon az a perc mikor lesz. Végigfeküdtem a magam számára készített fekhelyen, és vártam a halált. Éreztem, ahogy megérint, és abban a pillanatban csak két dologra tudtam gondolni: Alfára, az egyetlen férfira, akit szerettem, és aki soha nem lehetett igazán velem, és a Zerdára, a bolygóra, mely szülőhelyem volt, és amit elhagytam egy másik fajért.
     Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy körülöleljen a hideg sötétség. Még éreztem a furcsa, csontig hatoló biztonságát, még éreztem, hogyan húz magába, és hagytam. Már nem vágytam semmire, és senkire.

     Aztán a vakító fehérség, és az öcsém, Zeg. Megtaláltunk, mondta, még idejében. Nem értettem. Tudtam, hogy életciklusom véget ért (hiszen már háromezer éves is elmúltam – földi időben mérve), és tudtam, hogy nekik is, mégis itt voltak. A következő napokból csak az ólmos fáradtságra emlékszem, és arra, mennyire idegen volt minden. Hetek teltek így el.
     Aztán mesélni kezdtek. Egy űrhajón voltunk, messze a Föld légköre felett. A több mint kétezer év alatt, amíg ezen a bolygón éltem, a Zerdán is megváltoztak a dolgok. Fajunk már nem volt képes a természetes szaporodásra, a mesterségesen létrehozott utódok pedig üres testekként viselkedtek, lélek nélküli bábukként. Tudósaink nem találták az okokat, de azt tudták, ha ez így folytatódik, semmi sem menthet meg minket a végső megsemmisüléstől. Elkezdték annak a lehetőségét kutatni, hogy klóntestekbe ültessék át tudatunkat. Sok-sok évtizedes, évszázados munkába került, mire megtalálták a megoldást. Ettől kezdve erről szólt nálunk az élet. Ha valaki elérte a halál pillanatát, „lelkét” átültették egy új testbe. Nem születtek többé új egyedek, de a meglévők túléltek, legalábbis egyelőre.
     Zeg soha, egyetlen percre sem adta fel a reményt, hogy megtalálnak, és folyamatosan kerestetett, sokszor ő maga is részt vett az expedíciókban, mint akkor is, amikor rám találtak. Tudta, ha elkésnek, nem menthetnek meg. A halál beállta után a mi testünk nagyon rövid idő alatt felbomlik alkotóelemeire.
     Jóval később érkeztek, de szerencsénk volt, ennek a bolygónak a légköre olyan anyagokat tartalmazott, amik lelassították a bomlást, szinte meg is akadályozták. Társaim elmesélték, hogy mikor megközelítették ezt a csillagrendszert, egyből érezték a jelenlétemet, és gyorsan rám találtak. Nem foglalkoztak, azzal, hogy az emberek megláthatják az űrhajót, nem akartak egyetlen percet sem veszíteni. Engem a fedélzetre hoztak, és megkezdték az agyamban található információk kinyerését. Minden jól ment, csak nekem volt furcsa ez az egész helyzet. Maga a test fiatalkori önmagam volt, mégis nehezen szoktam meg. Társaim ez alatt a földi embereket figyelték. Látták, hogy civilizációjuk mennyire rossz irányt vett, de nem ítélték el őket, nem is tehették; mi sem viselkedtünk magasabb szintű lényként, amikor az ő sorsukról döntöttünk.
     Ez volt az az időszak, mikor Alfáról kérdeztem, de mindenki csak a fejét rázta, őt nem találták meg. Tudták, ez mennyire fáj nekem, nem is titkolhattam volna, hiszen a mi kommunikációnk lényegesen különbözik a földiekétől. Nem beszélünk gondolatátvitellel, de érezzük a másik hangulatát, félelmeit, vágyait szavak nélkül is; bár a hosszú itt tartózkodásom alatt az én képességeim is halványultak, nem tudtam teljes mértékben társaimra hangolódni. Reméltem, az idő majd ezt is megoldja. És talán Alfa elvesztése feletti fájdalmamat is. Nem is a hiánya szomorított el igazán. A legjobban az fájt, hogy már nem volt bennem fájdalom sem. Valamiféle mélységes magányt éreztem és végtelen ürességet, olyan fajtát, amit talán soha nem fog betölteni senki. Persze a remény mindig ott van, még akkor is, ha nincs miért. Nem azt vártam, hogy újra találkozzunk, hisz tudtam, hogy ez lehetetlen, ő már rég semmivé lett, és csak az emlékeimben él, de talán lesz más, ami kitöltheti a helyét a szívemben. Tudósainknak köszönhetően tulajdonképpen halhatatlanok lettünk, és ez félelmetessé tette az idő végtelenségét. Örökké élni egyedül, ezt nem hiszem, hogy bárki is akarná.
     Szerettem a Földön tartózkodni, szerettem az embereket, de soha nem értettem őket, és ezzel nem voltam egyedül, fajom képviselői ugyanolyan értetlenül álltak előttük. Az embereknek fizikai kontaktusba kell kerülniük, beszélniük, írniuk kell, hogy megértsék társaikat; mi mindig tudjuk, mikor gondol ránk a másik, és ha nem is értjük a szavakat, amik az agyában vannak, ezer, százezer kilométerekről is átéljük az érzést, amit ő. Lehet, hogy a földiek is eljutnak majd egyszer erre a szintre, de most még nagyon távol állnak tőle, bár én már találkoztam olyannal, aki valamennyire képes volt minderre. Párszor még az elején néhányukkal próbáltam megértetni, hogy ha valamit szeretne tőlem, nem kellenek fizikai eszközök, csak gondoljon rám, még csak komolyabban koncentrálnia sem kell, én tudni fogom, mit érez. Nem hitték el, vagy csak nem értették, úgyhogy inkább feladtam. Így csak egyoldalú kommunikáció lett volna. Ha ők nem hagyják, hogy képességeik érvényesüljenek, nem tudok segíteni nekik. Én azért sokszor hasznát vettem ilyetén tudásomnak.

     Hosszú hónapok teltek el, mire társaim befejezték itteni munkájukat, a civilizáció felmérését. Ez alatt többször is jártak a bolygón, de soha nem ismerték fel őket. Kívülről nagyon hasonlóak vagyunk, amiben meg különbözünk, azt meg tudjuk változtatni, másképp uraljuk a testünket, mint azt az emberek teszik, számunkra ez csak egy burok.

     Aztán eljött az a nap is, mikor indulásra készen állt minden. Csak én nem. Nem akartam hazamenni. Nem volt kiért. Életem jelentős része ehhez a fajhoz kötődött, Alfa nélkül a Zerda csak egy sivár világ lett volna számomra, így hát elhatároztam, maradok. Nem örültek neki, próbáltak lebeszélni, de látták, hogy hajthatatlan vagyok, ezért elfogadták a döntésemet, és elmentek. Fájdalmas volt a búcsú testvéremnek és nekem is, de tudtuk, hogy ez most más, bármikor meglátogathatnak. Ezt többször meg is tették, ők is és mások is. Nem annyiszor, mint az emberek állították, hogy láttak minket, de azért elég sokszor.
     Közben pár alkalommal cseréltem testet is. Egyedül voltam, sokszor költöztem, hosszabb ideig csak néhány, időszakosan idetelepült, fajtársammal tartottam a kapcsolatot, ők meg ugyanannyi ideig élnek, mint én, így senkinek sem tűnt fel, hogy nem öregszem.

     Hosszú ideig volt lakhelyem a Föld, a civilizáció idetelepítése óta mostanáig, ez pedig tízezer években mérhető. Láttam az emberek háborúit, láttam hamis istenkeresésüket, láttam, hogy adják el barátaikat, láttam, hogy süllyednek egyre mélyebbre önmagukban. Felelősnek éreztem magam ez miatt, de aztán eszembe jutott, hogy nem volt ez másként korábbi bolygójukon sem, ott is így éltek.
     Nem az volt a legrosszabb, hogy látnom kellett mindezt. Nem. A legrosszabb, hogy éreznem is kellett. Minden dühüket, irigységüket, hazugságukat, árulásukat, ami szürke ködként vonta be gondolataikat, és én éreztem ezt a ködöt. Bensőmet emésztette, néha már úgy hittem, nem bírom tovább. Akik a Zerdáról jöttek, rendszerint nem töltöttek itt sok időt, rájuk kevésbé hatott mindez, de én végig az emberekkel voltam.
     Szomorúsággal töltött el, amit láttam, aztán már haraggal is. Haraggal, amit én soha nem éreztem korábban. Mint egy fertőzés támadta meg gondolataimat, és fészkelte magát napról-napra mélyebbre. Tudtam, ha maradok, elveszek.

     Tudom, ha maradok elveszek.
     Gyönyörű ez a bolygó, és gyönyörű a Zerda is. Csak más.
     A Zerdán a levegő tele van élettel, lüktet az energiától. A vegyi összetétele szinte ugyanaz, mint a földié, de az élőlényekből áradó energia ott van minden atomjában. Az ég halványlila színe ragyogja be napjainkat. És a nap… A mi napunk, amit ti csak Syrius-B-nek neveztek, a gyönyörű napunk hatalmas korongjával ott fénylik egünkön, bár fényereje meg sem közelíti a ti Napotokét, nekünk tökéletes. (Néha úgy érzem, azért vesz titeket körül ez a nagy fényesség, hogy ellensúlyozza a sötétséget, ami bennetek lakik.) És a nagyobbik csillag, a Syrius-A, mely éjszakánként túlragyog minden más égitestet, néha ha közel halad el, még a két holdunkat is, olykor, nagyon ritka alkalmakkor még napunkat is. A Zerda maga, mely kicsinysége ellenére is olyan nagyszerű. Rétjeinken az embermagasságú, kékes színű növények, amit ti fűnek neveznétek, erdőinkben a csodálatos, hatalmas faóriások, az ott élő, alacsonyabb rendű élőlények, vizeinkben az ég halványlila színe… Ilyen csodálatos káprázat a Földön nem létezik. Mennyire belém égett mindez, az alatt a rövid idő alatt, míg láthattam, és hogy vágyom most oda.
     Vágyom az enyéim közt lenni, ahol nem kell hazug szavakat hallanom, ahol nem kell éreznem a kimondott dolgaitoknak ellentmondó gondolataitokat. Ahol elég, ha a másikra gondolok, és ő tudja, és én is tudom, ha ezt teszi.
     És a testem, minden részével, minden tulajdonságával…
     A szemem…
     Hiába vagyunk annyira hasonlóak, a szemünk teljesen más. El kell rejtenünk, és ettől én mindig kicsit rosszul éreztem magam. Ha belenézek egy tükörbe, olyan, mintha ködbe néznék. Én vagyok, és még sem én.
     Óh, hányszor kívántam, hogy hadd legyen úgy, mint otthon, csak egy percre, de itt nem lehetett, nem szabadott.
     Nem a színe hiányzott legjobban, de az is. A sárga sötétarany-ragyogása, melyre csak az ujjamon hordott gyűrű emlékeztethetett minden percben, ha ránéztem. Embereknek ilyen szeme nincs. A zerdaiak tekintetéből örökös jegyként a tűz  fénylik vissza. Ha látnád egyszer bármelyikünkét, tudnád, miről beszélek. Ez elmondhatatlan. Ha látnád a csillogását, a tisztaságát, erejét…
     Volt, hogy kísértésbe estem, és elkezdtem visszaváltozni, de soha nem fejeztem be. Erősebb volt a kötelességérzet. Még nem jött el az ideje, hogy tudjatok rólunk, és már azt sem tudom, szeretném-e valóban, hogy megismerjetek, felismerjetek.
     Nem értem, mi változott meg bennem az utóbbi időben, már nem látom bennetek azt, amit régen, már nem akarok itt élni, valami hazahúz. Talán saját fajomat is túl pozitívan ítélem meg, de én csak a vonzást érzem, ami olyan erős, mint még soha életemben.

     Az űrhajó nem sokára megérkezik. Nem sokára az én időmben mérve. Addig még lezárom minden megkezdett feladatomat, és utoljára az agyamba vések minden részletet rólatok. Nem tudom, valaha visszatérek-e még ide, de figyelni foglak titeket, egy részem veletek marad.
     Most már egy másik világ vár rám. Az én hazám, mely ennyi év után is visszahív, hogy újra önmagam legyek.
     Felnézek az égre, és csak egy valamire tudok gondolni.
     Hazamegyek.

Csak pár lépés a végtelen,
Már nem tart vissza semmi sem

még annyi mindent mondanék,
de várnak rám

Most mennem kell!”

Mese – folytatás (Hazatérés)>>>

2 responses to “Mese – folytatás (Honvágy)

  1. Szabó István

    Kedves Angie!
    Aki ma fázik legbelül, holnap talán nagy tüzet ül körül, aki ma halott lelkén se könyörül, holnap talán új szívdobbanásnak örül…

    • angellilith

      Köszönöm, drága Barátom!
      Ez most nagyon kellett nekem. 🙂
      Azt mondják, az élet végső soron mindent kiegyenlít, remélem, hogy valóban így van.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s