Ő (3/1)

Őszeptember 30. Vatikán
    A pápa néhány bíboros társaságában tanulmányozta a tekercseket.
     – Semmi kétség – nézett fel –, ez az a hely. A gyermek, aki az új évezreddel együtt fogant három nap múlva fog megszületni. Hány kórház van ezen a területen?
     – Három, de az egyik a Memorial. Ott egy nap alatt több tucat gyermek is világra jöhet, honnan fogjuk tudni, melyik Ő? – kérdezte Fran bíboros.
     – Nem tudom, figyeljük őket – felelte a pápa.
     – Ha biztosan felismernénk, elpusztíthatnánk – vetette fel egy másik bíboros.
     – Nem hiszem, hogy meg tudnánk tenni, teremtője valószínűleg minden eszközzel védelmezi, talán most is figyel minket – válaszolta a pápa.
     – Itt nincs hatalma – vágta rá Fran bíboros, de ez inkább kérdésnek hangzott.
     – Attól tartok – mondta a pápa –, neki mindenütt van hatalma. Itt is. A rend tagjai már ott vannak, és mindent szemmel tartanak. Ha eljön az ideje, visszaküldjük oda, ahonnan jött.
     Mindannyian beleborzongtak, titokban mind azt remélték, nem ők lesznek ott a végső összecsapásnál, egyikük sem érezte a hitét tántoríthatatlannak, gyarló emberek voltak, csak éppen papi ruhában. Akik előttük jártak szerencsésebbek voltak náluk, nekik nem kellett ezzel a végzettel szembenézniük. Csak a rend tagjai, a pápa, és néhány bíboros tudtak Róla. Időről időre kikerültek Vele kapcsolatos apokrif iratok és más titkos feljegyzések a Vatikánból, de ezekről mindig sikerült elhitetniük, hogy egy-egy élénk fantáziával megáldott író agyszüleményei. Az emberek már az előző évre várták érkezését, tévesen a kétezredik esztendő elejére tették az ezredfordulót, pedig az új évezred, és ezzel az új korszak, csak 2001. január elsején kezdődött, azon a napon fogant meg Ő is, és néhány nap múlva megszületik. Az iratokban ez mind meg volt írva, a hely is, az idő is. De ezen a területen naponta akár ötven gyermek is születhetett, mindet nem ölhették meg, az ilyen próbálkozás nagy visszhangot kapna, és alaposan megtépázná az egyház már amúgy is romokban heverő tekintélyét, arról nem is beszélve, hogy így csúszhatna ki legkönnyebben a kezeik közül.

Október 3.
     – Olyan gyönyörű, bárcsak ne ide született volna. Anyám, ne vigye még el, kérem!
     – Tudod, hogy meg kell tennem, jó helyen lesz. Ne félj, a rendfőnök nem tud semmiről, John atya már beadta az áthelyezési kérelmét.
     Susan elsápadt. Mikor letette a fogadalmat, olyan biztos volt magában, érezte, hogy itt a helye, az a feladata, hogy az embereken segítsen, aztán néhány éve idehelyezték Johnt és minden megváltozott. Az első pillanatban belészeretett, megpróbált ellenállni, és hű maradni esküjéhez, de nem ment. John is ugyanezeken a kétségeken ment keresztül, végül már nem bírták tovább, egy nap elutaztak egy távoli városba, ahol senki nem ismerte őket, kivettek egy szobát, és engedtek a test csábításának. Utána hónapokig nem találkoztak, kétségek között vergődtek, és imádkoztak Istenhez, könyörüljön meg rajtuk, Susan egy-egy gyenge pillanatában azért is fohászkodott, hogy szólítsa magához az Úr. Aztán valami oknál fogva együtt voltak beosztva újévi misénél szolgálatra. Szinte izzott közöttük a levegő, ahogy egymásra néztek, és John aznap éjjel meglátogatta a szobájában. Susan nem kérdezte, hogy jutott be, nem tiltakozott, hiszen ugyanazt akarták mindketten, testük egy, ősi ritmusra mozdult, mintha nem is lett volna értelmük. Akkor fogant ez a csöppség, akit Christiannak nevezett el.
     Susan érezte, hogy valami nincs rendben, még hallotta, hogy körülötte mindenki rémülten próbál tenni valamit, aztán minden elsötétedett, és az ő imái végre meghallgatásra találtak, hazatért teremtőjéhez. Ugyanebben a percben a hozzájuk igyekvő John halálos autóbalesetet szenvedett. Élete első napján Christian árva lett.
     Másnap aztán elvitték egy csecsemőotthonba, a vezetőnővér azt mondta a templom előtt találták, de annyira megszerette, hogy az egyháztól kapott járandóságából vállalja a neveltetésével járó költségeket.

Október 4. Vatikán
     Fran bíboros megérkezett, kezében a negyvenhét nevet tartalmazó listával. Átadta a pápának.
     – Ők azok.
     A pápa végignézett a listán, huszonöt lány és huszonkét fiú. Huszonkét fiú. Az iratok egész biztosan fiút említettek. Nézte a neveket, csupa semmit mondó, négy Daniel, három David, öt John, egy Benjamin, kettő Frederic, kettő Georg, három Peter, egy Gabe és egy Kevin. Fogalma sem volt, hogy hívhatják.
     – Biztos, hogy ez az összes?
     – Igen. Azt hiszem. Mindegyiküket megfigyeljük mostantól.
     A pápa bólintott. Mást nem tehettek.

***

    Christiant először egy fiatal pár vette magához, de néhány héttel később visszavitték. Először nem akarták elmondani, miért, de végül a nő elmesélte, hogy fél tőle, attól, ami a szemében van. „Mintha valami mérhetetlen gonoszság áradna belőle”, mondta. Az árvaház igazgatónője nem tulajdonított nagy jelentőséget az esetnek, volt ez így néha, ha az örökbefogadóknak valamiért nem felelt meg a gyermek, mindenfélét kitaláltak. Pedig Christian valóban gyönyörű fiú volt, olyan mélykék szemekkel, mint maga a tiszta tenger.
     Nem sokkal később egy idősebb, jómódú bankár vette magához. A férfi egyedül élt, és szerette volna, ha öregkorára lesz valaki mellette. Hatalmas vagyonnal rendelkezett, és mindent megadott a fiúnak, a legjobb nevelőket fogadta fel mellé. Ő maga nem sok időt töltött vele, munkája kötötte le minden idejét. Rövidesen nyilvánvaló lett mindenki számára, hogy a gyermek fogyatékos, nem beszélt senkivel csak ült egész nap, és bámult maga elé. A bankár beadta egy otthonba, hogy ott gondoskodjanak róla. Becsületére legyen mondva, a legjobb helyet választotta Christiannak, mindent megtett, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt. Abban az otthonban előkelő családok beteg gyermekeiről gondoskodtak magasan képzett szakemberek. A fiú mindenki meglepetésére remekül számolt, olvasott, idegen nyelveken is, csak épp nem beszélt, egész nap a könyvtárban ült egyedül.

***

     Fran bíboros immáron sokadszor látogatott abba a városba, amiről a próféciák beszéltek, minden alkalommal a rend székhelye volt elsődleges célpontja. Közel nyolc év telt el a gyermek születése óta, de semmivel nem jutottak közelebb a megoldáshoz. Két fiú időközben meghalt a huszonkettőből, egyikük balesetben, egy másik betegségben, de még így is maradt húsz. Rengetegszer átnézte már az iratokat, de nem talált használható utalást. Ezen az útján felkereste egy régi barátja, szerette volna ha a kislányát ő kereszteli meg. Természetesen elfogadta a felkérést, a szertartásra egy ősi kastélyban került sor. Ahogy kiléptek a kis kápolnából, a bíborost kíváncsiság fogta el, megkérte a házigazdákat, hogy megnézhesse az épületet. A helyi pap, Peter atya, és egyik kísérője a rendből vele tartott. Frant természetesen a könyvtár érdekelte a legjobban, ott is az ősi iratok. Óvatosan nyitotta ki a régi könyveket, és a csodálkozástól meg sem tudott szólalni, ezeknek a ritkaságoknak a Vatikánban lett volna a helyük, de legalábbis egy múzeumban. Kísérője, aki egy másik asztalnál, tevékenykedett, egyszer csak felkiáltott. Fran odakapta a fejét, a férfi halálsápadt volt, kezéből kicsúszott az ősi kódex és hangos csattanással ért földet, ő pedig lerogyott egy székre.
     – Az nem lehet – suttogta maga elé.
     – Mi történt? – sietett oda a bíboros, és lehajolt a könyvért.
     – Elkéstünk, elkéstünk… – hajtogatta a férfi, és remegni kezdett.
     Fran a könyvre pillantott. Több száz éves lehetett már, lapjai megsárgultak. Ahogy kinyitotta, látta, hogy latin nyelven íródott, és jóslatokat tartalmazott. Az Antikrisztusról. De ez a könyv más volt, pontos dátumok, és helyek voltak benne. Abban a pillanatban tudatosodott benne, hogy amit néz, az egy több mint három évvel későbbi napra vonatkozik, arra a napra, mikor Ő átveszi a hatalmat. Visszalapozott a könyvben, döbbenten látta meg saját, és kísérői nevét, de mielőtt tovább olvashatta volna, hirtelen rossz érzés fogta el, a levegő hőmérséklete legalább tíz fokot esett, a terem besötétedett, és halk neszezés hallatszott mindenfelől. Kísérői meredten bámulták az épp bezáródó ajtót. Fran bíboros is odapillantott, egy kisfiú állt ott. Abban a pillanatban tudta ki az, Ő volt.
     – Christian! – szólalt meg Peter atya, de a gyermek szemeiből áradó metsző hideg elnémította.
     – Christian. Hát, így hívják. Ez a név nem szerepelt a listán, és erre a névre nem is számítottunk. Krisztus követője – futott át Fran bíboros elméjén.
     – Atyám szereti a groteszk megoldásokat – szólalt meg a gyermek folyékony latinsággal válaszolva a gondolataira –, erre senki nem számított, mint ahogy helyettem is mást vártatok.
     – De te nem tudsz beszélni – szólalt meg a Peter atya.
     – Addig nem, amíg nem jön el az én időm.
     – Hogyhogy nem tudtunk rólad? Minden akkor született gyermek rajta van a listánkon – kérdezte Fran bíboros.
     – Mindenki, aki kórházban született, de én egy zárdában, egy pap és egy apáca gyermekeként. Ha nem lett volna olyan fontos az egyházatok jó híre, tudtatok volna rólam. Atyám ismeri a természeteteket, és nem tévedett, minden úgy történt, ahogy ő eltervezte.
     Peter atya rémülten hátrálni kezdett a másik kijárat felé. Christian megvetően nézett rá.
     – Csak nem képzeled, hogy elmehettek? – kérdezte. – Nem engedhetjük meg.
Azzal mormolni kezdett valamit, amit csak Fran bíboros értett, egy ősi nyelven szólt, már csak kevesen beszélték. Megnyílt a padló, és az így keletkezett örvény egyszerre rántotta magával Peter atyát és a másik kísérőt. Fran bíboros imádkozni kezdett, nem az előre megtanult démonűző szövegeket, csak egy régi imát, amit még édesanyja tanított neki gyermekkorában, mikor Istenről mesélt neki. Christian felvonta a szemöldökét.
     – Tisztább vagy, mint gondoltam. De ez sem fogja megmenteni az életedet.
     Az átjáró bezáródott. A bíboros rá sem mert nézni a fiúra, csak imádkozott. Akkor is ezt tette, mikor érezte, hogy vasmarok szorítja a szívét. Összeesett, szemeiből, füleiből folyni kezdett a vér, de ő csak mondta tovább az imát az utolsó percig. Christian egy pillanatra sem vette le róla a szemét, semmit nem érzett közben. Mikor látta, hogy kilehelte a lelkét, odalépett hozzá, és letépte a nyakában függő keresztet. Érdeklődéssel szemlélte. Ettől remélik az emberek, hogy megvédi majd őket Atyámtól? Az egyetlen, ami megvédhetné, a saját hitük, már akinek van. A bíborosra nézett. Neki volt, az ő lelke nem Atyámhoz került, gondolta. Felvette a könyvet az asztalról, ahova előzőleg a bíboros letette. Minden úgy történt, ahogy Atyám akarta, suttogta maga elé, azzal visszatette a helyére. Ezek a próféciák rajta kívül senkit nem érdekeltek, a létezésükről sem tudtak. Még egyszer ránézett a halott papra, majd a keresztet megvetően ráhajította, és kisétált a könyvtárból.

     Néhány órával később keresni kezdték Fran bíborost és kísérőit, de csak az ő holttestét találták meg a könyvtárban. Mivel a másik két ember nem került elő, ezért kihívták a rendőrséget. Megállapították, hogy a bíboros halálát valószínűleg szívroham okozta, bár furcsállták a sok vért körülötte, mégis az egyetlen, ami idegenkezűségre utalhatott, a letépett kereszt volt. Aprólékosan kikérdeztek mindenkit, aki láthatott valamit, de nem találtak használható nyomokat. Épp be akarták zárni a könyvtárhelyiséget, mikor belépett egy kisfiú. Az egyik rendőr hozzálépett, hogy elküldje, de az igazgató megelőzte.
     – Hadd maradjon, ő nem zavar senkit, csak a könyvek érdeklik, egész nap itt szokott lenni.
     – Talán tudhat valamit, arról, hogy mi történt.
     – Nem hiszem, őt a saját világán kívül más nem érdekli, beszélni sem tud.
     Christian az egyik polchoz lépett, levett egy könyvet, és olvasni kezdett. A rendőr megborzongott, összehúzta magán a kabátját. Furcsa, gondolta, milyen hidegek ezek a régi kastélyok.

Második rész >>>

9 responses to “Ő (3/1)

  1. …uhhh…
    izgalommal várom a folytatást!

  2. troubledwater

    Van az a perc ahol már az ördög is szánalmat érez, a biztos győzelem kapujában, hogy az egyensúly fennmaradjon.
    Van az a perc ahol a teremtő tesz hozzá nem illőt, mert a fénynek kell az árnyék. Mert egyik sem a teljes diadalra, hanem az egyensúlyra vágyik..

    • angellilith

      Szia!
      Igen van az a perc. Semmi sem tisztán fekete vagy fehér.
      De van (lesz) ennek a novellának még két része…

  3. troubledwater

    Szia,
    tudom, remélem, várom ( lett egy új törzsvendéged:))

    nem is azért írtam, hogy kritizáljam az írásod (főleg, mert tetszik), csak továbbgondoltam, merre mennék én tovább. Kicsit már unom a misztikus történetek szabvány befejezését (úgy általában) : sok küzdelem és sok áldozat után győz a jó: boldogság, ölelkezés, de a gonosz a végén még egyszer jelt ad: még mindig itt vagyok…

    E helyett jutott eszembe az alku mint lehetséges végső megoldás
    (remélem érthető, mire gondolok).

    • angellilith

      Ha ez megnyugtat, a legritkább esetben szokott szokványos befejezése lenni a műveimnek. 🙂
      Most sem lesz.
      Egyébként meg mindig örülök egy-egy új olvasónak, Neked is.

  4. Névtelen

    Szia, my angel Lilith! God blessed you! Ju Vili

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s