Fekete özvegy

fekete özvegy     Susan bezárta az ajtót, örült, hogy végre az utolsó vendég is elhagyta a házat. A tükör elé állt, és lehúzta karjairól a könyékig érő fekete kesztyűket, majd levette a kis, fekete kalapot is. Ujjaival beletúrt göndör, lángvörös fürtjeibe, kezével végigsimított nyakán. Nagyot sóhajtott, negyvennégy éves volt, és háromszoros özvegy. Gazdag özvegy. Nagyon-nagyon gazdag özvegy. Elhunyt férjei szép kis összegeket és ingatlanokat hagytak rá, ő pedig mindennél jobban szerette a pénzt.
     Tizennyolc éves korában kötelezte el magát először, a férfi ötvenegy volt, nős egy gyermekkel. Susan nagyon jól értett a nyelvén, néhány hónap alatt annyira elcsavarta a fejét, hogy elvált, és elvette őt. A felesége persze kapott járandóságot, de miután Susan két év után sajnálatosan megözvegyült, első dolga volt mindenféle felesleges kiadást megszüntetni, ez pedig oda tartozott. A volt feleség valószínűleg újból férjhez ment, ő mindenesetre nem hallott róla többet, azt pedig már sokkal korábban elintézte, hogy férje végrendeletében rajta kívül ne szerepeljen más. Susan nem szerette, de volt egy nagyon-nagy vonzereje a szemében, a vagyon, amivel rendelkezett. A férfit szívroham vitte el ötvenhárom éves korában. Tekintélyes mennyiségű részvény, pénz maradt utána, és néhány nagy értékű ingatlan.
     Kényelemben, utazgatva, szórakozással töltötte a következő tíz évet. Néha volt egy–egy barátja, persze szigorúan csak a felsőbb körökből. Így találkozott második férjével is. A férfi harmincnégy éves volt, nagymenő bróker. Gyűjteményéből már csak egy mutogatnivaló barátnő hiányzott, Susanéból pedig a pénze.
     Rövid együttlét után összeházasodtak. Hasonló volt az értékrendjük, mindkettőjük élete a csillogás körül forgott. Ahogy azonban Susan öregedett, a férfi egyre többször mutatkozott fiatalabb nőkkel. Egy nap aztán bejelentette, hogy elválik. Egy héttel később meghalt autóbalesetben. Egy fának csapódott, teste a felismerhetetlenségig összeégett. Csak a fogazata és egy régebbi műtét során beépített platina alapján tudták azonosítani. Felesége örökölt utána mindent. Ez addigi életvitelüknek köszönhetően nem biztosított Susannak olyan életszínvonalat, mint szeretett volna, ezért rövidesen új férj után nézett. Gondosan ügyelt rá, hogy a kiválasztott gazdag legyen, idős (ugyanis nem szándékozott hosszú időt eltölteni vele) és lehetőleg ne legyen családja. Így akadt rá a megrögzött agglegényre, Fredre. Rövidesen rávette a házasságra. A férfi büszke volt, hogy milyen remek feleséget talált magának, pedig már hatvanhét éves. Aztán négy évvel később elvitte egy szívroham. Susan már a következő nap beszélt férje ügyvédjével, aki közölte vele az örökség nagyságát. Szép kis vagyon volt, nem véletlenül esett Fredre a választása. Ahogy öregedett már egyre nehezebb volt pénzes férjet fognia, aki még hajlandó is a nősülésre, de ez az összeg már elég volt egész hátralévő életére.
     A következő héten elintézte a papírmunkákat, és úgy döntött elutazik egy kicsit „vigasztalódni” Hawaiira. Útban az utazási iroda felé gyorsabban hajtott a megengedettnél, és leállították. Egy fiatal rendőr volt, nem lehetett több harmincévesnél. Susanra mosolygott.
     – Ugye tudja, miért állítottam meg?
     – Kicsit gyorsabban mentem a kelleténél?
     – Úgyis mondhatjuk. Kétszer olyan gyorsan ment, mint szabadott volna. Ezért be kellene kísérnem.
     – Nem intézhetnénk el ezt másképp? – kérdezte Susan, és elővette a csekkfüzetét.
     – Meg akar vesztegetni?
     – Nem, nem. – Tette vissza a nő a tömböt, majd megadóan sóhajtott. – Akkor most mi fog történni?
     – Lehetek elnéző, ha eljön velem vacsorázni.
     Susan végignézett a férfin. Magas volt és jóképű, izmos, kisportolt testtel. Úgy látszik még mindig vonzó vagyok az ellenkező nem szemében, gondolta. Ez legyezgette hiúságát, és hát miért is ne szórakozhatna? Igent mondott.
     Este a férfi igazi úriemberként érte ment, elvitte az egyik legjobb étterembe, majd hazakísérte. Közben nem tett egyetlen félreérthető mozdulatot, nem mondott egyetlen kétértelmű szót sem. Másnap hatalmas rózsacsokrot küldött, aztán minden nap. Pár hét után Susan azon kapta magát, hogy egyre többet gondol rá, ezért egy nap megkereste, és ő hívta el vacsorázni, a férfi akkor sem engedte, hogy fizessen. Ahogy teltek a hónapok a nő egyre inkább úgy érezte, nem tud élni nélküle. Az sem érdekelte, hogy nincs vagyona, mint ahogy a férfi sem zavartatta magát a korkülönbségtől. Leslie, mert így hívták, egyszerű belvárosi lakásban élt, szerény körülmények között. Susannak ez nem tetszett, ezért addig ügyeskedett, amíg sikerült elérnie, hogy a férfi hozzá költözzön, aztán nagy–nehezen azt is, hogy összeházasodjanak, Leslie ragaszkodott a házassági szerződéshez. Susan beleegyezett, de csak azzal a kitétellel, hogy halála esetén mindent Leslie örököl.
     Nagyon boldogok voltak egészen addig, míg egy rutin orvosi vizsgálat kimutatta, hogy a nőnek kezdődő szívbetegsége van. Az orvos felírta neki a gyógyszereket, és a lelkére kötötte, hogy szedje rendesen. Leslie szabadságot vett ki, hogy ápolhassa, de a nő állapota csak rosszabbodott. Az orvos kórházba akarta utalni, de Susan inkább otthon maradt.
     Egy este heves szúrást érzett a mellkasában.
     – Leslie, azt hiszem, most már muszáj lesz bemennünk a kórházba, hívnál mentőt?
     A férfi ránézett, de nem úgy, ahogy szokott.
     – Nem! – válaszolta
     – Nem? De hát miért nem? – kérdezte Susan alig hallhatóan. Nagyon gyengének érezte magát.
     – Nem emlékeztetlek valakire?
     – Nem. Miről van szó? Miért nem hívsz mentőt? Meg is halhatok.
     – Pontosan, meg fogsz halni – felelte ridegen a férfi.
     Susan érezte, ahogy elszorul a szíve, és nemcsak a rémülettől. Leslie áthatóan figyelte, szája keserű mosolyra húzódott.
     – Rosszul vagy? Ne válaszolj! Tudom, hogy rosszul vagy. – A férfi az órájára pillantott. – Lehet még egy-két órád. – Előhúzott egy növényt a belső zsebéből. – Ez bizonyára ismerős. Persze, hogy igen. Kevesen ismerik, de az én őseim között is volt indián, akárcsak a tieid közt. A nagyanyám mesélt erről a virágról, a halál fogának hívták. Ha valaki nagyot vétkezett a törzs vagy az istenek ellen, ebből főztek számára teát. Ha jól készítették el, az illetőnek gyötrelmes halála volt, sokáig szenvedett, ha elég töményre főzték percek alatt végzett az áldozattal. Az a legjobb az egészben, hogy hamar felszívódik. Pár óra alatt, és nem lehet kimutatni. Ezzel ölted meg az apámat is, igaz? És valószínűleg a másik két férjedet is. Te persze mindig kitűnően játszottad a szegény, megtört özvegyet, senkinek nem jutott eszébe, hogy jobban utána nézzen a dolgoknak.
     – Én… én… – motyogta Susan. Egyre gyengébbnek érezte magát, a fájdalom elborította az egész testét, az izmai megfeszültek, vére lüktetett, szeme égett.
     – Te mit? Miután apámat megölted, kisemmizted az anyámat. Két hónappal később öngyilkos lett, a nagyszüleim neveltek fel. Annyira haragudtak apámra miattad, hogy nem akarták, hogy bármi emlékeztesse őket rá, ezért a nevükre vettek. Csak pár éve bekövetkezett halálukkor tudtam meg a teljes igazságot. Elhatároztam, hogy bosszút állok rajtad, ezért megkerestelek, de te épp férjnél voltál. Mikor megözvegyültél tudtam, mi van a háttérben, de én nem börtönbe juttatni akartalak, az neked megváltás lenne, az is lehet, hogy megúsznád a pénzed segítségével. Nem, én azt akartam, hogy szenvedj!
Susan már meg sem tudott szólalni, csak nézett maga elé.
     – Undorodtam tőled, amióta csak megláttalak – folytatta Leslie. – Ha együtt voltunk, csak erre a percre tudtam gondolni. Nem akartam, hogy gyorsan halj meg, azt akartam, hogy szenvedj nagyon–nagyon sokáig. Jó éjt, kedvesem, majd reggel benézek hozzád – mondta, és kiment a szobából.
Susan kábultan pislogott, nem akart meghalni, megpróbált felkelni az ágyból, de nem volt képes rá. Egyre erősödtek a fájdalmai, órákon keresztül szenvedett, végül minden elsötétedett előtte.

     Másnap reggel egy halottszállító kanyarodott be a ház elé, és egy rendőrautó. Egy fiatal nyomozó szállt ki belőle, Lesliehez lépett.
     – Szervusz, Leslie! Hallottam, mi történt. Fogadd őszinte részvétem.
     – Köszönöm, téged küldtek?
     – Csak a rutineljárás, felveszem a jegyzőkönyvet, és már itt sem vagyok.
     – Most viszik boncolásra, nagyon tiltakozna, ha tehetné.
     – Azt hiszem, azt elintézhetem. Semmi szükség rá, ismerünk téged – mondta, és odalépett a hullaszállítókhoz, valamit mondott nekik, majd visszajött. – Gyere be délután, addigra elkészítem a papírokat.

     Egy héttel később eltemették Susan hamvait. Leslie megtörten állt a sír mellett, de belül megkönnyebbült, bosszút állt és minden esetleges bizonyíték megsemmisült. Vége.
     Másnap két hatalmas virágcsokorral érkezett a temetőbe. Az egyiket az anyja, másikat apja sírjára vitte. Mindennap kijárt felesége sírjához is, nehogy valaki gyanút fogjon. Egy évvel később eladta minden vagyonát, és elköltözött a városból, addigra már szinte senki nem emlékezett Susanra.
     Az örökölt pénz egy részéből vett egy házat, a többit jótékonysági szervezeteknek adományozta, nem szerette volna, ha bármi emlékezteti arra a nőre, aki miatt meghaltak a szülei.

3 responses to “Fekete özvegy

  1. szia elismerésem ez nagyon tetszett a felépítés maga a sztori!Grat

  2. és hol voltam én ekkortájt? 🙂
    Jó..nagyon jó….milyen növényről is van szó ? hehe

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s