Ki vagy, Doki?

spiral_kod2

      Adam és Dave izgatottan lépte át az épület főbejáratát. Két hetes pihenőjükről tértek vissza, és tele voltak energiával, bár ebben a két hétben alig aludtak valamit. Cégük egy új szerkezet tesztelését bízta rájuk, aminek a beépítésével az előző nap végeztek a szakemberek. A műszer a NASA egyik leányvállalatának, az Autropnak, volt az újítása. Egy pásztázó elektronmikroszkópról volt szó, amivel állítólag százszor nagyobb felbontást lehet elérni az eddigieknél, tehát tízmilliószorost.
     – Ezzel a technológiával közelebb kerülhetünk az emberi agy működésének megértéséhez, talán megfejthetjük, mi is az a tudat – viccelődött Dave.
     A lifthez siettek. A kinti szürkületet még a fogadócsarnok hatalmas halogén fényforrásai sem voltak képesek ellensúlyozni. Pár percenként vakító villámlás tette fényessé az aulát, és rezegtette meg a hatalmas üvegfalakat. Az épület védett volt a villámcsapásokkal szemben, egy kutatóbázis középpontjában helyezkedett el. A terület önálló energia- és vízhálózattal rendelkezett. A külvilággal jóformán csak az élelmiszerellátás miatt kerültek kapcsolatba. Valóságos kis állam volt. Itt próbálták ki először a legújabb fejlesztéseket. Sokszor tíz év is eltelt mire a külvilág egyáltalán tudomást szerzett a felfedezésekről. Ezen a napon is egy ilyen újítás tesztelését kezdték meg. Adam már izgatottan várta a „találkozást”, de előtte még át kellett esniük egy közel egy órás beléptetésen.
     Néhány évvel ezelőtt, közvetlenül az egyetemi záróvizsgáik után, kereste meg őket két ember és állást ajánlott. A feltételek a következők voltak: meg kellett szakítaniuk a kapcsolatot családjukkal, barátaikkal, és a bázisra kellett költözniük. Évek óta itt laktak, kényelmes lakosztályukban, amit nemigen használtak másra, csak alvásra, mint ahogy a többiek is, hiszen akik itt éltek, mind megszállottai voltak szakterületüknek, és nemritkán napi 18-20 órát a munkaterületükön töltöttek. Ami azt illeti, nem is tudtak más életet elképzelni maguknak.
     Beléptek a liftbe, Dave megnyomta az ötödik emelet gombját, ami itt lefele volt értendő. Hangtalanul suhant velük a szerkezet, majd megállt. Lent nagyobb világosság fogadta őket, mint amit fent hagytak. Egy kis folyosón álltak. Jobbra nyílt a beléptető rendszerük bejárata. Minden laborhoz tartozott egy. Az épületben minden automatizált volt. Már amikor megérkeztek, egy arcfelismerő és egy mozgásanalizáló program beazonosította őket. A következő a liftekben elhelyezett infravörös kamera volt, és most még közel egy egyórás procedúra következett. Mikor aláírták a szerződést, vállaltak egy teljes testre kiterjedő szőrzeteltávolítást (amit itt hormontablettákkal oldottak meg), hogy minimalizálják az esélyét szennyező anyag bejutásának. Az ujjlenyomat és a retinavizsgálat után beléptek az első terembe, ahol teljesen meztelenre kellett vetkőzniük, aztán a zuhanyzó- és szárítóhelyiség, végül a speciális védőruhák felöltése következett.
     Minden alegységben ketten dolgoztak, szigorú titoktartás mellett, úgyhogy még azt sem tudták a mellettük lévő helyiségben kik és milyen projekten tevékenykednek. Az érkezési és távozási időpontok is úgy voltak megszervezve, hogy senki ne találkozzon mással, és mindent roppant pontosan előírtak. Őket ez nem zavarta, mert szerették a szabályokat.
     Reggel, mire megérkeztek, már ott várta őket a számítógépen a napi feladatsor. Ha azzal végeztek, általában még folytattak némi vizsgálódást. Aztán jelezniük kellett, ha menni akartak, és rövidesen megkapták a távozási időpontot. Étkezésre és a személyes szükségletek ellátására a laborjuk mellett található személyes blokkban nyílt lehetőségük. Természetesen ezt is előre jelezték, és minden alkalommal végig kellett menniük egy fertőtlenítő folyosón és új védőruhát kellett húzniuk. A kis étkezőbe egy ételliften keresztül szállították az előre megrendelt ételeket. Szinte bármit rendelhettek. Ugyanilyen mini lift volt a laborban is a preparátumok és egyéb vizsgálati anyagok szállítására. Emberrel, egymáson kívül, szinte csak a szabadnapjukon, vasárnap, találkoztak, de a kutatásaikról még a bázison belül sem beszélhettek másnak, úgyhogy ezek a találkozások kimerültek a közös sörözés közbeni filmnézésben vagy zenehallgatásban. Beszélgetésekre ritkán került sor, de nem is nagyon hiányzott nekik, hiszen mindannyian afféle szakbarbárok voltak, akiket a saját munkájukon kívül más nem érdekelt.
     Dave és Adam belépett a helyiségbe, ahol az utóbbi pár évben életük háromnegyedét töltötték. A laboratóriumot bármelyik világhírű kutatóintézet megirigyelte volna. Mintegy húszszor huszonöt méteres volt. A falak mentén végig a legmodernebb műszerek, eszközök sorakoztak. A falak rozsdamentes panelekkel voltak bevonva, amit speciális festékkel fehérre festettek. Bár természetes fényt nem kapott, a világítást úgy oldották meg, hogy a lehető legoptimálisabb legyen az emberi szem számára. Levegője steril volt, ők a ruhájukhoz csatlakoztatott csöveken keresztül lélegeztek. A labor levegőjének hőmérséklete, páratartalma a gépek számára legmegfelelőbb értékekre volt beállítva. Általában vírusokat, azok ellenszerét és különféle szöveteket vizsgáltak. Leggyakrabban az ellenanyagok tesztelését végezték. Számítógépen kapcsolódtak a központi adatbázishoz, ahol a világ szinte minden kutatási eredménye fellelhető volt, így ha bármilyen információra volt szükségük azt másodpercek alatt megszerezhették. Dave előző partnere, Klark, kiemelkedő elme volt, és nemegyszer tett nagyon fontos megfigyeléseket, úgyhogy egy idő után áthelyezték a központba. Dave akkor kapta új társát, Adamet. Klarkkal néha találkoztak az utcán vagy a közös sörözések alkalmával, de csak köszöntek egymásnak.

***

     Három rövid sípszó hallatszott a számítógép felől.
     – Megérkezett a napiparancs – vigyorgott Dave.
     Adam felolvasta. A levél első része egy leírás volt a terem közepén álló gépről. Kívülről ugyanolyannak tűnt, mint a többi pásztázó elektronmikroszkóp, de a felbontása lényegesen eltért azokétól. Legalábbis a levél szerint.
     Növényi szövetekkel kapcsolatos vizsgálódások voltak a mai napra előírva. Adam a terem közepén álló elektronmikroszkóphoz lépett. A műszerhez több kivetítő, fényképezőgép és számítógép volt csatlakoztatva. A számítógép természetesen beszédfelismerő programmal volt ellátva, ami automatikusan rögzített minden egyes szót, ami a laborban elhangzott, ezt ők is bármikor visszahallgathatták, és a központban is rögzítették.
     Megkezdték napi munkájukat. A gép valóban jól működött, gyönyörű képek jelentek meg előttük, ahogy a félmillió volttal gyorsított elektronsugarak letapogatták a szövetek felszínét, majd a detektorok érzékelték a kilépő szekunder elektronokat, amiket aztán elektromos jelekké alakítottak, ebből pedig a kivetítők szinte háromdimenziós képet raktak össze. Ez is az egyik fejlesztés volt, amiről a külvilág még nem sokat tudott. A „tértelevízió”, ahogy ők hívták. A vizsgálati anyag erősen felnagyított képe, mint egy domborzati térkép jelent meg előttük, hegyekkel, völgyekkel. Olyan részleteket láttak, amiket eddig el sem tudtak képzelni.
     Még szerencse, hogy a gép rájuk gyakorolt hatásával a feletteseik is tisztába lehettek, mert aznapra viszonylag kevés feladatot kaptak. Délre végeztek is az előírtakkal. Addigra viszont már eléggé meg is éheztek, miután a reggeliről alaposan sikerült megfeledkezniük. Viszont az ebédrendelést sem adták le, ám amikor kiértek az étkezőbe, már ott várta őket a szállítóliftben kedvenc ételük. Dave vegetáriánus volt, ő mézes gyümölcskrémlevest kapott sajtos-currys rakott burgonyával, Dave pedig görög rizses tyúklevest és pácolt pulykamellet zöldségekkel.
     Talán még soha nem végeztek ilyen gyorsan, mint ezen a napon, aztán már rohantak is vissza a géphez. Végül bennmaradtak csaknem éjfélig. Kifelé csak az öltözőn, egy fémérzékelő kapun és egy UV kapun kellett áthaladniuk. Utóbbi az esetleges biológiai szennyeződések kimutatására szolgált. Fél egy is elmúlt, mire az előcsarnokba értek. Nagy meglepetésükre rengeteg ember tolongott a teremben. Mint kiderült egy másik épületben villámok hasznosítására szolgáló berendezés kifejlesztésén dolgoztak, és valami túl jól sikerülhetett, mert egész nap villámok csapkodtak a bázis egész területén. A készülék úgy látszik vonzotta őket. Estére a helyzet kaotikussá vált, percenként több becsapódás is történt. Senki nem tudta pontosan, miért nem állítják le a szerkezetet. Voltak, akik szerint az ott dolgozók meghaltak egy áramütéstől, és most nincs, aki kikapcsolja. Az emberek csak nézték az előcsarnok hatalmas üvegfalain át a villámokat, de az épületből kilépni nem mertek.
     Aztán a következő tíz percben minden nagyon gyorsan történt. Először húsz, majd tíz másodpercenként csapkodtak a villámok, majd egyre sűrűbben, végül már pár másodpercenként villant fel fényük. Majd mintegy négy-öt másodpercen keresztül, mint egy összefüggő áramfolyam folyt le az energia az égből és fényesen szikrázva terült szét a földön. Ágai elérték a bázis törpe erőművének vezérlőtelepét, körülölelték azt, majd egy hatalmas robbanásszerű hang következett és minden elcsendesedett és sötétségbe borult. Aztán bekapcsoltak az épületek tartalék generátorai, amik ugyan nem működtettek minden, de legalább a fontosabbakat, a világítást, a lifteket, az ajtókat, igen. Az emberek még egy darabig nézelődtek, aztán mindenki hazatért.
     Másnap szabadnapot kaptak, mert a karbantartóknak meg kellett javítani az áramellátót. Szerencsére többszörös vezérléssel volt ellátva, így tesztelés után, újra is indíthatták a rendszert.
     Minden rendben volt.
     Legalábbis a felszínen.

***

     Adam és Dave alig várták, hogy újra munkába állhassanak és folytathassák az elektronmikroszkóp tesztelését.
     Mikor beléptek az épületbe, a karbantartók épp néhány lámpatestet cseréltek ki:
     – Nem értem – mondta az egyikük –, nem szokott ennyi egyszerre tönkremenni, talán ennek is a vihar az oka.
     A liftnél is várakozniuk kellett, mert az ötből csak három működött. Ráadásul az aznapi feladataik sem az elektronmikroszkópról szóltak. Addig nem jutottak a közelébe, amíg azokkal nem végeztek. Már 3 óra is elmúlt, mire elkészültek.
     Dave épp nyúlt, hogy bekapcsolja a gépet, de egyszer csak ijedt meglepetéssel az arcán rántotta vissza a kezét.
     – Ez megrázott – nézett a kezére –, és kiszakadt a ruhám is.
     – Tudod, mi a szabály. Jelentenünk kell és el kell hagynod a labort.
     – Te jelented, én meg addig kimegyek a fertőtlenítőbe.
     Adam a számítógéphez lépett, a billentyűzet a kesztyűkhöz volt méretezve. Beütötte a központhívó kódot, de ekkor megjelent egy felirat:

A KÖZPONT TECHNIKAI OKOK MIATT PILLANATNYILAG NEM ELÉRHETŐ!

     – Mi a franc ez? Nem nyílik az ajtó – hallatszott Dave hangja. – Hát ez?
     – Mi? – kérdezte Adam, majd megfordult, hogy lássa, mit néz Dave.
     – Úgy emlékszem, nem kapcsoltam be.
     – Úgy látszik, mégis
     – De mi ez? – nézte a kivetítőt Dave.
     Furcsa alakzatok jelentek meg előttük. Mozdulatlan, de ismerős formák.
     – Nézzünk meg egy másik mintát, biztos csak valami szennyeződés.
     Adam utasította a gépet az anyag kicserélésére. Lassú mozdulatokkal került minden a helyére, de ismét csak ugyanazok a formák váltak láthatóvá
     – Valamire emlékeztet engem, de nem tudom, mi az – mondta Dave, miután közelebbről is megvizsgálta képet.
     – Vigyázz, összevérezed a gépet! Nem mondtad, hogy megvágtad magad.
     – Észre sem vettem – nézegette a kezét Dave.
     – Várj, megpróbálom bekötni!
     – Hagyd csak, szerintem eláll magától is. Most mi történik?
     Adam a gépre nézett. A kép homályossá vált, majd kiélesedett.
     – Mi ez? Mintha megnőtt volna a nagyítása. Nézd meg hányszorosnál tartunk.
     – Nincs adat.
     – Mi az, hogy nincs adat?
     – Az van kiírva, hibás méréshatár.
     – Akkor nézd meg a gyorsító feszültséget, abból tudunk következtetni.
     – Ugyanaz. Hibás méréshatár. De… de… ez a vezeték… nem szokott ilyen meleg lenni.
     Adamnak eszébe jutott valami. Ha megnőtt a gép által felvett energia, márpedig a vezeték hőmérséklete erre enged következtetni, megsokszorozódhatott a gép teljesítménye is. Nem ismerte pontosan a szerkezet működését, de talán valami ilyesmi történhetett. De mitől nőhetett meg a felvett teljesítmény és egyáltalán mennyire.
     A vihar. A vihar lehetett a kiváltó ok. Ezért mehettek tönkre az előcsarnok világítótestei is, és ez okozhatta a liftek meghibásodását, és most ezt a problémát is. Ki kell használniuk a lehetőséget, lehet, hogy többet nem lesz ilyen alkalom az életükben. Élő szövetet szeretett volna vizsgálni, de a mai minták között nem voltak ilyenek.
     – Dave!
     – Igen?!
     – Vérzik még a kezed?
     – Már nem.
     – Mutasd csak!
     – Tessék. Miért?
     – Hát ezt alaposan sikerült elvágnod – mondta Adam, és lecsípett egy kis bőrdarabot Dave kezéről.
     – Aú! Normális vagy? Mit csinálsz?
     – Arra gondoltam, ha a gépnek valóban megváltoztak a paraméterei… Szóval, nem tudom, lesz-e még ilyen lehetőség.
     – Úgy érted, az én bőrömet akarod vizsgálni?
     – Ez van kéznél. Bocs.
     – Véremet és bőrömet áldozom a tudomány oltárán – vigyorgott Dave.
     Adam betette a mintát a gépbe, aztán visszahőkölt. Dave úgyszintén.
     – Mi ez? Valami atommag?
     – Szerintem nem. Szerintem már sokkal nagyobb nagyításnál tartunk. Olyan… olyan… olyan, mint a…
     – …mint a Naprendszer – fejezte be a mondatot Dave.
     Elhomályosult, majd ismét kiélesedett a kép.
     – Ez egy bolygó? – suttogta Adam.
     – Baromság. Az nem lehet – nézegette Dave a kezét.
     A gép képe megint változott. Domborzatszerű elrendeződések jelentek meg a kivetítőn. Aztán még egy váltás, és még egy, és még egy. Végül a gép megállapodott egy nagyításnál, amiről ők már el sem tudták képzelni, hogy mekkora lehet. De nem is gondolkodtak rajta, csak nézték ámulattal a képet. Parányi alakokat láttak, nem hasonlítottak emberekre, de látszott rajtuk, hogy intelligens lények, és, hogy félnek. Karjaikat maguk fölé emelték, mintha meg akarnák védeni magukat, aztán…
     …aztán lángra lobbantak. A kép hirtelen kivilágosodott, majd elsötétült.
     Adam és Dave egyszerre nézett a gépre. Ott égett benne a piciny, kis bőrdarab. Túl sok energiát kapott és meggyulladt.
     Dave hitetlenkedve nézte a kezét.
     – Iszonyú meleg van itt – szólalt meg Adam.
     – Valóban Eddig észre sem vettem. Hány fok van?
     – 39 – nézte a labor falán lévő hőmérőt Adam.
     – 39? 20 szokott lenni. Mi történik itt?
     Adam a vezérlőpanelhez lépett.
     – A központ még mindig nem elérhető.
     – A hőmérséklet emelkedik, már majdnem 41 fok van.
     – Az lehetetlen, csak néhány másodperc telt el.
     – A gép. Biztosan az fűtötte így fel. Ki kell kapcsolni – mondta Dave.
     Adam már nyúlt is a kapcsoló felé, de nem történt semmi, hiába nyomta meg többször is a gombot. Végül már ököllel ütötte. Semmi.
     – A rohadt életbe, nem fogok itt meghalni! – ordította és megragadta a gép vezetékét, hogy kirántsa. Abban a pillanatban teste megfeszült, de ugyanakkor a gép is leállt. Adam pedig a földre zuhant.
     Pár pillanatra minden sötétségbe borult, majd visszakapcsolt a világítás.
     – Adam, Adam, jól vagy? – kérdezte Dave, de nem kapott választ.
     A hőmérőhöz lépett. Ha még tíz fokot emelkedik a hőmérséklet, a laborban található vegyszerek meggyulladnak. De annak ellenére, hogy a készülék leállt, a digitális hőmérőn csak emelkedtek tovább a számok. Úgy látszik nem csak az okozta a problémát. Valószínűleg most az egész épületben hasonló gondokkal küzdenek.
     Már csak öt fok.
     Dave lekuporodott a sarokba. Tudta, hogy meg fog halni. Ennyi idő alatt már nem tudják kimenteni. Úgy hal meg, hogy nem mesélheti el senkinek, mit látott, de talán jobb is így. Ki tudja, hogy fogadnák. Karjait maga elé húzta, nézte a sebet a csuklóján, és azon gondolkodott, a parányi élőlények vajon mit érzékelnek mindebből és egyáltalán az ő dimenziójukban ez milyen gyorsan történik? És hány civilizációt hordozhat magában, hiszen az csak egy parányi bőrdarab volt. Hogy is szokták mondani? A világegyetem végtelen. Úgy látszik lefele is. Talán ő is, a Naprendszer is, az egész galaxis, csak egy nagyobb élőlény része, az meg egy még nagyobbé…
     A labor másik végében felrobbant egy vegyszeres üveg. Dave védekezőn zárta maga köré karjait. Nem is tudta, mit akar jobban megvédeni, önmagát vagy a magában hordozott milliónyi galaxist.
     Felrobbant még egy vegyszeres üveg. Tartalma szétfolyt a földön, és mint egy lávafolyam égni kezdett. Olyan volt, mint két nappal korábban a villám az udvaron. Csak nézte, ahogy a lángok lassan elérik a ruháját, és az lángra kap.
Aztán felrobbant a mellette lévő tartály is.

***

     Egy hét is eltelt, mire a katasztrófavédelem emberei meg tudták közelíteni a bázist. Addig nem mehettek a közelébe, még védőruhában sem, mert fennállta lehetősége újabb robbanásoknak és biológiai szennyezésnek. Még szerencse, hogy a telep egy hegyekkel körülvett sivatag közepén helyezkedett el, így el tudták titkolni a balesetet. Nem tudták még, hogy mi történt. Az utolsó jelentések a viharról szóltak, de azt a tájékoztatást kapták, hogy a problémát megoldották. A két nappal későbbi eseményekből csak annyit tudtak, amennyit a műholdfelvételekből ki lehetett következtetni, az meg nem volt sok. Ezeknek az épületeknek ugyanis csak a beléptető része helyezkedett el a felszín felett, a többi nemritkán tizenöt emelet a föld alatt volt. Délután kettő körül kezdődtek a robbanások. Egyik épület a másik után. Volt olyan, aminek a helyén csak egy kráter maradt, volt, amiből még napokig füst szállt fel. Sokmilliárd dollár értékű felszerelés veszett oda, és nagyon sok felfedezés, ami még csak kísérleti stádiumban volt. És akkor még nem is beszéltünk az emberi veszteségről. Évtizedek óta ez volt a kiemelkedő elmék gyűjtőhelye. Akik a bázison tartózkodtak szinte mind meghaltak, csak azok maradtak életben, akik az épületeken kívül voltak. Senki nem tudta mi lesz azokkal az emberekkel, hisz az kormány nem engedheti meg magának, hogy ez napvilágra kerüljön.
     Megérkeztek.
     Kinyitották a kapukat, és beléptek a bázis területére. Nem túlélőket kerestek és nem újjáépíteni jöttek. Takarítani érkeztek, eltakarítani a nyomokat. Volt egy elsődleges feladatuk is. Az A1-es épületből kellett elhozniuk az utolsó napokra vonatkozó feljegyzéseket. Itt ugyanis mindent dokumentáltak. Tizenöt ládát töltöttek meg az anyagok. Miután mindent felpakoltak, aláaknázták az egész területet és felrobbantották. Másnap megérkeztek a munkagépek és betonnal töltötték fel a keletkezett krátert. A sivatag pedig pár hét alatt eltüntette a többi nyomot. Mintha soha nem lett volna ott semmi.

***

     Két hónappal később:
     – Jó napot, Elnök Úr!
     – Üdvözlöm! Lezárultak a vizsgálatok a D19-es ügyében?
     – Igen, de azt kell mondanom, nem jártunk sikerrel.
     – Hogy-hogy?
     – Arra jutottunk, hogy a villámlás tönkretette az erőmű vezérlőrendszerét és károkat okozott a bázis vezérlésében is. Amikor a vihar után két nappal visszakapcsolták a fogyasztásba a laborokat, azok rendkívül leterhelték a meghibásodott vezérlést, de ahelyett, hogy az automatika leállította volna, még nagyobb teljesítményre kapcsolta. A központi vezérlőnek már az esemény elején megszakadt a kapcsolata az alegységekkel, a biztonsági rendszer biológiai veszélyként azonosította a történteket, és hermetikusan lezárta az épületeket. A túlterhelt gépek közül több kigyulladt, volt ahol ez okozta a pusztulást, volt olyan, ahol robbanás, és vélhetően volt olyan is, ahol megfulladtak a bennlévők az oxigénhiánytól.
     – De mi okozta a vihart?
     – Nem tudjuk Mr. Patkinnak, a bázis vezetőjének ez saját kutatása volt, és nem adott le róla soha jelentést.
     – Ő is a halottak között van?
     – Azt sem tudjuk, nem volt a túlélők között.
     – Mi történt a túlélőkkel?
     – A megbízhatatlannak ítélteket likvidáltuk.
     – Értem. A sajtó?
     – Nem tudnak semmiről. Senki nem tud semmiről – mondta Jack, de nem nézett fel, csak a kezét figyelte elgondolkodva.

2 responses to “Ki vagy, Doki?

  1. Hmmm…..kerestem valamit, egy írásod, …és itt kötöttem ki.Biztos okkal.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s