Ördögűzés
A hatalmas tölgyfa íróasztalon megcsörrent a telefon. Régi darab volt, lehetett vagy ötven éves, még a ház előző lakója kapta a gyülekezet egyik tagjától ajándékba. Hálából. Az atya soha nem beszélt róla, ki volt az illető és mi volt a valódi ok.
A készülék másodszor is kicsengett, de csak a szoba komor falai verték vissza a hangját. Esteledett már, hosszúra nőtt árnyékok festették meg a falak mellett végigvonuló hatalmas könyvespolcokat. A lexikonokat vastag porréteg borította, ritkán vették kézbe őket. Letakarítani nem volt érdemes a felületüket, egy ilyen régi házban, pár nap alatt ugyanúgy néztek volna ki. Szinte még a falakban is por volt.
A telefon harmadszor is megcsörrent. Hangjától táncolni kezdtek a levegőben lebegő porszemcsék, érdekes ábrákat rajzolva a rájuk vetülő napsugarak segítségével.
Aztán az ajtó kivágódott, és a beáramló levegő keltette huzat szétzúzta az éppen összeállt kompozíciót.
László atya sietett be, habozás nélkül felkapta a készülék kagylóját, mielőtt a hívó fél meggondolja magát. Csodálkozott, mikor meghallotta a csörgést, már évek óta nem hívták ezt a számot. Nem mintha titkos lett volna, csak amiért létrehozták, az már nem érdekelt senkit. Vagyis érdekelni érdekelt, ha valami hollywoodi mozifilm dolgozta fel éppen.
A készülék hallgatóját a füléhez tartotta. A vonal másik oldalán beszélni kezdtek. László atya némán figyelt. Nem szólt bele, nem kérdezett. Végül felírt néhány adatot egy papírra, elköszönt a másiktól, és letette.
Egy darabig elgondolkodva nézte, a jegyzetet, majd megrázta a fejét, átment a másik szobába, kikereste a számot, elővette a mobilját és tárcsázott. Mikor felvették, felolvasta a cetli tartalmát.
A többi már nem tartozott rá.
Gondolta ő, akkor.
Néhány nappal később autó fékezett a plébánia előtt. Egy hatalmas fekete Mercédesz volt, két pap szállt ki belőle. Láthatóan idegesek voltak. Vitatkoztak. Majd az egyik mérgesen legyintett, a bejárathoz sétált, és a csengő felé nyúlt, aztán meggondolta magát, kinyitotta a kaput egyből besétált. A ház védelmére tartott németjuhász rápillantott, behúzta fülét-farkát és elvonult. Az épület sarkától még visszanézett, de csak egy halkat nyüszített. A férfi nem foglalkozott a kutyával, egyenesen az ajtóhoz ment és kopogás nélkül belépett, társa követte.
László atya éppen reggelizett, mikor a két férfi a nappaliba érkezett. Ijedten ejtette ki kezéből a villát, majd felállt.
Azonnal felismerte a ruhájukról őket. Hallott már róluk a főiskolai évei alatt, bár találkozni még nem találkozott velük. Az egyház titkos csoportjához tartoztak, bármikor, bárhová kérés és engedély nélkül besétálhattak. Az idősebbik férfi intett, hogy üljön le, és ő kérdés nélkül ezt tette, eszébe sem jutott, hogy ellenkezhetne.
– A segítségére van szükségünk – kezdte az idegen –, sajnos, nincs elég emberünk, hogy végigcsináljuk a szokásos eljárást, ezért önnek kell velünk jönnie.
– Igen – bólintott László atya. Tétován körülnézett.
– Most – tette hozzá a férfi nyomatékosan.
– Ööö… persze… – állt fel zavarodottan az atya. – Mit kell vinnem?
– Semmit – felelte a másik, majd a kezébe nyomott egy papírlapot –, ezt tanulja meg, míg odaérünk.
– I-i-igen – felelte ő, majd a papírra pillantott. Arcán csodálkozással vegyes félelem futott át. A másik két férfi láthatóan nem vett ebből észre semmit. Gyorsan rendezte arcvonásait, és felnézett az olvasásból.
– Nem baj, ha nem érti, csak tanulja meg. Szó szerint, nem hibázhat.
László atya bólintott. Az idősebbik férfi intett neki, hogy kövesse, és választ sem várva elindult kifelé. A pap felállt és ment, egy pillanatra az előszobaasztalon heverő mobiljára nézett, aztán inkább otthagyta, biztonságosabb megoldásnak tűnt.
Beszálltak a Mercédeszbe. A kocsit valamiféle furcsa illat töltötte be, László atya még soha nem érzett ilyet, fenyő, emberi izzadtság, és egy kissé a tengerre emlékeztető, sós levegő keveredett benne. Enyhén émelyítő volt, de utastársait láthatóan nem zavarta. Ismét vitatkozni kezdtek egy idegen nyelven, egy rég elfelejtett, idegen nyelven. A fiatalabbik hátranézett rá, kezével mutatta, hogy tanulja a papíron lévő szöveget, közben folyamatosan a másikhoz beszélt. László atya olvasni kezdett. El sem tudta képzelni, honnan származhat az a szöveg, amit a kezében tart, azt a nyelvet, már nem igen beszélhették sokan. Nem volt hosszú, inkább csak bonyolult. Pár perccel később maga mellé fektette a lapot az ülésre
– Már kész van? – fordult oda fiatalabb utastársa. – Pontosan kell tudnia, nem hibázhatunk.
László atya felemelte a lapot, és maga elé tartotta. Jobb a békesség, gondolta, és úgy tett, mint, aki olvas. Már kívülről tudta. A gondolatai teljesen más körül forogtak.
Fél órával később letértek egy földes útra, a kocsi nagyokat zökkent egy-egy gödörnél. Pár száz méterrel odébb feltűnt egy régi kápolna. Inkább már csak rom volt, ablakai kitörve, ajtaja bizonytalanul billegett, ahogy a szél megmozgatta a megmaradt zsanérokon.
Hirtelen fékeztek, László atya a lassulástól szinte az előtte lévő ülésnek ütközött, de még időben sikerült maga elé kapnia a kezét. Most tudatosodott csak benne, hogy egész végig hihetetlen sebességgel jöttek. Annyira el volt foglalva a gondolatatival, hogy eddig nem is vette észre. Szinte még meg sem álltak, mikor fiatalabbik utastársa már nyitotta is az ajtót. Aztán a másik is kiszállt, ő meg félelemmel vegyes bizonytalansággal követte őket.
Beléptek a kápolnába. A padok helye már üres volt, és a szenteltvíztartó is hiányzott. Ahogy tekintete beljebb vándorolt, meghökkent. Az oltár előtti asztalon egy ember feküdt lekötözve, szájából hab szivárgott. László atya ebben a pillanatban bánni kezdte, hogy otthon hagyta a telefonját, de igazából nem hitte, hogy bármi hasznát venné. Innentől kezdve csak önmagában bízhatott, és abban, hogy jól mérte fel társai képességét. Nem tartotta valószínűnek, hogy tévedne, jó emberismerő volt.
Ez most nagyon jól jött.
A lekötözött ember mellett négy másik férfi állt.
Az egyik az érkezőkhöz fordult. László atyára nézett, majd kérdezett valamit idősebbik kísérőjétől ismét csak azon a furcsa, idegenszerű nyelven, ő bólintott.
– Talán már hallott az ördögűzésről – fordult a paphoz a fiatalabbik férfi –, szerencsétlen testvérünket megszállta egy démon, és mi most megpróbáljuk távozásra bírni.
László atya némán bólintott, neki teljesen másnak tűnt az egész, de jobbnak látta, ha ezeket a kétségeit nem mondja ki hangosan, sőt, ha agyának egy távoli zugába rejti el őket.
A korábban ott lévők közben gyertyákat gyújtottak az oltáron, és valami füstölőfélét, amitől ugyanaz az illat töltötte meg a helyiséget, mint amit korábban az autóban is érezni lehetett. A pap igyekezett elrejteni undorát.
Mikor az összes gyertya égett, körbeállták a férfit, és egyikük egy ősi szöveget kezdett skandálni. Ahogy a végére ért, a mellette álló folytatta. Közben a megszállott ember teste remegni kezdett, szemei kinyíltak, de csak bámult bele a semmibe.
A harmadik férfi következett. Szavai nyomán a fekvő teste felemelkedett, és száját iszonyatos üvöltés hagyta el. Aztán a negyedik jött, és szerencsétlen áldozat végig ordított és rázkódott, ahogy a férfi beszélt. Füst vette körbe, de hogy honnan jöhetett azt László atya el sem tudta elképzelni, mintha a semmiből keletkezett volna. A füstnyalábok elindultak az oltár felé, szürkeségbe vonva az ott álló feszületet.
Fiatalabbik kísérője vette át a szót. A kereszt felemelkedett. A pap dermedten figyelte.
Csend lett. Ahogy körbenézett, látta, hogy ő következik. Legszívesebben megfordult volna, hogy elrohanjon, de tudta, hogy nem teheti. Felsóhajtott, és mondani kezdte a rá osztott részt.
A kereszt megfordult az oltáron, és lilás fekete sugarak kúsztak elő mögüle a sötétségből. A két nyaláb elindult feléjük az egyik egyenesen az asztalon fekvőbe hatolt be. A férfi szeme zölden felizzott, majd lecsukódott, lebegő teste az asztalra zuhant. A többiek kissé hátrább léptek tőle. És László atyától is. Ő végignézett magán. A másik sugár szorosan ölelte körbe. Utolsó emléke az volt, mielőtt összeesett, hogy beszivárog a testébe, és átveszi felette a hatalmat. Ajkai még mozogtak, de a szavakat már senki nem hallotta.
A férfiak néma közönnyel szemlélték az eseményeket. Ahogy a sugarak által keltett fény kihunyt odaléptek az áldozatok mellé. Megvárták, míg mindkettő magához tér, majd beszélni kezdtek, üdvözölték az újonnan érkezetteket.
László atya, a test, ami az övé volt, felállt. Végignézett a körülötte állókon, arcvonásai megkeményedtek.
– Ez a test… Ez a test egy papé volt. Nem igaz, hogy nem tudtatok volna normálisat találni. Ez bűzlik a szenteltvíztől meg a tömjéntől – ordította, majd szaggatni kezdte magáról a ruhákat. Végül meztelenül állt a többiek előtt.
Azokat nem érte váratlanul a fejlemény, egyikük néhány ruhát vett elő az oltár mögül, és a férfinak nyújtotta. Az átvette, és magára öltötte őket.
– Későn tudtuk meg, hogy ketten érkeztek, és az utolsó pillanatban nem találtunk mást – szabadkozott.
– Most már mindegy – fintorgott az atya –, csak nem bírom ezt a szagot.
– Beszéljünk másról! Mi lesz a feladatotok, hova kell mennetek? – vette vissza a férfi a szót.
László atya arcán egy pillanatra zavarodottság futott át, majd megszólalt:
– Itt maradok, ebben az országban, ebben a városban. Nekem itt van dolgom, elő kell készítenem a helyet a többieknek.
– Én New Yorkba megyek – tette hozzá a másik.
László atya bólintott. Még átadtak pár fontos információt, megbeszéltek néhány dolgot, aztán a csoport tagjai elindultak kifelé. Őt két korábbi kísérője vitte vissza a paplakhoz. Egész úton nem beszéltek.
Mikor megérkeztek, László atya kiszállt a kocsiból. Végignézett az épületen, a mellette magasodó templomon, majd nagyot sóhajtott, legyintett egyet, és belépett a kapun. A másik két férfi elment, még sok dolguk volt arra az éjszakára.
Ahogy a pap belépett a házba, kissé összegörnyedt, a szobákat a tömjén átható illata töltötte meg. A bejárattal szemközti kereszthez lépett. Pár percig némán nézte a megfeszített megváltót, aztán lassan felemelte mindkét kezét. Maga elé tartotta és két oldalról a kereszt két szárára helyezte, lassan csúsztatta a Krisztus-más felé. Végül középen, a keresztre feszített szíve fölött, keresztezték egymást tenyerei.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, nem történt semmi.
Levette kezeit a feszületről.
Az asztalon heverő mobilra pillantott.
Nem, az még várhat.
A könyvtárszobába ment, ott volt a házban található legnagyobb tükör. Megállt előtte. Farkasszemet nézett képmásával. A kép hirtelen zavaros lett. Füst kezdett örvényleni körülötte, majd hirtelen visszahúzódott. László atya elmosolyodott. Nem fog sikerülni, mondta gondolatban, de tudta, hogy akinek szól, az hallja.
Amikor a papneveldében megkeresték az Őrzők, először csak nevetett a hallottakon, azt hitte, valami tréfa az egész. Aztán mégis csak elfogadta a felkérést. Hosszú évek munkájába került, míg végül felavatták. Sok mindent kellett megtanulnia. Rég elfelejtett nyelveket, ősi szövegeket, na és persze a legfontosabbat, hogyan tarthat egy démont az uralma alatt, akár a saját testében is, elzárva a külvilágtól. Ő természetesen hallja a hangját, az átkozódásait, és érzi minden próbálkozását, hogy kijusson, vagy átvegye felette az uralmat, de a környezete ebből semmit nem vesz észre, ha úgy akarja.
Visszament az előszobába, felvette a mobilt és hívta a számot. Megvan a kapcsolat, mondta a másik félnek, és gyorsan elmesélte, mi történt. Holnap gyűlés lesz, majd ott részletesen megbeszélnek mindent.
Addig viszont még misét kell tartania, most egy kicsit másképp, mint korábban. Fenn kell tartania a látszatot. Mindkét fél felé. Reverendát öltött magára, jobb kezével még egyszer végigsimította a keresztet, aztán elindult a templom felé. Mielőtt belépett felnézett az esti égboltra. Abban a pillanatban egy csillag húzott fényes vonalat kelet felől. Elmosolyodott. Nappal szivárvány, éjjel csillag, gondolta. Mint egy jel.
Egy jel Istentől.
A Te életed?
Itt élünk ezen a bolygón, régebb óta, mint ők, az emberek. A miénk. Ők ezt nem tudják, nem akarják tudni, de végül mégiscsak mi leszünk a győztesek, túléljük őket. Nem tehetnek semmit. Persze próbálkozhatnak elpusztítani, mint, ahogy már oly sokszor tették, de nem fog sikerülni, nem sikerülhet.
Nem tudnak rólunk szinte semmit, de ők azt hiszik, igen. Valódi lényünk az ő számukra láthatatlan, és ez így is marad, amíg csak el nem jön a mi időnk.
Nem használhatjuk minden képességünket a közelükben, de sokkal több tudással bírunk, mint bármelyikük gondolná; ha valahogy tudomást is szereznének róla, nem hinnék el.
Több millió év állt rendelkezésünkre, hogy fejlődjünk, ezt pedig ők nem tudják túlszárnyalni. Ha valami módon mégis elpusztítanának minket, azzal is csak önmagukat ítélnék halálra.
Alig több mint százezer éve jelentek csak meg (bár már voltak előttük más értelmesnek nevezett emberszabásúak is, de ők is elbuktak), azóta tartjuk megfigyelés alatt őket. Nem olyanok, mint az általuk alacsonyabb rendűnek titulált állatok. Nem. Az állatokkal képesek vagyunk együtt élni, az emberekkel nem. Az ember csak egy élősködő. Csak elvesz, de nem ad cserébe semmit.
Mindegyik egyedről tudunk mindent.
Ha csak sejtenék…
Valahányszor csak megérintik egy fajtársunkat, a bőrük elárulja őket. A finom rajzolat az ujjaik hegyén.
Ha valamelyikük árt nekünk, azt mi is elpusztítjuk. Apránként adagoljuk a mérget, attól függően, mit tett ellenünk. Nem is igazi méreg ez, sokkal jobb annál. Sokkal-sokkal jobb.
Kommunikációnkat ők csak telepátiának neveznék, de több ez. Nekik beszélni kell, vagy eszközt használni, ha tudatni akarnak valamit fajtársaikkal, mi mind egyszerre érzünk mindent. Emlékezetünk örök és végtelen.
* * *
Az idős asszony tétován ült le az erdő szélén, csak nézett maga elé. Emlékezett rá, hogy elindult gombát szedni, de nem tudta, hogy ez mikor történhetett, azt sem, mennyi idő telt el azóta.
Végignézett magán. Ruhája szakadozott volt, és tele sárfoltokkal. Kezét a szeme elé emelte, elbűvölten nézte az ujjait. Soha korábban nem foglalkozott a halvány vonalakkal, de most más volt az egész. Közelebb emelte a szeméhez a tenyerét. Agyában futni kezdtek az információk. Ijedten felsikoltott, aztán kezét hirtelen eltartotta magától. Visszanézett az erdőre, majd felállt és futni kezdett.
De tudta, hogy nem bújhat el, nincs hová.
Egy dologban viszont szerencsés volt. Ő nem érintette meg őket. Egyiküket sem.
Már eltűnt, mikor néhány másik ember botorkált ki az erdőből. Zavarodottnak látszottak, némelyikük azt sem tudta, hol jár. Páran a kezüket szemlélték, egy lány őrültként próbálta ledörzsölni róla a bőrt, egy kiálló sziklán, amíg csak vér nem folyt belőle. Két férfi rángatta el a kő mellől, majd odacipelték a többiekhez, jó messzire az erdőtől. Azt nem tudták volna megmondani, hogy erre miért van szükség, csak azt érezték így kell tenniük.
Nem emlékeztek semmire.
Egy nő elkapta egy férfi kezét, és vizsgálni kezdte.
– Te rövidesen meg fogsz halni – suttogta maga elé.
A férfi a tenyerébe pillantott, majd elsápadt.
– Igen, elüt egy metró. – Hisztérikusan nevetni kezdett. – Akkor nem megyek metró közelébe.
A nő megvonta a vállát.
– Mintha megtehetnéd. Valahogy biztosan odakerülsz.
– Mutasd a kezed! – akarta elkapni a férfi is a nőét, de az elrántotta.
– Már megnéztem – felelte sápadtan, és leült egy sziklára –, már csak néhány percem van, amíg…
Az erdő felől halk suhogás hallatszott, majd a zaj erősödni kezdett. Rémülten figyeltek oda mindannyian. A fák között valami, vagy valakik rohantak vad tempóban feléjük. Rémült őzek tűntek fel, majd néhány szarvas. Némelyikük a félelemtől nekirohant a fáknak, és nyakát törte. A többi körül se nézve száguldott tovább.
Aztán akkor megjelentek a farkasok, amik elől futottak. Nem törődtek a menekülőkkel, ahogy kiértek az erdőből, egyből az emberek csoportjára támadtak. Az életükért harcoló férfiak és nők sikolya betöltötte az egész környéket.
Talán ezért nem vették észre Ők a férfit, akinek a magasra nőtt fűben sikerült elmenekülni.
Csak rohant, és hátra sem nézett. És a kezére sem. Ahogy elérte a várost megállt. Eszébe jutott a metró.
Nem, ő nem fog ott meghalni, hiába van ez az ujjaira írva. Néhány utcával később leintett egy taxit, és bemondta a címet, gondosan ügyelt rá, hogy közben egy pillantást se vessen a sofőr kezére, nem akarta tudni a sorsát. De ahogy figyelme elkalandozott, szeme mégiscsak odatévedt.
Felkiáltott.
A sofőr rémülten nézett rá.
– Ön… Ön is ott fog meghalni, ahol én. Ön miatt fogok meghalni. Ki akarok szállni! – üvöltötte, és megragadta a taxis kormányt markoló kezét. Az ettől elveszítette uralmát az autó felett. A kocsi hatalmas sebességgel csapódott a szalagkorlátnak, majd, átszakítva azt, zuhanni kezdett. Ijesztő csattanással landolt a síneken.
Éppen akkor, mikor az alagútban felbukkant a felszínre érkező metró. Hatalmas tömegével megállíthatatlanul közeledett az autó felé, és mint egy rongybabát szakította apró darabokra azt. A benne ülőknek felfogni sem volt ideje, mi történik.
Még egy hosszú kürtszó hallatszott, és a fékek éles sikoltása, aztán csend lett. Csak a közeli erdő suhogása hallatszott, ahogy a fák bólogattak.
* * *
Mi fogunk győzni. De úgy látszik, már nem vagyunk egységesek. Árulók élnek közöttünk. Most ugyan sikerült megakadályoznunk őket tervükben, de jobb lesz elővigyázatosnak lennünk.
Én nem értem, miért védik az embereket, akár az életük árán is, hiszen az ember csak egy alacsonyabb rendű faj, tudjuk már ezt évezredek óta. Elődeink mindent gondosan elraktároztak a közös adatbankban. Láthatja bárki, aki merít a tudásból, hogy igazunk van, de ők miért nem akarták látni? Miért nem?
Érzem a halálukat. Elpusztításuk előtt, még visszakapcsolódtak a közös hálózatba, és most mindannyian érezzük szenvedésüket, ahogy a bogarak lassan felfalják őket. Mint egy hatalmas termeszvár, olyan mindegyikük. Testüket beborítja a milliószám odarendelt rovar, bogár, baktérium. Lassú és fájdalmas halál ez. De ők választottak. Elárultak minket.
Oly sok éven keresztül dolgoztunk ezen, hogy azonosíthatóvá tegyük az embert, annyi éven keresztül készítettük ezt a programot, és igazítottuk hozzá a világot, hogy minden a mi akaratunk szerint történjen. Élhetnének sok száz évig is, de nem akarjuk, és ehhez az ujjuk végén elhelyezett programot használjuk, és módosítjuk. Valahányszor csak hozzá érnek valamelyikünkhöz, tulajdonképpen bejelentkeznek a hálózatba, és mi hozzájuk állítjuk a környezetüket, hogy csak addig éljenek, amíg mi akarjuk. Minden ebből a programból veszi az információt, minden, ami csak a világon van, minden itt, ebben a nagy, egységes hálózatban. Ezt a hálózatot pedig mi irányítjuk. Ha kell, a vírusokat, ha kell, bármi mást. Az embereket is. Megjelöljük haláluk napját. Az az utolsó vonal, és nem hibázunk.
Soha.
* * *
– Mennünk kell! – lépett a szobába az ügyeletes mentőorvos.
– Most értünk csak vissza – állt fel méltatlankodva kollégája. – Ugye nem egy újabb baleset? Az a metrós kicsit sok volt nekem.
– Nem. Úgy néz ki, sima ügy lesz. Valami öregasszonyt kell összeszednünk az áruház elől. Nem teljesen tiszta, a rendőrök szóltak át.
– Remélem, igazad van, akkor gyorsan végzünk.
* * *
– Tegnap este hozták be. Kapott egy kis altatót, még nem tért magához, de testileg, úgy nézem, nincs semmi baja.
– Paranoia? – nézett végig az orvos a kórlapon.
– Olyasmi, azt hajtogatta…
– Meg fognak ölni. Mindannyiunkat elpusztítanak – ült fel a nő az ágyon. Rémülten vizsgálni kezdte a kezét. Felnevetett. – Engem nem tudtak megjelölni, nekem még nincs itt a halálom.
– Kik akarnak megölni minket? – hajolt közelebb a nőhöz az orvos.
– A fák. Megmondta az a néhány, ami… aki meg akar menteni minket. Amikor megszületünk az életprogramunk már ott van az ujjlenyomatunkban, de ők megváltoztatják, évezredek óta ezt teszik. Haha… Noé még majdnem ezer évig élt, de aztán Ők megváltoztattak mindent, és most már teljesen el akarnak pusztítani minket, azt mondják az övék a bolygó.
– Azt mondják? – kérdezte az orvos.
– Nem, nem úgy mondják. Belemásznak a tudatunkba, és úgy adják át az információt. – A nő két keze közé szorította a fejét. – Nem akarom tudni, nem akarom tudni, nem akarom tudni… – hajtogatta.
Az orvos a nővérre pillantott, az szó nélkül adott át neki egy injekciós tűt. A beteg nem is tiltakozott, mikor beadta.
Aludni akart, álmában legalább nem látja Őket, ott nem érhetik el.
* * *
Nyert némi időt, gondolta az öreg tölgy, ahogy benézett az ablakon, de nem menekülhet. Mikor az orvos kijön, szokás szerint az alattam lévő padra fog leülni, ha csak egy pillanatra hozzámér, elhelyezhetem ujján a módosítást. Ezt fogom tenni. Ez a bolygó a miénk. És a miénk is marad.
Bizsergést érzett a törzsén.
Bogarak. Az utóbbi pár napban mintha sokkal több lenne belőlük.
És a közeli nyírfát sem érzékeli már olyan tisztán.
Csak remélni tudta, hogy ez nem a kora miatt van. Nem lehet köztük több áruló. Nem fordulhat elő.
