Az én világom

„Arcod szűrődik át mindenen, mire néz Téged kereső szemem”

     Júlia érezte a monitor finom rezgését a tenyere alatt, nézte az ujjai közt átszűrődő fényt, a ki-kibukkanó betűket. Bár csak néhány látszott, mégis tudta az egész szöveget, milliószor elolvasta már. Az egész történetük ott volt a szürke sorokban. Azt is tudta, ha felemelné a kezét, mit látna.
     Egy képet.
     Őt. Zoltánt
     Lehajtotta a fejét, könnyei némán folytak végig arcán, néha eltévedve a halvány ráncok rajzolatán. Nem volt öreg, mégis sokszor ezer évesnek érezte magát, sokszor szívesen itt hagyta volna már ezt az egész életnek nevezett kegyetlen játékot. De nem bírta megtenni, az öngyilkossághoz túlságosan is gyáva volt, így még hosszú évek álltak előtte.
     Egyedül.
     Szép volt, szebb is talán, mint az átlagnő, hosszú, sötét hajába még csak itt-ott húztak fehér szálakat az évek, arca finoman metszett, alakját minden nő irigyelhette volna. Egyedül a szeme volt az, ami nem illett bele az összképbe. A szem a lélek tükre, és az övé is tükrözte, ami a bensőjében volt. Sötéten izzott, de mindenki, aki csak ránézett egyből tudta, hogy a fájdalom sugárzik belőle. Sok férfi megfordult utána, ám egyikük sem érhette el. Pedig megpróbált új kapcsolatba kezdeni, de néhány hetes lelkesedés után mindegyikükben ugyanazt látta. Ő hiányzott belőlük. Így aztán felhagyott a kereséssel, és ennek már jó pár éve. A munkája jelentette számára az egyetlen kapcsolatot a világgal. Irodavezető volt egy nagyvállalatnál. Amikor dolgozott az volt a legjobb, olyankor nem gondolt rá. Így aztán sokszor késő estig bent maradt, és nem ritkán hétvégén is.

     Lehunyta a szemét. Maga előtt látta az utolsó alkalmat. Ott ült vele szemben ő, pillantásuk összefonódott, egyszerre lobbant fel bennük a vágy, aztán már zuhantak is az örvénybe. Zoltán átkarolta, magához húzta, és olyan szenvedéllyel csókolta meg, mintha tudta volna, nem lesz következő alkalom. Kicsim, suttogta a fülébe vágytól reszkető hangon, annyira szeretlek, annyira vágyom rád, annyira akarlak. És ő is akarta, a teste csak rá vágyott, olyan nagyon, mint soha előtte senki másra, és azóta sem. Ahogy a férfi végigsimította az ajkát, megremegett, bőre bizseregni kezdett érintésétől; ahol ujjai elhaladtak, izzó folyókat hagytak maguk után. Követelőzőn szaladtak végig nyakán, karjain, keskeny derekán, kerek csípőjén, majd vissza fel a melléig, és gyengéden simogatni kezdték. Ajkai megkeresték nyakának érzékeny pontjait. Júlia hátrahajtotta a fejét, és csak hagyta, hogy kényeztessék. Azon az éjszakán önző volt, de a férfi nem bánta. Lehúzta róla a vékony felsőt, és egy hosszú percig némán nézte a nőt, mintha testének minden ívét meg akarná jegyezni, hogy aztán majd gondosan elraktározza magában örökre. Lehúzta Júlia nadrágját is, és a nőre mosolygott. Az enyém vagy, csak az enyém. És ő visszamosolygott rá. Igen, a tiéd vagyok, suttogta. Szinte még most is érezte, ahogy végigsimított a haján, ahogy ujjaival belétúrt, szorosan fogva Júliát, hogy aztán egy határozott mozdulattal rántsa magához. Már nem volt gyengéd, a szenvedély átvette felette az irányítást. Ajka követelőzőn kereste Júlia száját, nyelve parancsolón tört utat magának, és Júlia csak hagyta, hadd győzze le. A férfi keze már a melltartója kapcsát kereste, aztán már le is vette róla, és ajkai becézni kezdték két, kis kerek mellét. Júlia végigsimította Zoltán hátát, vágytól izzadtan húzta magához a férfit.
    Magában akarta érezni, eggyé akart válni vele, mint már annyiszor. Őket egymásnak teremtették, tudták ezt mindketten.
     A férfi újra megcsókolta, majd kéjes lassúsággal húzta le róla az apró ruhadarabot, ami még elválasztotta tőle. Júlia nem emlékezett rá, Zoltán mikor szabadult meg a ruháitól. Egyszer csak ott volt felette meztelenül. Teste erőszakosan vette birtokba Júlia testét, és Júlia örömmel adta át magát neki. Egyszerre mozdultak, hajtotta őket a tűz, ami bennük égett. Miközben a férfi ágyéka a nőhöz nyomult, szája vadul csókolta ajkait. Nyisd ki a szemed, suttogta, látni akarlak.
     Úgy értek el a kielégülést nyújtó pillanathoz, hogy csak néztek egymás szemében, csak egymást látták, csak egymásért voltak. Egyszerre szakadt fel bennük az a sóhaj.

     Júlia felzokogott.
      Nem volt tovább, az volt az utolsó alkalom. Másnap a férfi elment, és ő már csak a halálhírét hallotta legközelebb. Egyszerűen csak meghalt, minden előzmény nélkül. Azt mondták megpattant az agyában egy ér, és ennyi volt.
      Júlia nem tudta felfogni. Húsz éves volt, és úgy érezte, vége az életének.
      Sikeres volt, és mindenki kedvelte, de soha nem tudott szabadulni annak az Egynek az emlékétől. Az egyetlenétől.
       És ennek már oly sok ideje. Ezen a napon volt éppen huszonegy éve.

      Felöltözött, egyetlen pillantást vetett a tükörképére, aztán kilépett a lakásból.
     Sütött a nap, de nem érdekelte. A szokott úton sétált elgondolkodva, egyszerre csak furcsa érzése támadt. Az út végén az ellenkező irányba fordult. Ami azt illeti az utóbbi években, az ő halála után, inkább kerülte azt a környéket, nem tudott arra járni, ahol minden rá emlékeztette. Most mégis odavezették a lábai. Megállt az út szélén, és nézte a kis kávézót, bemenni nem volt ereje. Ahogy lehunyta a szemét, maga előtt látta, hogy ültek ott annyiszor, egymás kezét fogta, hogy csókolta meg a férfi. Az emberek elmentek mellette, de ő nem is érzékelte őket, a múltban járt. Folyni kezdtek a könnyei, kinyitotta a szemét és megfordult, hogy elinduljon. A lámpa épp pirosat mutatott, és egy hatalmas teherautó közeledett ijesztő sebességgel. Júlia lábai egy pillanatra indulásra készen megfeszültek, aztán győzött az életösztön, és önkéntelenül hátrébb lépett. Az autó elhúzott előtte, ő pedig leroskadt egy közeli padra, és hagyta, hogy a fájdalom elmúljon, tudta, ha szabad utat enged neki, gyorsabban túl lesz rajta.
      Egyszer csak egy férfi ült le mellé.
     – Jól van? – kérdezte aggódva.
     A nő némán bólintott. Szerette volna, ha békén hagyják, nem akart senkivel beszélgetni.
     – Egy pillanatra azt hittem öngyilkosságra készül. Olyan nagy baj csak nem lehet… – kezdte a férfi, de, ahogy Júlia ránézett, elakadt a szava. – …vagy talán mégis. – fejezte be némi habozás után a mondatot. – Jöjjön, meghívom egy kávéra, a ház fizeti! – fogta meg a nő kezét.
     Júlia először nemet akart mondani, de ahogy a férfi hozzáért, meggondolta magát, most vette csak észre, hogy pincérruhában van. Bólintott, majd elindultak a kávéház felé. Az egész terem üres volt, a férfi mégis határozott léptekkel vezette egy hátsó asztalhoz, a tizenheteshez. Zoltánnal éppen az volt a törzshelyük.
     – Na, itt jó lesz, itt nem zavarja senki, én meg hozom a kávéját, fahéjasat ajánlanák, attól jobb kedve lesz – mondta, ahogy odaértek és már ment is.
     A nő csak némán nézett utána, az volt a kedvenc íze.
     Ahogy a pincér visszajött, leült mellé, és Júlia maga sem értette, miért, de mesélt neki, mesélt arról a férfiról a múltból, a pincér pedig csak hallgatta. Aztán ő is mesélt a vendégekről, de olyan történeteket, amik mosolygásra késztették a nőt, évek óta először. Egész délelőtt beszélgettek, csak néha szakította félbe őket egy-egy vendég érkezése. Dél körül aztán hazaindult, valahogy megkönnyebbült, mintha egy szikla kezdett volna darabokra szakadni benne.
     Még másnap is jól érezte magát a beszélgetés emlékétől, utána viszont megszólalt bensőjében az a mindent elrontó kis hangocska. Azt kezdte suttogni, hogy Júlia szerelmes. Az nem lehet, mondta ő, hiszen neki csak Zoltán létezett. De, de ez bizony szerelem, mondta a gonosz manó a fejében. Hiszen sokkal fiatalabb nálam, talán ha húsz éves lehet, tiltakozott ő.
     Ebben maradtak.

     Meg abban, hogy inkább kerüli azt a kávézót. És ehhez tartotta is magát egy teljes hétig. Akkor mintegy hirtelen ötlettől vezérelve meghívta barátnőjét egy kávéra, de csalódnia kellett. Mikor beléptek, egy másik pincér fogadta őket, Júlia nem merte megkérdezni, mi van az előző héten megismert férfival, hiszen még a nevét sem tudta. Csalódottan tért haza. Szerette volna látni a férfit, de nem tudta, mit tegyen. Úgy döntött, visszatér a kávézóba, és valahogy elkéri a címét.
      Nem volt rá szükség. Következő héten, mikor alkalma nyílt visszamenni, ismét azt a pincért találta ott. Bár aznap sokan voltak, mégis mikor meglátta a nőt, rögtön elé ment, leültette a szokott asztalhoz, és már hozta is a kávét. Júlia egész estig ott maradt, addigra már megérkezett a váltás is, és tudtak beszélgetni. Aztán a beszélgetésből séta lett, végül a férfi, mint kiderült Péternek hívták, hazakísérte. A ház ajtajában elköszönt tőle, és a kulcsát kereste, mikor Péter megszólalt:
     – Júlia!
     – Igen? – fordult felé a nő, de mielőtt felfoghatta volna, mi is történik a férfi már át is ölelte, és megcsókolta. Júlia tiltakozni akart, de az a csók olyan édes volt, annyira izgató, hogy végül kikapcsolta a józan eszét, és csak hagyta, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy kell. Végül mégis csak eltolta magától a férfit.
     – Nem lehet, sokkal idősebb vagyok nálad, ne rontsd el velem az életed! – mondta és gyorsan bement. Odabent aztán lerogyott a kanapéra, és csak nézett maga elé. Hihetetlennek tűnt, hogy néhány hete még nem is ismerte ezt a férfit, most pedig szerelmes belé – mert ezt, bármennyire is nem tetszett, kénytelen volt elismerni. Egyvalamit azonban biztosan tudott, nincs joga tönkretenni egy másik ember életét, azért mert szereti, pont azért nincs joga hozzá.
      A következő hetekben kerülte még az utcát is, ahol a kávézó volt. Zoltán helyét fokozatosan átvett Péter képe a szívében, de tudta, hogy nem lehet semmi kettőjük között.
     Azonban hiába volt meg részéről a szándék, hogy nem találkozik többet a férfival, az nem értett egyet ezzel az ötlettel, és egyik nap, mikor kilépett az irodából, ott várt rá az épület előtt. Ahogy Júlia megpillantotta, már nem akarta kerülni, csak ki akart élvezni minden percet, amit vele tölthet. Este aztán a szorgos kis manók ismét tevékenykedni kezdtek a fejében, és újból arra az elhatározásra jutott, hogy nem találkozhatnak többet Péterrel.
      Ezt aztán ismét nem tartotta be, végül úgy érezte, beleőrül ebbe a helyzetbe. Egy barátnőjétől kért tanácsot, de az csak nevetett rajta. Bolond vagy, mondta, élvezd az életet, örülök neki, hogy végre már szerelmes vagy. Az sem nagyon hatotta meg, hogy a férfi olyan szemtelenül fiatal.

     De ő nem tudott ezzel egyetérteni. Rettenetesen vágyott a férfi ölelésére, nem is értette, hiszen oly sok évig nem hiányzott ez neki. Rengetegszer elképzelte, milyen lenne, ha átölelné, ha hozzábújhatna. Aztán a következő percben már arról győzködte magát, miért nem lehet. Végül győzött a józanész, és levelet írt Péternek, amiben megkérte, többé ne találkozzanak. Nem jött rá válasz, és ő ebbe is belehalt kicsit. Szerette volna, ha a férfi tiltakozik, de azt is tudta, jobb így. Kivett egy hét szabadságot, hogy átgondolja a dolgokat. Bezárkózott a lakásba, és újra meg újra átolvasta Zoltán leveleit, aztán meg Péteréit. Ki sem mozdult egész nap, ebédre is csak pizzát hozatott.
     Eltelt a hét, és ő semmivel nem lett okosabb.

     Csengettek.
     Átfutott a gondolatain, hogy bárcsak Péter lenne az, de aztán eszébe jutott, hogy csak a szokásos ebédje lesz. Ahogy közelebb ért az ajtóhoz keserű fintorral nyugtázta magában, hogy öregszik, már arra sem emlékezett, mikor rendelte meg.
     Kinyitotta az ajtót, amit először meglátott, az az volt, hogy nem a megszokott pizzériájának a lógóját látja a dobozon.
     A második pedig az volt, hogy nem a pizzásfiú az, hanem…
     – Péter… – suttogta maga elé. – Te nem lehetsz itt, megkértelek, hogy ne gyere többé! –tette hozzá határozatlanabbul, mint szerette volna; a hangja egyszerűen nem engedelmeskedett.
     A férfi nem szólt semmit, csak beljebb lépett, és becsukta maga mögött az ajtót, majd ráfordította a kulcsot is. Letette a kezében tartott kartondobozt az ajtó melletti asztalkára. Júlia tiltakozni akart, de nem tudott.
     – Na – mondta a férfi –, most beszélgetni fogunk. Vagy inkább mégsem.
      Közelebb lépett a nőhöz és átölelte. Júlia ki akart fordulni a karjaiból, de Péter nem engedte. Ujjaival megfogta a nő állát, és magához húzta. Ajkai forrók voltak a vágytól, és Júlia már nem akart menekülni, csak csókolni őt. Aztán a férfi elengedte.
     – Elmegyek – mondta a nőnek. – Elmegyek, ha azt mondod, nem szeretsz.
     Júlia nyitotta a száját, de képtelen volt kimondani.
     – Én is így gondoltam – szólalt meg a férfi rövid szünet után. Aztán felemelte a nőt, és a hálószobába vitte.
     Letette az ágyra, és csak tették, amit a vágyuk diktált. Júliát meglepte, ahogy a teste reagált, azt hitte, már soha többé nem fogja magát így érezni egy férfi közelében sem. Péter minden érintése ismerős volt, mintha már ezer évek óta ismernék egymást. Gyengéden, mégis szenvedélyesen vezette a nőt a csúcs felé, de abban a pillanatban mégis valami mindkettőjük számára váratlan dolog történt.
     – Kicsim, nyisd ki a szemed, látni akarlak – suttogta a férfi a fülébe.
     – Zoltán… – szakadt fel Júliából a sóhaj.
     A férfi megállt. De egyikük sem mondott mást, csak néztek egymás szemében, csak egymást látták, csak egymásért voltak.
     És mindent értettek.
     Majd a férfi ágyéka újra mozdult, és úgy értek el abba a tökéletes pillanatba, amire olyan rég óta vártak.
      – Hát visszajöttél hozzám? – kérdezte Júlia néhány perccel később, mikor már meg tudott szólalni.
     – Igen, visszajöttem – felelte a férfi –, és most már nem hagylak egyedül soha többé.

     /Amikor a teremtő az idők kezdetén alkotott egy lelket, készített neki egy társat is. A két lélek pedig együtt volt Egy Egész. Isten nem több száz megfelelő társat teremtett, hanem csak Egyetlent. Az újjászületések során a két lélek néha elkerüli egymást, de folyamatosan a másikat keresi, amikor pedig találkoznak az olyan, mint egy villámcsapás, nem tehetsz ellene semmit./

Goethe: Charlotte von Steinhez /részlet/

„Mi már egyszer, tűnt időkben éltünk,
s nővérem voltál, vagy asszonyom.

Tudtad lényem mindegyik vonását,
tudtad, hogy peng minden idegem,
tekinteted engem játszva járt át,
kit aligha értett földi szem.
Irányt szabtál féktelen futásra,
Mérsékelted a vadlázu vért
És a szétdúlt szívnek nyugovása
Angyali karodban visszatért.”