A legnagyobb bűn
/”mert bűnösök közt cinkos, aki néma”/
Akik ismernek, azoknak nem lesz meglepő, amit írni fogok. Az én szememben a legnagyobb bűn nem a gyilkosság, nem az Isten és a szülők nem tisztelete.
A tisztelet, mint olyan, nem előírható dolog. Nem várhatom el még a gyermekeimtől sem, hogy pusztán azért tiszteljenek, mert a felmenőjük vagyok, mint, ahogy én sem fogom trónra emelni őket, csak azért, mert a gyermekeim. A tiszteletet ki kell érdemelni, azért tenni kell.
A másik dolog a gyilkosság. Elvenni egy ember életét többnyire megbocsáthatatlan dolog, mégsem ez az, amit én a legnagyobb bűnnek tartok. Egy gyilkosság lezárt dolog, annak van vége.
Az én szememben a legnagyobb bűn a hazugság. Az emberölés a testet lopja meg, a hazugság a lelket, és sokszor egész életre szóló hatása van, és ha a lélekvándorlás létezik, akkor életekre szóló. Ha bízol valakiben, és ő átver, utána nehezen fogsz hinni neki, és sokszor másnak sem. Ilyenek vagyunk, általánosítunk.
Aki hazudik, rendszerint azt gondolja, úgysem jönnek rá, de ez nagy tévedés, mindig rájönnek. Az emberek nem hülyék. Attól, mert nem szólnak, még tudják az igazságot. Te pedig elveszted a hitelességedet a szemükben. Szerintem nem éri meg. Pillanatnyi előnyöket szerezhetsz, de hosszú távon, csak veszíthetsz vele. Amit pedig így elherdálsz, nehéz lesz újra visszaszerezni.
Láttam embereket, mit veszítettek egy-egy könnyelműen odavetetett hazug szóval. Olyan embereket, akiknek az élete a bizalomra épült volna, és ezt a bizalmat váltották aprópénzre, pillanatnyi előnyökre.
Jelenleg is érdeklődéssel figyelek egy vállalkozást, ami rövid fennállása alatt, a sokadik félrevezetést produkálja, amit szerencsére sokan szóvá is tettek már, így azt gondolom, van még okom hinni az igazságban.
Lehet, hogy naiv vagyok, de hiszek benne, hogy az élet előbb-utóbb mindent kiegyenlít.
Persze, tudom, miért hazudnak az emberek. Mert ez a könnyebb út. Sokszor van úgy, hogy egy kérdésre jobb lenne hazudni, kegyesebb lenne, és talán valóban azt kéne tenni. Én is kerülök ilyen helyzetbe, mikor még a nem válaszolás is egyenlő a fájdalmas, kellemetlen igazsággal, és tudom, hogy hazudni kellene, mert az lenne a legmegnyugtatóbb a másiknak, de nem lehet. A hazugságok előbb-utóbb kiderülnek, aztán pár nap, pár hét, pár év múlva ott állsz, és a másik fél kérdőre von: „De hát, akkor, ott, azt mondtad, miért?” Mit felelsz? Mert az volt a legegyszerűbb? Az tűnt a legjobbnak? Esetleg szánalomból? Válaszolnod kell, de nincs jó válasz. Hiteltelenné válsz. Ha legközelebb kérdeznek tőled valamit, a válaszaidat szűrni fogják, ezt nem akarhatod.
Ellenben, ha igazat mondasz, annak nagyon sok előnye van, nem kell megjegyezned, kinek mit hazudtál, mindig önmagadat adhatod könnyedén. Nem kell szerepet játszanod és mindig hinni fognak neked.
Én ezt az utat választottam, és Te?
/Nem várom el a barátaimtól, hogy mindig segítsenek, nem várom el tőlük, hogy tökéletesek legyenek, nem várom el tőlük, hogy a legjobbak legyenek, még csak azt sem várom el, hogy mindig szeressenek. Egyet várok el attól, aki a barátom akar lenni, az őszinteséget, akkor is, ha az abban a pillanatban fájdalmat okoz, mert csak az igaz szavak azok, amik előrébb visznek.
Ha valaki a barátom akar lenni, csak ennyit kérek tőle./
Boldog tudatlanság
Galagonya törzsfőnök fáradtan nézte, ahogy a varázsló pálmafadíszes fejékén megcsillannak a lemenő nap utolsó sugarai. Bement a sátrába, behúzta maga mögött a bejáratot takaró bőröket, elővett egy cigarettát a zsebéből és rágyújtott. Aztán leült az asztal mellé, maga elé rakta a pénzkazettát, megszámolta az aznapi bevételt, levonta belőle a nagyfőnök jutalékát, aztán a magáét, aztán valamennyit a költségekre, aztán a saját költségeire, aztán a jutalékát, aztán…
Aztán sajnálkozva szemlélte a maradékot, szegény alattvalói ma sem lettek gazdagok, de hát a gazdasági válság ugye, az az oka mindennek. Ő igazán nem tehet róla. Örülhetnek neki, hogy van munkájuk, csak azt nem tudta, miért nem képesek ezt felfogni a törzs tagjai is. Az igaz, hogy néhány éve nem is tudtak róluk a külvilágban. Na és? Hát nem boldogabbak most? Neki például soha nem lett volna autója. Igaz, hogy csak nézegetheti, mert egyrészt vezetni nem tud, másrészt üzemanyag sincs hozzá, de amióta megvan, a törzs minden tagja szinte könyörög, hogy az ő lányát válassza következő feleségnek. Szép is az élet.
Kopogtak.
Kinézett és megdöbbenve vette tudomásul, hogy a varázsló az. Már épp rá akart ordítani, hogy merészeli zavarni, de akkor észrevette, hogy a fél törzs ott áll mögötte. A varázsló kezében egy könyv volt. Furcsa, nem is tudta, hogy megtanult olvasni. Talán nem is, gondolta. A férfi szavai azonban eloszlatták kétségeit. Azt mondta, ami a kezében van az a Polgári Törvénykönyv, és azt olvasta benne, minden ember egyenlő, és joguk van a demokráciához, ezért ők itt és most megdöntik a törzsfőnök uralmát, és választásokat követelnek.
– Pfff! – felelte a törzsfőnök, mert hirtelen jobb nem jutott eszébe.
– A következő holdtöltekor választunk – mondta a varázsló.
– Engem az istenek jelöltek ki! – próbálkozott ő, de tudta, hogy ez csak részben igaz, hiszen már az apja, meg az ő apja, meg az övé is törzsfőnök volt.
– A Polgári Törvénykönyv kimondja, hogy senki sem lehet csak azért valaki, mert jó helyre született, és nem hivatkozhat természetfeletti erőktől kapott előjogokra sem – felelte a varázsló, bár ez így szintén csak részben volt igaz, azzal megfordult és elment, az emberek bólogatva követték.
A következő napokban Galagonya törzsfőnök rohammunkában (betűzve) átrágta magát a kérdéses paragrafusokon, megállapította, hogy ígérgetnie kell, amit aztán nem muszáj betartania.
Kezdte is mindjárt azzal, hogy felemelte a turistáktól kapott bevétel után járó jutalékot a kétszeresére, neki még így is marad elég, megválasztása esetén bevezeti az alanyi jogon járó sátrat, a gyermekek ingyenes vadászati oktatását. A varázsló erre megígérte az ingyenes talizmán készítését minden törzstagnak, aki rá szavaz, valamint a kedvezményes rontáslevételt. Ő rálicitált a heti egyszeri déligalvási jog meghirdetésével, mire a varázsló kettőt mondott, majd jött ő a hárommal, végül már maguk sem tudták, mit is kellene betartaniuk.
Végül eljött a holdtölte napja. A törzs tagjai izgatottan gyülekeztek a nagy totemoszlopnál, hozták a választáshoz szükséges vadászkést vagy lándzsát, attól függően kire akartak szavazni. Voltak, akik csalni akartak, és két fegyvert is vittek, de szerencsére őket időben észrevették. Este aztán előhívták a törzs legjobb matekosát, Pistikét, és megkérték számolja össze a szavazatokat. Még neki is sokáig tartott, mert egyrészt nem voltak kevesen, 224-en, másrészt mindig belefeledkezett a fegyverek csodálatába, de végül is sikerült. Döntetlen volt az eredmény. Még egyszer megszámolták, aztán még egyszer, de mindig ugyanaz jött ki.
Az emberek morogtak, nem akartak még egy választást, belefáradtak az örökös gyűlésekbe. A törzsfőnök és a varázsló két napig gondolkodott, mit tegyenek. Végül úgy döntöttek megosztva fognak uralkodni, akarom mondani, kormányozni, egyik nap az egyikük, másik nap a másik. Természetesen a feleségeken is osztoznak. Elhatározták azt is, új szerződést írnak a turistákat szállító céggel, most már nem fogják beérni az egy doboz színes gyönggyel, hanem kettőt kérnek, de az is lehet, hogy hármat, valamint a varázslónak is vetetnek egy autót. Már éppen el akarták vinni a tervezetet, mikor észrevették, hogy szállító sehol. Így visszagondolva, a kampányidőszak alatt egyre jobban csökkent a látogatók száma, de ez fel sem tűnt, mert mindenki a gyűléseken volt.
Két nappal később megérkezett a várva várt hajó, de nem kirándulókat hozott, csak egy levelet. A szállító írta. Visszakövetelte, amit adott, az emberei fel is pakoltak mindent. Az autót hagyták, azt mondták az úgyis csak egy roncs, nem működik. A törzsfőnök és a varázsló némán szemlélték az eseményeket. De belül örültek, ők tudták, hogy az az autó bizony működik, semmivel nem lehetett olyan könnyen feleséget szerezni.
A megosztva uralkodás nem jött be, nagyon hamar kiderült, hogy a varázsló nem ért a főnökösködéshez, és a törzsfőnök sem a varázsláshoz, ezért aztán mindenki maradt a helyén. Az adókat azért felemelték, valamivel pótolni kellett a vezetők kieső bevételét. A szavazáshoz használt késeket és lándzsákat visszaadták tulajdonosaiknak, persze némi ellenszolgáltatásért cserébe. A törzs tagjai rövidesen elfeledkeztek a turistákról, a választásokról, az ígéretekről, csak egyszer jutott eszükbe, mikor a varázsló és Galagonya törzsfőnök ünnepélyesen feláldozta a Polgári Törvénykönyvet a Szent Törzsi Tábortűznél.
Boszorkányszerelem – Életeken át
/Amikor álmodok, azt nem elemzem, mert nem is tehetem.
Csak leírom/
Zerda első útja hazatérve a félhomályos szobába vezetett. Odalépett a komódhoz, kihúzta a fiókot, és lassan előszedegette belőle a kellékeket, a különféle színű gyertyákat, a füstölőket, pár papír cetlit, néhány fonalat, tollakat és egy öngyújtót (a könyvek gyufát írnak, mert az természetes anyag, de ő tudta, hogy ez nem számít). Elrendezte maga előtt, sóhajtott egyet, és várt. Egy pillanatra arcát kezeibe temette, aztán belekezdett. Nem volt értelme tovább gondolkodni.
Kezei automatikusan tették a dolgukat. Felírta egy papírra, amit kellett, összesodorta a cetlit, átkötötte fekete fonallal, aztán meggyújtott két fehér gyertyát, végül a füstölőt is. Ez szintén csak színjáték volt. Azoknak a dolgoknak, amiket ő használt, nem volt szükségük tárgyakra. Azért szerette mégis ezt a rituálét, mert amíg előkészült, rendszerint talált némi kiutat az aktuális személynek. Megfogta az összecsavart papírdarabot, behunyta a szemét, ráhangolódott az energiákra. Érezte homloka közepén, ahogy egy pontban egyesül velük, minden megszűnt körülötte. Ha valaki látta volna, mikor kinyitotta a szemét, rögtön tudta volna, hogy más. De nem látta soha senki.
A papírt két ujja közé szorította, és a parázsló füstölőhöz tartotta, rögtön izzani kezdett, majd sűrű, szürke gomolyag szállt fel. Ez most magával visz mindent, amit kaptál, gondolta. Nem vett vissza csak annyit, amennyit kellett, de most az is sok volt. Tudta, hogy gyorsan be fog következni, és hamarosan megkapja a visszajelzést. Mint mindig. Ahogy a papír elhamvadt, érezte, ahogy az ő tagjait is ólmos fáradtság lepi el. Rettenetesen kimerítette, ha összekapcsolódott a végtelennel.
Lefeküdt az ágyra, de nem aludt el, csak gondolkodott. Már kisgyermekként is tudta, hogy más. Ha valaki bántotta, az nagyon gyorsan rosszul járt. Aztán ahogy idősödött, úgy érzett rá egyre inkább az egészre. Sok mindennek utána olvasott, de a könyvekben igencsak felszínes információk voltak, akik írták, azoknak nem sok valódi tapasztalata lehetett a mágiában.
Nagyon hamar rájött arra is, hogy a tiltások nem működnek, azok inkább az erkölcsi érzékre próbálnak hatni. A világmindenségben nincs olyan, hogy jó és rossz. Zerda nem élt vissza a tudásával, nem ő választott, ő csak a végrehajtó volt. Ez rendszerint annyit jelentett, hogy megszűntette a célszemély összes kapcsolatát az energiákkal. Szinte még gyermek volt, mikor először megkeresték, akkor még azt hitte, képzelődik, de látnia kellett, hogy ezek a dolgok valóban működnek. Azt ugyan soha nem értette, miért őt szemelték ki, és tőlük sem kapott választ.
Biztos volt benne, hogy képességeivel nincs egyedül, de még soha nem találkozott senkivel a többiek közül. A televízióban, újságokban látható médiumok, boszorkányok, sámánok csak mosolygásra késztették. Ha valóban azok lettek volna, akiknek mondták magukat, akkor ő azt rögtön megérzi.
Egy ideje már kereste a magához hasonlóakat, így akadt rá erre a férfira is. Elbűvölte a tudása, azt hitte, rajta keresztül megfejtheti saját létének titkát is. Tévedett, de ez nem számított, ez csak másodlagos volt. Egy nap a felette állók rámutattak a találkozás valódi okára, azt kérték tőle, emlékezz, mit láttál, mikor először találkoztál Vele.
Tudta.
Annyira erős volt a kép, hogy soha nem felejtette el, egy pillanatra sem. Valójában két kép volt. Egy láncra vert kutya, ami megpróbál kitörni a körből, de a kötelék nem engedi, és egy spirál, egy gyönyörűséges, lila, felfelé szálló, kettős spirál. Olyan szépet még soha nem látott. Ez utóbbit értette, ez az értelem volt, a kettőség meg vagy két embert jelölt, vagy az egy emberen belüli sokrétűséget. Felszálló spirál volt, ami mindenképpen jót jelentett, mindenképpen olyan lelket, aki érdemes a figyelemre, de az a láncra vert kutya összezavarta az egészet.
Azon az estén, álmot látott. Egy csatamezőn állt, körülötte katonák harcoltak, köztük Ő. Ahogy ránézett, egyből emlékezett, ők ketten egy pár voltak. Akkor utoljára. Szerette Őt, ha tehette volna, saját élete árán is megvédi, de nem lehetett, a férfi meghalt a csatában. Ez a középkorban volt, legalábbis Zerda így gondolta. Aztán hirtelen váltott a kép, ijesztő gyorsasággal peregtek az események végig a történelmen, vissza az idővonalon, egészen addig, amíg először találkoztak, sok ezer évvel korábban egy teljesen más világban, aminek a létezéséről sem tudott egészen addig a percig.
Napokon keresztül gondolkodott ezen az álmon, de nem tudta értelmezni, végül már nem is akarta.
Nem értette azt sem, mit várnak tőle, ez az ember nem volt rossz, mint az eddigiek, nem volt vagyonával vagy befolyásával visszaélő gazdag. Aztán megmutatták. Neki másért volt szüksége a tanulásra, Neki mást kellett megtapasztalnia.
Először dühös volt, nem akarta megváltoztatni a dolgokat, most nem. Aztán úgy döntött, mindent töröl, az összes eddigi becsatolást. Ő csak így hívta, ha valakit vagy valamit rákapcsolt az energiákra. Visszabontotta az összes vonalat, elege volt az egészből, utoljára hagyta az Övét.
Még így is heteket várt, erőt gyűjtött, mire meg tudta tenni. Semmit nem érzett közben, mert semmit nem akart érezni, kívül helyezte magát az egészen. Csalódott volt, hatalmas tudással rendelkezett, mégsem használhatta úgy, ahogy szerette volna. Arra vágyott, hogy olyan lehessen, mint bárki más, nem kérte, hogy tudjon, nem kérte, hogy különleges legyen, nem kérte ezt az életet. Bezárkózott, létrehozott egy energiaburkot maga körül, hogy Ők se érhessék el.
Teltek a hetek. Próbált kívül maradni az eseményeken, de nem tehette. Nem az ő világa volt, mégsem maradhatott idegen. Újra végezni kezdte feladatát. Nagyon szívesen segítette volna Őt is, de még nem jött el az idő, még várnia kellett. Miatta.
Ahogy látta maga körül az embereket, arra gondolt, mennyire irigyli őket, nem értenek ahhoz, amihez ő, azoknak a dolgoknak a létezéséről sem tudnak, mégis boldogok.
Zerda csak akkor volt teljes, ha érezte, hogy a férfi rá gondol, mindig tudta, mikor teszi. Olyankor mintha vele lett volna, szinte még az illatát is érezte. Megdöbbentette, mikor látta kettőjük sorsában a párhuzamokat, napjaik szinte rímeltek egymásra, ha egyikük tett valamit, a másikuk élete ugyanabban az időben megadta rá a választ.
Minden nap készen állt, hogy ha kéri, visszaadja neki a lehetőségeit. Csak kérnie kellett, amikor megérti, mi miért történt, de hiába várta. Teltek a hetek, és Zerda egyre rosszabbul érezte magát. Egy nap úgy döntött, nem vár tovább, megteszi. Akkor is, ha ez lesz az utolsó. Ha ezért elveszíti a képességeit, legyen, őt már nem érdekelte.
Azon a napon nem használt tárgyakat, csak lefeküdt, és tette, amit helyesnek gondolt, megnyitotta a csatornákat a férfi felé. Önmagán keresztül áramoltatta az energiákat, mert, bár tudta, mennyire kimeríti, még egyszer érezni akarta. Ahogy végzett, elaludt.
Arra ébredt, hogy valaki végigsimítja az arcát. Kinyitotta a szemét. Ő volt az. Segíts nekem, kérte, nem tudom, miért, de úgy érzem, te tudsz. Már megtettem, felelte ő.
Abban a pillanatban megértette, ez egy kettős játék volt, nem csak a férfiról szólt, róla is. A férfinak hinni és kérni kellett megtanulnia, neki pedig lázadni a saját döntéseiért. A láncra vert kutya mindkettőjükre vonatkozott, mindkettőjük saját magára aggatott kötelékeire.
A kettősspirál pedig az volt, aminek mindig is hinni akarta, ők ketten.
Ő (3/3)
Ahogy teltek a hetek a „gyermek” gyógyszeradagját folyamatosan emelték, egészen addig a szintig, míg már csak feküdt egész nap, és nem zavart senkit. Christian, mint gyám, pedig végre belefoghatott valódi munkájába.
Rövidesen alapított egy orvosi céget, klónozással kezdtek el foglalkozni. Eleinte állatokon végeztek kísérleteket, majd mikor ezt már sikerült elfogadottá tenni, áttértek az emberekre. A média nagy segítségnek bizonyult, azon keresztül ő és társai úgy irányították az embereket, ahogy akarták. Először csak szervklónozásról volt szó, majd jöhetett a következő lépés, az agyátültetés. Mikor az első pácienssel előálltak, csak nagyon kevesen aggódtak a befogadó testtel kapcsolatban, az még ugyanis nem klón volt, csak egy balesetben elhunyt személy. Aztán apránként elültették a köztudatban, hogy lehet ezt másként is, létrehozhatnak emberi testeket is erre a célra. Voltak tüntetők, nem is kevesen, akik ellenezték, mondván azoknak a testeknek, van lelke is, de egyre többen akadtak, akik nem akarták hallani az ilyen ellenvéleményeket, hiszen ezekkel az eljárásokkal sokszorosára növelhették életük hosszát. Így aztán, mikor alig húsz évvel később, bejelentették, hogy képesek a tudatot átvinni egyik testből egy másikba, a világ kitörő lelkesedéssel fogadta a hírt. Ezzel párhuzamosan, mivel az embereknek már nem kellett félniük a haláltól, elfordultak a túlvilági életet hirdető egyházaktól is, hiszen ha úgysem halnak meg, miért rettegnének attól, mi lesz utána. Akik meg tudták fizetni ezt az eljárást, gyakran váltogatták testüket aszerint, mikor mi volt a divat, akik szegények voltak, azokra továbbra is a halál várt, de a nagy többség számára ezek a dolgok elérhetővé váltak.
Christianék közvetlenül nem vettek részt semmiben, ők csak a választás lehetőségét biztosították végig; a döntés az embereké volt, és ők az örök életet választották, itt a földön. Nem törődtek többé egymással, csak önmagukkal.
Nem sokkal később kiderült, hogy a klóntestek genetikai eltéréseket hordoztak, amik az általuk született utódokban is megmutatkoztak, az emberek egyre kevésbé tudtak védekezni a fertőzésekkel szemben. A betegségek túl gyorsan terjedtek, a laboratóriumok nem voltak képesek olyan tempóban új testeket előállítani. Természetesen tudtak ellenanyagokat készíteni, ha akadt megfelelő alany, akiben még megvolt a szükséges antitest, de ehhez is idő kellett. Nemritkán kikerültek elképzelések, hogy ez, vagy az az embertípus megfelelő lenne, olyankor szinte levadászták a kérdéses egyedeket.
Hogy megállítsák a betegségek terjedését a fertőzötteket karanténba zárták, ahol aztán többnyire sorsukra hagyták őket. Az emberekről részletes genetikai felméréseket készítettek, ha előkerült egy-egy új fertőzés, lelkifurdalás nélkül áldozták fel azt, akiben ott volt a megoldás. Mindenkiről tudtak mindent, beleértve azt is éppen hol tartózkodik, mit csinál.
Ebben az időben a vallások újra előtérbe kerültek, kissé másfajta formában ugyan, de kellett valami fogódzó a káoszban. Isten újból egyfajta felsőbb hatalom lett, de nem elsősorban a lelkek halál utáni megítélése volt a feladata, hanem az emberek segítése, a lélek szerepét pedig igyekeztek mellőzni, már csak azért is, hogy ezzel is elkerüljék a sok-sok kérdést, ami az emberi klónozással kapcsolatban felmerült.
***
2102. Róma
Christian a szokásos összejövetelre készült. Elégedett volt az elmúlt időszakkal. El sem tudta hinni, hogy már ennyi idő eltelt. Atyja is elégedett volt az eredményekkel, és még volt tíz évük. Ennyit kaptak, és úgy gondolta, remekül kihasználták. Bár az utóbbi időben újból megjelentek a vallási közösségek, de nem aggódott miattuk. Az emberek nagy része már nem hitt semmiféle istenben, hiszen látták, hogy a teremtés anélkül is működik.
Az évek alatt senkinek nem tűnt fel, hogy nem öregedett, azt gondolták ez is a genetikai kutatásaival áll összefüggésben. A kisfiút, akinek a testében töltötte élete első éveit, soha nem kereste senki. Jeltelen sírba temették, mikor meghalt, ami nem sokkal a testcsere után be is következett. A tanító lelkéről nem tudott semmit, nem hozzájuk került.
Megérkeztek a társai is. Volt mit megbeszélniük, elő kellett készülniük a végső összecsapásra. Az utolsó játszmában már csak alig több mint egymilliárd ember vett részt. Számukra most jött el a döntés ideje. Dönteniük kell, kit választanak.
Miután minden készen állt, megnyitották a kaput. Azon a napon Atyja is részt vett a megbeszélésen. Ez volt az első alkalom. A követők mély tisztelettel üdvözölték Urukat, Christian számára pedig ez volt a Nagy Találkozás, de nem értek rá ezzel foglalkozni, másra kellett az idő.
Az utolsó előkészület több napig tartott, aztán kezdődhetett a megvalósítás.
Fél évvel később új járvány ütötte fel a fejét. Emberről emberre terjedt, nem volt ellenszer. Mindenki rettegett, elfordultak egymástól, ha valaki rosszul lett a közelükben, inkább sorsára hagyták. Barát fordult el barátjától, szülő a gyermekétől. A holtakat nem temették, mindenki igyekezett távol kerülni a civilizációtól, de a járvány megállíthatatlan volt, fertőzöttek voltak a vizek, a föld, a levegő; és a saját testük is magában hordozta a végzetet. Egész életükben önmagukra figyeltek csak, saját maguk juttatták a szervezetükbe a mérgeket azokkal a vegyszerekkel, amikkel az életüket akarták könnyebbé tenni, mások, vagy a természet rovására, és ez most megbosszulta magát. Akadt olyan is, akinek a hőn áhított donorteste okozta halálát.
Kevesen voltak, akik félretéve önös érdekeiket, segíteni próbáltak másoknak.
***
Christian a kijelzőt figyelte, még lett volna két évük, de a számláló, ami az élő emberek számát mutatta már ezer alatt járt, és folyamatosan esett. Másnap estére már csak háromszázhuszonnégy volt, egy nappal később már csak három. Aztán kettő. Egy.
Hosszú sípszó hallatszott, ahogy elérte a nullát, aztán csend lett. Minden beborító, hosszú, néma csend.
Christian felállt, kinyújtóztatta tagjait. Kész. Végzett. Ezt a játszmát ők nyerték.
***
Ott álltak egymás mellett, és figyelték a Földet. Nem volt kihalt, nagyon is zsúfolt volt, legalábbis onnan nézve, ahonnan ők látták. Több milliárd lélek bolyongott rajta, nem tudva egymásról.
- Mi lesz velük? –kérdezte Lucifer.
- Egész életükben csak önmagukkal foglalkoztak, most már örökre megtehetik. – felelte az Úr.
- A többiekkel mi történt?
- Jó helyen vannak. Együtt.
Nézték tovább a bolyongó lelkeket.
- Te győztél – mondta az Úr.
- Tudom – felelte Lucifer. – Nem örülök neki.
/alternatív befejezés:
- Hányadik győzelmed volt ez? – kérdezte az Úr.
- Már nem számolom. Neked is volt néhány.
- Igen – bólogatott az Úr./
/még alternatívabb:
- Még egy játszma?
- Rendben – felelte Lucifer -, de most én leszek a fehérekkel/
