Ő (3/1)
szeptember 30. Vatikán
A pápa néhány bíboros társaságában tanulmányozta a tekercseket.
– Semmi kétség – nézett fel –, ez az a hely. A gyermek, aki az új évezreddel együtt fogant három nap múlva fog megszületni. Hány kórház van ezen a területen?
– Három, de az egyik a Memorial. Ott egy nap alatt több tucat gyermek is világra jöhet, honnan fogjuk tudni, melyik Ő? – kérdezte Fran bíboros.
– Nem tudom, figyeljük őket – felelte a pápa.
– Ha biztosan felismernénk, elpusztíthatnánk – vetette fel egy másik bíboros.
– Nem hiszem, hogy meg tudnánk tenni, teremtője valószínűleg minden eszközzel védelmezi, talán most is figyel minket.- válaszolta a pápa.
– Itt nincs hatalma – vágta rá Fran bíboros, de ez inkább kérdésnek hangzott.
– Attól tartok – mondta a pápa –, neki mindenütt van hatalma. Itt is. A rend tagjai már ott vannak, és mindent szemmel tartanak. Ha eljön az ideje, visszaküldjük oda, ahonnan jött.
Mindannyian beleborzongtak, titokban mind azt remélték, nem ők lesznek ott a végső összecsapásnál, egyikük sem érezte a hitét tántoríthatatlannak, gyarló emberek voltak, csak éppen papi ruhában. Akik előttük jártak szerencsésebbek voltak náluk, nekik nem kellett ezzel a végzettel szembenézniük. Csak a rend tagjai, a pápa, és néhány bíboros tudtak Róla. Időről időre kikerültek Vele kapcsolatos apokrif iratok és más titkos feljegyzések a Vatikánból, de ezekről mindig sikerült elhitetniük, hogy egy-egy élénk fantáziával megáldott író agyszüleményei. Az emberek már az előző évre várták érkezését, tévesen a kétezredik esztendő elejére tették az ezredfordulót, pedig az új évezred, és ezzel az új korszak, csak 2001. január elsején kezdődött, azon a napon fogant meg Ő is, és néhány nap múlva megszületik. Az iratokban ez mind meg volt írva, a hely is, az idő is. De ezen a területen naponta akár ötven gyermek is születhetett, mindet nem ölhették meg, az ilyen próbálkozás nagy visszhangot kapna, és alaposan megtépázná az egyház már amúgy is romokban heverő tekintélyét, arról nem is beszélve, hogy így csúszhatna ki legkönnyebben a kezeik közül.
Október 3.
– Olyan gyönyörű, bárcsak ne ide született volna. Anyám, ne vigye még el, kérem!
– Tudod, hogy meg kell tennem, jó helyen lesz. Ne félj, a rendfőnök nem tud semmiről, John atya már beadta az áthelyezési kérelmét.
Susan elsápadt. Mikor letette a fogadalmat, olyan biztos volt magában, érezte, hogy itt a helye, az a feladata, hogy az embereken segítsen, aztán néhány éve idehelyezték Johnt és minden megváltozott. Az első pillanatban belészeretett, megpróbált ellenállni, és hű maradni esküjéhez, de nem ment. John is ugyanezeken a kétségeken ment keresztül, végül már nem bírták tovább, egy nap elutaztak egy távoli városba, ahol senki nem ismerte őket, kivettek egy szobát, és engedtek a test csábításának. Utána hónapokig nem találkoztak, kétségek között vergődtek, és imádkoztak Istenhez, könyörüljön meg rajtuk, Susan egy-egy gyenge pillanatában azért is fohászkodott, hogy szólítsa magához az Úr. Aztán valami oknál fogva együtt voltak beosztva újévi misénél szolgálatra. Szinte izzott közöttük a levegő, ahogy egymásra néztek, és John aznap éjjel meglátogatta a szobájában. Susan nem kérdezte, hogy jutott be, nem tiltakozott, hiszen ugyanazt akarták mindketten, testük egy, ősi ritmusra mozdult, mintha nem is lett volna értelmük. Akkor fogant ez a csöppség, akit Christiannak nevezett el.
Susan érezte, hogy valami nincs rendben, még hallotta, hogy körülötte mindenki rémülten próbál tenni valamit, aztán minden elsötétedett, és az ő imái végre meghallgatásra találtak, hazatért teremtőjéhez. Ugyanebben a percben a hozzájuk igyekvő John halálos autóbalesetet szenvedett. Élete első napján Christian árva lett.
Másnap aztán elvitték egy csecsemőotthonba, a vezetőnővér azt mondta a templom előtt találták, de annyira megszerette, hogy az egyháztól kapott járandóságából vállalja a neveltetésével járó költségeket.
Október 4. Vatikán
Fran bíboros megérkezett, kezében a negyvenhét nevet tartalmazó listával. Átadta a pápának.
– Ők azok.
A pápa végignézett a listán, huszonöt lány és huszonkét fiú. Huszonkét fiú. Az iratok egész biztosan fiút említettek. Nézte a neveket, csupa semmit mondó, négy Daniel, három David, öt John, egy Benjamin, kettő Frederic, kettő Georg, három Peter, egy Gabe és egy Kevin. Fogalma sem volt, hogy hívhatják.
– Biztos, hogy ez az összes?
– Igen. Azt hiszem. Mindegyiküket megfigyeljük mostantól.
A pápa bólintott. Mást nem tehettek.
***
Christiant először egy fiatal pár vette magához, de néhány héttel később visszavitték. Először nem akarták elmondani, miért, de végül a nő elmesélte, hogy fél tőle, attól, ami a szemében van. „Mintha valami mérhetetlen gonoszság áradna belőle”, mondta. Az árvaház igazgatónője nem tulajdonított nagy jelentőséget az esetnek, volt ez így néha, ha az örökbefogadóknak valamiért nem felelt meg a gyermek, mindenfélét kitaláltak. Pedig Christian valóban gyönyörű fiú volt, olyan mélykék szemekkel, mint maga a tiszta tenger.
Nem sokkal később egy idősebb, jómódú bankár vette magához. A férfi egyedül élt, és szerette volna, ha öregkorára lesz valaki mellette. Hatalmas vagyonnal rendelkezett, és mindent megadott a fiúnak, a legjobb nevelőket fogadta fel mellé. Ő maga nem sok időt töltött vele, munkája kötötte le minden idejét. Rövidesen nyilvánvaló lett mindenki számára, hogy a gyermek fogyatékos, nem beszélt senkivel csak ült egész nap, és bámult maga elé. A bankár beadta egy otthonba, hogy ott gondoskodjanak róla. Becsületére legyen mondva, a legjobb helyet választotta Christiannak, mindent megtett, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt. Abban az otthonban előkelő családok beteg gyermekeiről gondoskodtak magasan képzett szakemberek. A fiú mindenki meglepetésére remekül számolt, olvasott, idegen nyelveken is, csak épp nem beszélt, egész nap a könyvtárban ült egyedül.
***
Fran bíboros immáron sokadszor látogatott abba a városba, amiről a próféciák beszéltek, minden alkalommal a rend székhelye volt elsődleges célpontja. Közel nyolc év telt el a gyermek születése óta, de semmivel nem jutottak közelebb a megoldáshoz. Két fiú időközben meghalt a huszonkettőből, egyikük balesetben, egy másik betegségben, de még így is maradt húsz. Rengetegszer átnézte már az iratokat, de nem talált használható utalást. Ezen az útján felkereste egy régi barátja, szerette volna ha a kislányát ő kereszteli meg. Természetesen elfogadta a felkérést, a szertartásra egy ősi kastélyban került sor. Ahogy kiléptek a kis kápolnából, a bíborost kíváncsiság fogta el, megkérte a házigazdákat, hogy megnézhesse az épületet. A helyi pap, Peter atya, és egyik kísérője a rendből vele tartott. Frant természetesen a könyvtár érdekelte a legjobban, ott is az ősi iratok. Óvatosan nyitotta ki a régi könyveket, és a csodálkozástól meg sem tudott szólalni, ezeknek a ritkaságoknak a Vatikánban lett volna a helyük, de legalábbis egy múzeumban. Kísérője, aki egy másik asztalnál, tevékenykedett, egyszer csak felkiáltott. Fran odakapta a fejét, a férfi halálsápadt volt, kezéből kicsúszott az ősi kódex és hangos csattanással ért földet, ő pedig lerogyott egy székre.
– Az nem lehet – suttogta maga elé.
– Mi történt? – sietett oda a bíboros, és lehajolt a könyvért.
– Elkéstünk, elkéstünk… – hajtogatta a férfi, és remegni kezdett.
Fran a könyvre pillantott. Több száz éves lehetett már, lapjai megsárgultak. Ahogy kinyitotta, látta, hogy latin nyelven íródott, és jóslatokat tartalmazott. Az Antikrisztusról. De ez a könyv más volt, pontos dátumok, és helyek voltak benne. Abban a pillanatban tudatosodott benne, hogy amit néz, az egy több mint három évvel későbbi napra vonatkozik, arra a napra, mikor Ő átveszi a hatalmat. Visszalapozott a könyvben, döbbenten látta meg saját, és kísérői nevét, de mielőtt tovább olvashatta volna, hirtelen rossz érzés fogta el, a levegő hőmérséklete legalább tíz fokot esett, a terem besötétedett, és halk neszezés hallatszott mindenfelől. Kísérői meredten bámulták az épp bezáródó ajtót. Fran bíboros is odapillantott, egy kisfiú állt ott. Abban a pillanatban tudta ki az, Ő volt.
– Christian! – szólalt meg Peter atya, de a gyermek szemeiből áradó metsző hideg elnémította.
– Christian. Hát, így hívják. Ez a név nem szerepelt a listán, és erre a névre nem is számítottunk. Krisztus követője – futott át Fran bíboros elméjén.
– Atyám szereti a groteszk megoldásokat – szólalt meg a gyermek folyékony latinsággal válaszolva a gondolataira –, erre senki nem számított, mint ahogy helyettem is mást vártatok.
– De te nem tudsz beszélni – szólalt meg a Peter atya.
– Addig nem, amíg nem jön el az én időm.
– Hogyhogy nem tudtunk rólad? Minden akkor született gyermek rajta van a listánkon – kérdezte Fran bíboros.
– Mindenki, aki kórházban született, de én egy zárdában, egy pap és egy apáca gyermekeként. Ha nem lett volna olyan fontos az egyházatok jó híre, tudtatok volna rólam. Atyám ismeri a természeteteket, és nem tévedett, minden úgy történt, ahogy ő eltervezte.
A Peter atya rémülten hátrálni kezdett a másik kijárat felé. Christian megvetően nézett rá.
– Csak nem képzeled, hogy elmehettek? – kérdezte. – Nem engedhetjük meg.
Azzal mormolni kezdett valamit, amit csak Fran bíboros értett, egy ősi nyelven szólt, már csak kevesen beszélték. Megnyílt a padló, és az így keletkezett örvény egyszerre rántotta magával Peter atyát és a másik kísérőt. Fran bíboros imádkozni kezdett, nem az előre megtanult démonűző szövegeket, csak egy régi imát, amit még édesanyja tanított neki gyermekkorában, mikor Istenről mesélt neki. Christian felvonta a szemöldökét.
– Tisztább vagy, mint gondoltam. De ez sem fogja megmenteni az életedet.
Az átjáró bezáródott. A bíboros rá sem mert nézni a fiúra, csak imádkozott. Akkor is ezt tette, mikor érezte, hogy vasmarok szorítja a szívét. Összeesett, szemeiből, füleiből folyni kezdett a vér, de ő csak mondta tovább az imát az utolsó percig. Christian egy pillanatra sem vette le róla a szemét, semmit nem érzett közben. Mikor látta, hogy kilehelte a lelkét, odalépett hozzá, és letépte a nyakában függő keresztet. Érdeklődéssel szemlélte. Ettől remélik az emberek, hogy megvédi majd őket Atyámtól? Az egyetlen, ami megvédhetné, a saját hitük, már akinek van. A bíborosra nézett. Neki volt, az ő lelke nem Atyámhoz került, gondolta. Felvette a könyvet az asztalról, ahova előzőleg a bíboros letette. Minden úgy történt, ahogy Atyám akarta, suttogta maga elé, azzal visszatette a helyére. Ezek a próféciák rajta kívül senkit nem érdekeltek, a létezésükről sem tudtak. Még egyszer ránézett a halott papra, majd a keresztet megvetően ráhajította, és kisétált a könyvtárból.
Néhány órával később keresni kezdték Fran bíborost és kísérőit, de csak az ő holttestét találták meg a könyvtárban. Mivel a másik két ember nem került elő, ezért kihívták a rendőrséget. Megállapították, hogy a bíboros halálát valószínűleg szívroham okozta, bár furcsállták a sok vért körülötte, mégis az egyetlen, ami idegenkezűségre utalhatott, a letépett kereszt volt. Aprólékosan kikérdeztek mindenkit, aki láthatott valamit, de nem találtak használható nyomokat. Épp be akarták zárni a könyvtárhelyiséget, mikor belépett egy kisfiú. Az egyik rendőr hozzálépett, hogy elküldje, de az igazgató megelőzte.
– Hadd maradjon, ő nem zavar senkit, csak a könyvek érdeklik, egész nap itt szokott lenni.
– Talán tudhat valamit, arról, hogy mi történt.
– Nem hiszem, őt a saját világán kívül más nem érdekli, beszélni sem tud.
Christian az egyik polchoz lépett, levett egy könyvet, és olvasni kezdett. A rendőr megborzongott, összehúzta magán a kabátját. Furcsa, gondolta, milyen hidegek ezek a régi kastélyok.
Vágy
Csodálatos lehet a szex egy férfi és egy nő között. Feltéve, ha a megfelelő férfi és nő közé kerül az ember.
- Woody Allen
Mert erről is beszélni kell. Egy kedves ismerősöm kérdezte a vélemény erről a témáról, neki már elmondtam, most megteszem itt is.
Először is a szexet különválasztanám a szerelemtől, persze az az igazi, ha a kettő együtt van. Szexuális vágy létezhet mindenféle egyéb érzelem nélkül is. Van az úgy, hogy találkozunk valakivel, és rögtön úgy érezzük minden sejtünk érte kiált, minden érzékünkkel az érintésére, a csókjaira vágyunk, vágyakozás tölt el, ami egyből kielégítést akar. Ismerjük a másik érintését, mielőtt megmozdult volna, megborzongunk a nézésétől, és kikapcsol az értelmünk.
Persze ez a ritkább.
Legtöbbször a mikor eljön az ideje egyszerűen keresünk egy megfelelő partnert, és megtanulunk vágyni rá, ha másképp nem megy, a helyébe képzelünk valakit. Aztán igyekszünk hűségesek maradni. Kinek sikerül, kinek nem.
Manapság, amikor az emberek átlagéletkora hosszabb, és a világ is szabadosabb, inkább az utóbbi van többségben. Nem mindenki képes rá, hogy negyven-ötven évig vagy még tovább hű maradjon. Ha férfi a félrelépő, elintézzük egy hajtja-a-vére kijelentéssel, nők esetében ez rövidebb, kurva.
Nem szeretem ezt a kétféle mércét, ha az egyik félnek elnézünk valamit, tegyük ezt a másik esetében is. Mindenkinek más tartozik a hűtlenség kategóriába, valakinek már egy kacsintás, egy érintés is az, valaki abból sem csinál problémát, ha partnere lefekszik valakivel.
Van, aki egész életében flörtöl, mondván vakságot nem fogadtam (ugye L ?), de igazából soha nem csalná meg a társát, van aki csak azért nem lép félre, mert nem mer, de minden éjjel másról álmodik. Ki a hűségesebb? Azt hiszem, mind tudjuk a választ.
Maga a szex pedig mi is?
Elkezdődik egy ártatlan pillantással, aztán egy érintés; beszívni a másik illatát, feltöltődni Vele; átölelni, magunkhoz húzni, megcsókolni; végigsimogatni a testét a szemünkkel, a kezünkkel, az ajkainkkal; megkeresni az érzékeny pontjait; addig fokozni a vágyát, míg minden izma megfeszül, és már semmi mást nem akar csak minket; egyesülni vele egyre fokozódó ritmusban a végső, mindent elsöprő kielégülésig, és izzadtan álomba simulni a karjaiban.
Mindennapjaink része, feltölt, és egyben megnyugtat. Természetes velejárója életünknek, mégsem beszélünk róla eleget. Mintha valami szégyellni való cselekmény lenne, pedig nem az. Azon kevés dolgok egyike, amit bárki kortól, nemtől, vagyontól függetlenül élvezhet.
Csak rajtunk múlik.
Mr. Jekyll és Miss Jekyll
Andrea becsapta maga mögött az ajtót.
– Hülye kurva! – sziszegte a fogai közt.
– Kate? Megint összevesztetek? – kérdezte Doris, a kolléganője. – Most min?
– Én akartam készíteni a Robert Howard-interjút, de ez a liba addig nyalizott Jakenél, amíg neki adta. Biztos mindenét bevetette – húzta fintorra a száját.
– Ha jól emlékszem, múlt hónapban tiéd volt a címlap sztori – vetett ellent Doris.
Andrea szúrós pillantással nézett rá.
– Te most tulajdonképpen kinek a pártján állsz?
– Nem állok én egyikőtök pártján sem. Akár még barátnők is lehetnétek, ha nem rivalizálnátok folyton.
– Én ezzel? Hiszen ez a nő mindent a testével szerez meg. Megmutatnám én neki, ha férfi lennék.
Doris felsóhajtott, mindennaposak voltak az efféle összetűzések Kate és Andrea között. Mindketten kiváló újságírók voltak, de folyton vetélkedtek, nemegyszer került sor pohártörésre.
– Kijössz velem délután a kínai negyedbe? Szeretnék venni valamit a nővéremnek, odavan az ilyen távol-keleti dolgokért – terelte másra a szót Doris, hogy ezzel is oldja a feszültséget.
– Remélem, árulnak ott valami varázsszert az ilyen nőcskék ellen! – morgolódott Andrea. – Na, jó, megyek – tette hozzá kissé nyugodtabban. – Munka után megvárlak.
Nem sokkal öt után végeztek, aztán metróval kimentek a negyedbe, a város szélére. Az utcák zsúfoltak, koszosak voltak, mindenfelé szemetet kergetett a szél. Doris ösztönösen összébb húzta magán a kabátját, Andrea mintha észre sem vette volna, milyen veszélyeket rejt magában a környék, vidáman lépkedett.
– Mégis mit akarsz venni? – kérdezte Dorist.
– Nem is tudom. Menjünk be valahova! Ez jó lesz – mutatott az egyik üzletre.
– Pont ide? Azt hittem, végignézzük az egészet.
– Valahogy nem érzem itt jól magam.
– Te tudod, de ennyi erővel maradhattunk volna a belvárosban is.
– Jó, akkor menjünk oda, ahova te szeretnél.
Andrea körülnézett. Kissé távolabb egy rozzant ajtajú, törött ablakú üzlet látott.
– Az jó lesz – mondta.
Doris elsápadt, aztán megadóan sóhajtott, ez Andreára vallott, folyamatosan a veszélyt kereste. Átsétáltak az utca túloldalára, néhány férfi utánuk füttyentett, Doris kezdte úgy érezni, egyáltalán nem volt jó ötlet idejönni. Ahogy közelebb értek az üzlethez, kinyílt az ajtó, és egy öreg kínai lépett ki rajta. Abban a pillanatban csend lett az utcán, mindenki igyekezett távolabb kerülni. Andrea észre sem vett semmit a változásból.
– Jó napot! – üdvözölte az öreget, és kezet nyújtott neki. A kínai viszonozta a kézfogást, majd kissé oldalt állt, hogy beléphessenek az üzletbe. Odabent minden makulátlanul tiszta volt, ellentétben azzal, amit vártak a kinti körülmények után. A polcokon mindenfelé soha nem látott pompájú csecsebecsék sorakoztak, és mindenféle üvegcsék színes folyadékokkal.
– A barátnőm nővérének szeretnénk venni valamit! – fordult Andrea a tulajdonoshoz.
Az öreg széttárta a karjait, nem beszélte a nyelvüket, körbemutatott, hogy válasszanak, amit szeretnének, ők pedig, mint két kisgyermek, mindent megcsodáltak, nem bírtak betelni a sok varázslatos tárggyal. Doris végül egy kézzel festett porcelán szélcsengőt választott, ami sárkányokat ábrázolt. Andrea az üvegcséket tanulmányozta, talált köztük egy furcsa, jinjang formájú dupla üveget, amely egyik oldalán kék, másikon vörös folyadékot tartalmazott.
– Ez mennyi? – nézett a kínaira.
Az öreg megrázta a fejét, és kivette a kezéből, mutatta, hogy nem eladó, majd berakta a pulton lévő egyik papírdobozba. Andrea elhúzta a száját, nagyon megtetszett neki az üvegcse. Úgy döntött, nem megy haza üres kézzel, ezért összeszedett néhány apróságot, igazából jó pár apróságot. Miután fizettek az öreg gondosan bepakolt mindent egy dobozba, meghajolt előttük, és kinyitott az ajtót. Kint már sötét volt, Doris az órájára pillantott.
– Te jó isten, már ennyi idő? Sietnünk kell, mindjárt elmegy az utolsó metró.
Futásnak eredtek, épp befordultak a sarkon, mikor kiabálást hallottak a hátuk mögött.
– Én meg nem nézem mi az – mondta Doris –, nem tetszik ez a környék.
Gyorsan lementek, és épp elérték az utolsó szerelvényt. A kocsi ablakából még látták, hogy egy alak rohan le a lépcsőn, mindketten felsóhajtottak, megmenekültek.
Doris egy megállóval hamarabb szállt le. Kivette a szélcsengőt a dobozból, elköszönt, és már szaladt is. Andrea mire hazaért olyan fáradt volt, hogy csak ledobott mindent a kanapéra, lezuhanyozott, bezuhant az ágyba, és egyből elaludt. Másnap szombat volt, így ráért egy kicsit lustálkodni, már délfelé járt, mire felkelt. Elment bevásárolni, majd megebédelt kedvenc éttermében, és csak délután tért haza. Leült a kanapéra, és elkezdte kipakolni az előző nap vásárolt holmikat. Elsőnek egy legyező akadt a kezébe, kiterítette maga elé, egy gésát ábrázolt. Félrerakta. Majd a többi dolog következett, füstölők, kis szobrocskák, és egy üveg…
Az az üveg. Az öreg, valószínűleg elfelejtette, hogy ebbe a dobozba tette. Andrea elbűvölten nézegette. A két folyadék valami zselészerű anyag volt, lassan követte az üveg mozgását. A nőnek fogalma sem volt, mi lehet az. Aztán észrevette, hogy a jinjang fekete köre tulajdonképpen a férfi jel, a fehér pedig a női. Lecsavarta a női oldalon lévő kupakot, és beleszagolt. Meglepődött, mert egy régi parfümjére emlékeztette. Visszazárta, majd kinyitotta a másikat, az pedig határozott férfi illatot árasztott. Bizonyára valami sampon vagy tusfürdő, gondolta, de miért nem akarta eladni a kínai. Talán vissza kellene vinni neki. Legyintett, úgy döntött megtartja. Kitette a polcra, nagyon jól mutatott. Aztán el is feledkezett róla, csak este jutott eszébe, akkor is csak azért, mert elfogyott a samponja, és gondolta kipróbálja. Kinyitotta, a kezébe öntött egy keveset, és csak akkor vette észre, hogy az bizony a férfiillatú volt. Megvonta a vállát, majd a hajába dörzsölte. Furcsa bizsergést érzett, ahogy a bőréhez ért, izgatóan furcsa bizsergést. Zuhanyzás után egyből lefeküdt, és rögtön el is aludt.
Már javában fent járt a nap, mire felébredt. Szokás szerint végigsimította arcát, de valahogy durvának érezte. Valószínűleg a sampon kiszárított egy kicsit a bőrét, ki tudja, mit raknak bele ezek a ferdeszeműek. Kibotorkált a fürdőszobába, és a tükörbe nézett. Kis híján beverte a fejét az ajtófélfába, ahogy ijedtében hátraugrott. A tükörből egy nagyon is jóképű FÉRFI nézett vissza rá. Felemelte a jobb kezét, a másik ugyanazt tette, megvakarta a fejét, a férfi szintén, közelebb lépett, ő is. Felhúzta a hálóingét, és meggyőződött róla, hogy bizony az utolsó porcikájáig átváltozott. Telefonálni kellene a… Kinek is? A mentőknek? A rendőrségnek? És mit mondana, segítsenek, férfivá változtam? Visszament a szobába, és leült a kanapéra. Így nem mehet emberek közé, ez világos, de mit tegyen? Egész nap gondolkodott, néha kiment a fürdőszobába, megnézte magát, de a tükör mindig csak azt a férfit mutatta. Egész éjjel nem aludt. Másnap hétfő volt, betelefonált a munkahelyére, hogy Andrea üzeni, nem tud bemenni, mert nem érzi jól magát. Kedden aztán rájött, nincs már otthon semmi, amit ehetne, muszáj lesz elmennie bevásárolni. Körülnézett a lakásban, mit vehetne fel, és eszébe jutott, hogy volt barátja otthagyott néhány ruhát. Pont jók voltak rá. Ahogy kilépett a lakásból, rettegés fogta el. Mit fognak szólni az emberek? De azok nem szóltak semmit, csak néhány nő mosolygott rá kihívóan. Andreának ez még tetszett is. Úgy döntött bemegy a kiadóba, kíváncsi volt kollégái reakciójára. Az első, akibe belebotlott, Kate volt. Eddig észre sem vette, milyen jól néz ki.
– Ööö, bocsánat, segíthetek valamiben? – kérdezte a nő.
– Andreát keresem – vágta rá kapásból.
– A barátja? Ma még nem volt bent. Azt hiszem, beteg.
– Csak egy ismerőse vagyok, szabadúszó újságíró, és ő mondta, hogy keressem meg egy cikkel kapcsolatban.
– Talán segíthetek én is.
– Egy kávé mellett megbeszélhetjük – felelte Andrea. Már tudta, mit fog tenni. Most végre bosszút állhat rajta azért, hogy annyiszor keresztbe tett neki.
– Rendben, épp ráérek.
Lementek a kávézóba. Andrea elmondta, hogy ő Andrew (hirtelen nem jutott jobb eszébe) Smith, és a városházi korrupciókról készít egy cikket, ehhez kellene valaki, aki jártas a témában, Kate felajánlotta segítségét (naná, ez volt a gyengéje, és Andrea ezt tudta). Délután találkoztak a könyvtárban, Andrew úgy alakította, a beszélgetést, hogy Kate kedvenc témái kerüljenek szóba, meg is lett a hatása, estére a nő már úgy érezte, ezer éve ismerik egymást, búcsúzáskor aztán megcsókolta. Maga is meglepődött rajta, mennyire élvezte, legszívesebben ott helyben letámadta volna, de nem tehette, azt akarta a nő kötődjön hozzá, amennyire csak lehet, meg akarta büntetni.
Másnap szintén találkoztak, majd harmadnap is. Hivatalosan persze a cikk volt az indok. Aztán a harmadik nap estéjén a nő meghívta egy kávéra a lakásába. Ahogy leültek a kanapéra, Andrew magához húzta és megcsókolta. Simogatni kezdte a nyakát, Kate nem tiltakozott. Kezét becsúsztatta a pólója alá, elégedetten vette tudomásul, hogy a nő nem visel melltartót. Tenyerét rásimította melleire, és addig dörzsölgette, míg Kateből egy sürgető sóhaj szakadt ki. Felemelte a nőt, és bevitte a hálószobába. Levetette a ruháit, és lassan végigcsókolta a testét, nőként soha nem vágyott ennyire egy másik emberre. Nem tudta, mit tenne, ha Kate tiltakozna, de a nő legalább annyira akarta, mint ő. Hagyta, hogy a teste, a vágya irányítsa, a belülről jövő sürgető késztetés, ami kielégítésért kiált. Nem egyszerűen birtokolni akarta a nőt, eggyé akart válni vele, érezni a húsát, a melegét, látni a szemében egy másik világot, látni a saját vágyai visszatükröződését, és mikor Kate ránézett, nem kellett semmit mondani, minden ott volt a tekintetében. Abban a pillanatban eggyé forrtak, egy láng lobogott bennük. Csodálatos éjszakát töltöttek együtt, szinte nem is aludtak, csak szeretkeztek végig.
Másnap Andrew tudta, hogy elégedettnek kellene lennie, hogy végre „bosszút állt” Kate-en, de valami mást érzett, maga sem tudta, mit.
Ahogy hazaért lezuhanyozott, megint a kínai szert használta, nem is figyelte melyik feléből tesz a hajára. Lefeküdt, és mikor reggel kiment a fürdőszobába, a régi Andrea nézett vissza rá a tükörből. Kezébe vette az üvegcsét, ahogy gondolta, előző nap a másikból használt. Szóval erre jó ez az egész, tisztára mint Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Felöltözött, és bement az irodába. Szombat lévén nem sokan voltak bent. Örültek neki, hogy meggyógyult. Doris kissé meglepődött, mikor egyből Kate után érdeklődött, de más érdekes nem történt. A vasárnapot lustálkodással töltötte, aztán hétfőn kénytelen volt visszarázódni a munkába. Többször is összefutott Kate-tel, azt remélte, elégedettséget fog érezni, hogy egyenlített, de nem így történt. A nő nem tűnt éppen boldognak. Végül megszólította. Kate azt hitte, megint veszekedni akar, és rögtön szabadkozni kezdett az interjú miatt. Végül leültek beszélgetni, ahol elmesélte, hogy találkozott egy férfival, akibe beleszeretett, csodálatos éjszakát töltöttek együtt, de azóta nem hallott róla. Andreának nem tetszett, amit érzett, mégis mikor hazament első útja a fürdőszobába vezetett, és még aznap este megkereste Kate-et, Andrewként. Egész éjjel együtt voltak, aztán reggel hazament, és visszaváltozott Andreává.
Így ment ez néhány hétig, és már egész jól belejött, amikor azt vette észre, hogy fogytán vannak a folyadékok az üvegcsékben. Úgy döntött ellátogat a kínai negyedbe, és valamiképpen szerez még az öregtől. Ismerve az ott uralkodó viszonyokat, inkább férfitestben vállalkozott az útra. Ahogy odaért, meglepődve tapasztalta, hogy az üzlet helyén egy étterem van. Bement, és megkereste a tulajdonost, ő szerencsére beszélte a nyelvüket, elmondta, hogy a nagyapjáé volt az üzlet, de néhány hete szívinfarktust kapott a metróállomáson, és meghalt, senki nem tudja, mit keresett ott. Andrea tudta, őket. Próbálta elmagyarázni a nőnek, hogy mit keres, de ő csak tanácstalanul tárta szét karjait, a nagyapja még a szerzetesektől tanult sok mindent, és ezek a receptek titkosak voltak. Az öreg halála után mindent eladott, ami az üzletben volt, de olyan folyadékra, amiről Andrea beszélt, nem tudott. Csalódottan tért haza. Kezébe vette az üvegcsét, már nem sok minden volt benne, ami azt jelenti, nemsokára döntenie kell, melyik személyiségét választja.
Másnap délelőtt, mikor bement a munkahelyére, Kate azt mondta, beszélni szeretne vele (időközben ugyanis összebarátkoztak).
– Gyermeket várok Andrew-tól, de nem tudom elérni – mondta.
– Gyermeket? Ez biztos?
– Igen, és annyira örülök neki. Andrew nagyszerű ember, csakúgy, mint te.
Andrea szinte önkívületben ment haza, leült és gondolkodni kezdett. Maga elé tette az üvegcsét. Már csak egy adagnyi volt mindkét oldalon. Kezébe vette, és bement a fürdőszobába, még egyszer beszélni akart Kate-tel, mielőtt lezárja ezt az egészet.
Beszélni akart vele, csak beszélni, bár hogy mit mondhatna, maga sem tudta, de amikor a nő ajtót nyitott, minden másodlagossá vált, semmi más nem volt fontos, csak érezni akarta a bőre illatát, a haja selymességét, a csókjait. A teste, a férfi teste, mindennél jobban vágyott rá, az érzékei irányították. Tudta, hogy elveszett, és azt is tudta, hogy fog dönteni. Tudta, hogy ezzel mit veszít, de meg kellett tennie. Esélyt akart adni önmagának.
Este ott állt a fürdőszobában, kezében az üveggel, ha megteszi, amire készül, nincs többé visszaút, a játéknak vége.
Lecsavarta a kupakot, és kiöntötte a maradék folyadékot. A lefolyóba. Megnyitott a csapot, és nézte, hogy tűnik el régi élete utolsó lehetősége. Megkönnyebbült. A dolog lezárult. Andrea megszűnt létezni.
Újságíróként tudta, kiket kell keresnie, így néhány nap alatt megalkotta teljes új személyiségét, papírokat, családi képeket, egy teljes múltat készített magának. Andrew Smith életét. A belvárosban vett ki lakást, nem messze előző lakhelyétől. Kate-tel tökéletesen megértették egymást. Andreát még sokáig kereste a rendőrség, de semmi nyomát nem találták, a volt szomszédai sem tudtak mit mondani, egy ilyen nagyvárosban az emberek nem figyelnek egymásra, így lezárták a nyomozást. Kate ragaszkodott hozzá, hogy kislányukat róla nevezzék el, és Andrew ezért még sokkal jobban szerette.
Örök-ség
Azt hallotta túlnépesedés van. Ő ezt nem tudta megítélni, sokan voltak az igaz, de jó érezték magukat, volt ennivaló, és tér is amennyi kellett. Amit a legjobban szeretett, a napfény, korlátlanul érte őket egész nap. Hallott róla, hogy vannak helyek, ahol szükséget szenvednek mindezekből, de ezek a hírek messziről jöttek, egymásnak adták tovább, mire hozzá elértek, már nem is lehetett tudni, mennyi a valóságtartalmuk.
Az egyetlen, ami problémát okozott, az egy ismeretlen valami volt, ami néha nagy zajjal megjelent, és beléjük mart. Hiába erősítették meg magukat, hiába fogtak össze, az idegen erősebb volt, és nem menekülhettek előle. Ő a terület szélén élt, így néha sikerült elkerülnie a találkozást vele. Mióta középkorúvá vált, ez egyre fontosabb lett, mostanra pedig a legfontosabb, most már az utódaira is gondolnia kellett. Féltő gonddal őrizte őket bensőjében, és várta a napot, mikor végre napvilágra bukkannak. Érezte, ahogy megerősödnek, elszívva az ő erejét, de ez nem számított, csak az volt a fontos, hogy a nemzettségük fennmaradjon. Értük élt minden nap, értük igyekezett minél mélyebbre hajolni, ha jött az idegen, a nagy és hangos valami, hogy ne vegye észre.
Aztán eljött az a nap is, amit várt, az édes fájdalom napja, amikor megszületnek, de azon a napon megjelent az idegen is. Érezte, ahogy közeledett, de nem akart vele foglalkozni, csak rájuk gondolt, tudta, hogy nincs sok ideje. Még egy iszonyatos erőfeszítést tett, és sikerült. Útjára bocsátotta gyermekeit a szél szárnyán. A következő pillanatban érezte, ahogy az idegen belémar, darabokat szakítva ki a testéből, de már nem érdekelte, meg tette, amit kellett, tovább adta az életet.
Tudta, hogy az idegennel való találkozás után, már nem lesz képes megerősödni, már nem volt fiatal. Néhány napig csendben haldoklott, csakúgy, mint szomszédai közül jó néhányan. Az utolsó, amit látott, az áldott napfény volt, az is halványult már, aztán leesett az első hó, és jótékonyan eltakart mindent, mint egy szemfedél.
