Elveszve
/annak a férfinak, aki azt hitte, mindent tud a vágyról/
“Ha szeretni akarsz valakit, szeresd itt és most. Szeresd! Mert senki nem tudja, mi történik a következő pillanatban.”
Mary arcán elégedett mosoly futott át, mikor oldalára fordult, és könyökére támaszkodva végignézett a mellette fekvő meztelen férfin. Dave volt az, akire mindig is várt, érezte ezt már az első találkozásukkor. Sok év telt el azóta, de a szerelmük csak erősödött. Dave a hadseregnél szolgált, és a nő mindig elégedetten nyugtázta az irigykedő pillantásokat, mikor együtt sétáltak az utcán. A férfi egyenruhában valóban ellenállhatatlan volt, még szerencse, hogy őt csak Mary érdekelte.
És micsoda szerető! Hiába telt el annyi év, még mindig úgy tudott hozzáérni, hogy a nő minden sejtje felizzott az érintésétől.
Mary felsóhajtott. Dave szeme kicsit megrebbent, de nyugodtan aludt tovább. Fel kéne ébreszteni, futott át a nő gondolatain, de nem tette. Még nem. Most csak nézni szerette volna. Tökéletes, izmos testén izgalmas árnyékokat rajzolt az ablakon bevilágító telihold kékes fénye. Nem bírta tovább. Közelebb hajolt és megcsókolta a férfi mellkasát, beszívta az illatát. Hagyta, hogy átjárja mindenét, hagyta, hogy a teste válaszoljon rá. Imádta Dave-et nézni, érinteni, szagolni, vele lenni. A férfi kinyitotta a szemét, mondani akart valamit, de a nő gyengéden a szájára helyezte ujjait. Most ne beszélj, suttogta, és ne is mozdulj, tette hozzá mosolyogva. Dave sóhajtott egyet, és mintegy megadásképpen a feje alá csúsztatta kezeit. Mary csókolni kezdte. Ugyanannyira élvezte, mit a férfi. Aztán ráfeküdt, fejét karjai közé fogta, és megcsókolta. A száját, a nyakát, a fülét. Dave felnyögött, mikor a nő körbenyalta a fülcimpáját; a forró lehelete keltette vágy villámcsapásként futott le ágyékáig. Keze már mozdult volna, de Mary lefogta. Tovább csókolta a férfi nyakát, majd haladt egyre lejjebb. Először ujjai derítették fel a terepet, majd ajkai követték a láthatatlan vonalat. Elidőzött a férfi hasánál, Dave türelmetlenül sóhajtott. A nő felemelte fejét, és rámosolygott, szemei vágytól csillogtak, és ugyanezt a vágyat látta a másikéban is. Amíg tekintetük összefonódott, ujjai már Dave férfiasságát ölelték körbe. Tudta, hogyan szereti, minden vágyát ismerte már, szavakra nem volt szükség. Nem sokára aztán ajkai vették át a szerepet, és addig ingerelték a férfit, míg az nem bírta tovább. Megragadta a nőt, és a hátára fordította, majd ráfeküdt. Lefogta a kezét, ujjaik összefonódtak, és csókolni kezdte. Te, kis vadmacska, tudod, mennyire megőrjítesz? – súgta a fülébe. Gyere, válaszolta Mary, és Dave behatolt. A nő hátrahajtotta fejét, gerince enyhén meghajlott, ahogy vágytól izzó csípőjét a férfihoz nyomta, lehunyta a szemét, Dave pedig csak nézte, ahogy minden mozdulatánál felsóhajt, nézte az izmai játékát, nézte a meg-megrebbenő szempillákat, hallgatta ziháló lélegzetét. Nem is tudta, mit élvez jobban, nézni a nő vágyát, vagy a saját teste kielégülését. Mint mindig, most is egyszerre jutottak el a csúcsra.
Dave izzadtan fordult le a nőről. Kezeivel végigsimított rajta. Ezt hagyd abba, suttogta Mary, különben ma éjjel sem sokat fogunk aludni. A férfi mosolygott, izgató volt ez a felhevült, izzadt női test, ami ujjainak minden érintésére válaszolt; minden kis izom összerándult, amerre elhaladtak.
Végül azonban mégiscsak felemelte a kezét.
– Beszélnem kell veled – mondta.
– Nekem is veled, hadnagy úr! – felelte a nő.
– Akkor kezdd te!
– Nem, mondd te először.
– Elfogadták a jelentkezésemet a Haditengerészethez, hét végén már indulok is, arra gondoltam, addig még összeházasodhatnánk, már úgyis beszéltünk róla.
Mary döbbenten és mérgesen ült fel:
– Megbeszéltük. Azt mondtad, itt maradsz. Megígérted. Ha a Haditengerészetnél leszel, szinte nem is foglak látni. És pont most…
– Pont most?
– Nem érdekes – vágta oda a nő. – Megígérted – tette hozzá. – Hazudtál.
– Tudod, hogy ez az álmom…
– Össze akartunk házasodni, gyerekeket akartunk, de nem úgy, hogy egyedül nevelhetem őket, mert apuci épp az álmai után jár.
– Mary!
– Tűnj el, nem akarlak többé látni, menj csak, és érezd jól magad!
Dave tétován ült fel az ágyban, a nő felé nyúlt, de az elhúzódott.
– Tűnj már el! – ordította.
Dave csak nézte egy ideig, majd felöltözött, és elment. Mary pedig csak ült az ágyban, lábait körbefonta karjaival, és folytak a könnyei. Jól tudta, mit jelentenek Dave szavai, látta, anyjának milyen élete volt, mert apja folyton másfelé járt. Ebből ő nem kért.
Dave többször is megpróbálta felhívni, kereste is, de Mary nem akart vele beszélni. Minek. Végül a férfi hét végén elutazott. A nő messziről figyelte, ahogy a busz kifordult az utcából. Kezével önkéntelenül végigsimított hasán. Egyedül maradtunk, kicsim.
Teltek a napok, hetek, hónapok. Dave sokszor üzent, sokszor küldött bocsánatkérő leveleket, de Mary nem válaszolt. Rég megbocsátott már, de ezt személyesen szerette volna elmondani. Közelgett a karácsony, és tudta, hogy Dave hazajön. Akkor akarta elmondani neki a jó hírt, bár már titkolni sem tudta volna, az utolsó hónapban járt. Megbeszélte a férfi szüleivel, hogy a lakásukra megy, mire a fiuk hazaér. Amikor azonban odaért csak a két zokogó öreget találta ott. Dave anyja nem volt képes elmondani, mi történt, csak Mary kezébe nyomta a jegyzőkönyvet, amit nem sokkal korábban hozott nekik a Hadsereg képviselője.
Dave-ék a Bahamákon hajóztak Florida partjai felé, amikor észrevettek valamit a vízen, és kiküldtek néhány felderítőt egy csónakkal, köztük őt is. Aztán hirtelen köd ereszkedett rájuk, és mire kitisztult a látóhatár, már csak az üres hajót látták, a tengerészek eltűntek. Napokig kutattak a térségben, de nem akadtak egyikük nyomára sem. Hivatalosan még nem nyilvánították halottá őket, de nem sok esélyét látták, hogy élve rájuk találnak.
Mary összeesett. A kórházban tért magához, megindult a szülés, és megszületett Kate.
* * *
Kate.
Gyönyörű volt. Mint, amilyen én is lehettem volna, futott át Maryn. Hófehér mennyasszonyi ruhába állt Jim oldalán, és csak úgy sugárzott a boldogságtól. Bárcsak az apja is láthatná, gondolta a nő keserűen, de még csak nem is tudott róla; úgy halt meg, hogy nem is sejtette, lesz egy gyermeke. Jimnek egyetlen hibája volt csak, ő is a Haditengerészetnél szolgált, de Mary inkább bölcsen hallgatott félelmeiről, örült a fiatalok boldogságának.
Nehéz volt egyedül felnevelni Kate-et, de Dave után egyszerűen nem bírta volna elviselni más férfi érintését. Lánya sokszor próbálta rávenni, hogy folytassa az életét, ne zárkózzon be, de ő csak mosolygott némán. Nem érezte ezt bezárkózásnak, élt tovább, csak éppen társ nélkül. Az első években még ő is úgy gondolta, keres magának valakit, de legkésőbb az első csóknál, az első érintésnél mindig rájött, hogy nem akarja igazán. Soha senkinél nem érezte azt a vibrálást, ami Dave és közte volt.
A férfi emlékének gondolatától is könny szökött a szemébe, de mosolygott. Nem szabad, hogy Kate szomorúnak lássa. Ma nem. Ez az ő napja. Majd, ha már egyedül lesz, sírhat, de most nem. A lánya, mintha csak megérezte volna anyja hangulatváltozását, felé fordult, és rámosolygott.
Hajnal felé járt az idő, mire Mary hazaért. Nem jöhetett el korábban, bármennyire is szeretett volna. Torkát egész éjjel a sírás fojtogatta. Fogalma sem volt, mi fogja éltetni azok után, hogy Kate is férjhez ment, úgy érezte, ő már befejezte, amit kellett.
Becsukta maga mögött az ajtót, és a mindig, mindenki előtt erős nő összeroskadt, hátát a falnak támasztotta, és csak zokogott. Szerette volna, ha Dave itt van vele, ha átöleli. Gyűlölte magát, amiért veszekedtek, amiért nem mondta el neki, hogy megbocsátott, amiért nem beszélt Kate-ről. És gyűlölte Dave-et, amiért elment. Nem volt joga hozzá. Itt kéne lennie, és őt ölelni. De még álmában sem láthatja. Soha nem álmodott róla.
Lefeküdt az ágyba – ugyanaz volt, amiben huszonnégy éve utoljára szeretkeztek –, végigsimította a faragott mintákat a támláján. Azok is emlékeznek rá, mi történt itt. Dave illatát kereste, de már nem találta. A telihold kékes fénye, csak az üres, tökéletesen sima lepedőt világította meg.
Egyedül volt.
Másnap délután Kate és Jim jött látogatóba. Lánya rögtön látta, milyen állapotban van, odament hozzá és átölelte. Jim nagyon szerette Maryt, de nem mert közelebb lépni hozzá, tudta, hogy nem viseli el egyetlen férfi érintését sem, akkor sem, ha családtag.
– Anya, jó hírünk van – mondta a lány.
– Kisbabátok lesz? – kérdezte a nő. – Akkor talán mégis lesz valami, ami értelmet adhat az életemnek – tette hozzá gondolatban.
– Nem, még nem. Annyira nem sietünk – nevette el magát Kate –, de van egy meglepetésünk neked. Sokáig tartott elintézni, és nem akartam addig szólni, míg nem lesz biztos, de most már az. Látom, mennyire nem tudod elengedni apa emlékét, és arra gondoltunk, talán könnyebb lenne, ha láthatnád a helyet, ahol eltűnt. Általában nem szokták engedélyezni, de Jimnek sikerült elintéznie.
Jim bólintott.
– Jövő hónapban arra hajóznak, és a parancsnok engedélyezte, hogy velük tarts a fedélzeten. Tudod, ő Jim nagybátyja – folytatta Kate. – Talán, ha látod… ha ott vagy… Nem is tudom, de lehet, hogy jót tenne.
Mary csak nézett rá. Az elején neki is megfordult a fejében, és akkor Dave felettesei is megemlítették, de nem volt képes rá. Akkor még hitt benne, hogy a férfi előkerül. Aztán meg annyi minden történt, hogy el is feledkezett róla. De most jó ötletnek tűnt, és lehet, hogy valóban erre van szüksége.
Bólintott.
Jim felemelte a telefonját, és tárcsázott. Mary az egész beszélgetésből nem hallott semmit, csak arra tudott gondolni, hogy ismét Dave közelében lehet.
* * *
Már a Bahamákon jártak. A parancsnok azt mondta, ezen a napon érik el azt a területet, ahol Dave eltűnt. Pontosan arra fognak hajózni, és Mary elhelyezheti koszorúját a tengeren. Végül délután három előtt meg is érkeztek. Az egész eddigi hajóút nyugodt volt, de a nő nem érezte azt, amire számított, amit várt. Azt hitte, ha Dave útját járhatja végig, talán végre tovább tud lépni, de ha lehet, csak még jobban fájt neki a férfi hiánya.
A hajó lehorgonyzott, és lebocsátottak egy kis csónakot néhány matrózzal és a nővel a fedélzetén. Mintegy száz méterrel arrébb megálltak, és az egyik katona bólintott, hogy megérkeztek. Mindannyian tisztelgésre emelték kezüket.
Mary fogta a koszorút, és nézte a néma fekete vizet. Arra gondolt, ha most elhelyezi a vízen, azzal elismeri, hogy Dave örökre elment. Úgy érezte, ezt nem képes megtenni.
Az óceán hullámzani kezdett, várta a döntést. A távolból fehér ködszerűség gomolygott feléjük. A matrózok arcára rémült csodálkozás ült ki. Vissza akarták fordítani a hajót, de addigra már a fehérség körbevette őket.
Mary kinyújtotta a kezét, mint aki meg akarja markolni ezt a valamit, ami már-már élőnek tűnt, és akkor egy érintést érzett az ujjaiban.
– Dave… – sikította…
…aztán eltűnt minden. El a hajó. El a matrózok. El Dave egyetlen pillanatra feltűnő arca. Csak a lágyan hullámzó tenger vette körbe. Hiába nézett, nem látott maga körül senkit, és semmit. Érezte, ahogy ruháját átitatja a sós tengervíz, de nem bánta. Dave itt halt meg, és őt nem érdekelte, mi történt, nem érdekelte mi lesz, nem keresett magyarázatokat, csak várta, hogy a dolgok történjenek. Fogalma sem volt hány óráig fog tartani. De egyszer vége lesz, ebben biztos volt, és akkor ők ketten újra együtt lehetnek.
A nap égette a bőrét, és szomjas is volt, már jó néhány óra eltelhetett. A távolban egy hajó tűnt fel. Mary már nem látta, kezdte elveszíteni az eszméletét. Odaát Dave várta, és ő már nagyon vágyott rá, hogy átölelje.
És átölelte.
– Kis vadmacskám – súgta a fülébe –, tudtam, hogy itt leszel. Nem hiába vártam rád annyi évig.
– Dave – suttogta a nő, és szemei lecsukódtak.
Mikor kinyitott vakító fehérség vette körül, Dave térdelt mellette, és fogta a kezét.
– Hol vagyok? Meghaltam? – kérdezte a nő.
– Dehogy haltál meg – kacagott fel Dave. – Bebizonyítsam, hogy élsz? – kérdezte, és gyengéden végigsimított a nő testét borító takarón. Mary a vastag anyagon keresztül is érezte, ahogy izmai megfeszülnek, érezte a vibrálást a sejtjeiben.
– Mi történt?
Dave megvonta a vállát, Mary csak most vette észre, hogy megöregedett. Ez is jól állt neki.
– Azt hiszem, valami időparadoxon – felelte a férfi. – Tudod te, milyen évet írunk most?
– Persze. Kétezer-kilencet – mondta a nő bizonytalanul.
Dave megrázta a fejét.
– Nem-nem. Kétezer-harmincegy van.
Mary fel akart ülni, de túlságosan is szédült, ezért inkább fekve maradt.
– Ezt… ezt nem értem – nyögte ki végül.
– Én sem, és azt hiszem, más sem. Amikor eltűntem, az nekem csak egy pillanat volt addig, amíg újra megjelentem. Neked huszonnégy év. Sajnos, pont abban a pillanatban érkeztem meg, amikor te belekerültél az örvénybe, vagy mi ez. Egy pillanatra még láttalak, éreztem az illatod, az érintésed, aztán semmi. Csak a tengerészek a csónakban. Láttad volna az arcukat, mikor kihalásztak minket, engem és a többieket, téged meg nem láttak sehol. Fogalmam sincs, rájuk miért nem volt hatással a jelenség. A fedélzetre hoztak, aztán valami katonai bázisra, és néhány hónapig vizsgálgattak, aztán elmondták, mi történt. Én meg majd belepusztultam. Ha nem lett volna Kate, nem bírtam volna ki. Gyönyörű a lányunk, akárcsak te. Ő mesélt rólad, meg az életetekről, és tartotta bennem a lelket. Bíztunk benne, hogy egyszer majd te is megjelensz. Én meg idekértem magam erre a hajóra, mert reméltem, hogy egy nap majd rád találok, és így is lett. Amikor az egyik matróz elkiáltotta magát, hogy ember a vízben, már tudtam, hogy csak te lehetsz, éreztem a közelségedet, de most már nem engedlek el.
– Ölelj át! – suttogta Mary, és Dave bebújt mellé az ágyba. A nő túl gyenge volt még, hogy más is történjen, de jó volt egymás karjába simulni. Mary félt, hogy csak egy álom az egész, hogy csak elkínzott agyának utolsó kétségbeesett látomása, de ha az is, élvezni akarta. Beszívta a férfi illatát, és elaludt.
– Khmm, khmmm – hallatszott az ajtó felől. – Tudom, hogy sok mindent be kell pótolniuk, de ezzel talán még várhatnak, amíg hazaérnek.
Mary felnézett. Egy mosolygó férfi állt az ajtóban, ruhájából ítélve az orvos lehetett.
– Nos, megvan az összes lelet, minden rendben, úgyhogy megbeszéltük a parancsnokkal, hogy az egyik helikopter hazaviszi Önöket. Dave, ez úgyis az utolsó útja lett volna, majd később bejön aláírni a leszerelési papírokat, most azt hiszem, fontosabb dolguk van. – Az órájára pillantott. – Negyed óra múlva indulnak – mondta, és kiment, de még előtte mosolyogva megcsóválta a fejét. Ezt senki nem hinné el, de soha nem fog nyilvánosságra kerülni, mint ahogy a többi eset sem. Látott már párat az évek során.
* * *
Kate izgalomtól könnyes szemmel várta a taxit, ami rövidesen be is fordult a sarkon. Abban a házban laktak, ami anyjáé volt, és ahol aztán apja is élt. Hihetetlen volt, mikor huszonkét éve megjelent az a nála nem sokkal idősebb férfi, és kiderült, hogy ő az apja. Nem beszélhettek róla senkinek. A szomszédok furcsa pillantásainak hatására Kate végül azt találta ki, hogy mindenkinek a bátyjaként mutatta be. Aztán mikor, néhány napja felhívták telefonon, rájött, hogy most már van egy „nővére” is.
Nyílt az autó ajtaja, és utasai kiszálltak. Zokogva ölelte át egymást ez a három ember, aki bár egyidősnek látszott, mégis egészen másfajta kötelék fűzte őket össze. Az unokák sem értették, honnan került elő hirtelen egy „nagynéni”.
Jim és Kate úgy döntöttek, hogy elutaznak néhány hétre Jim szüleihez. Marynek és Dave-nek annyi mindent kell megbeszélniük. De a két „öreg” csak mosolygott ezen, ők tudták, hogy nem beszélgetni fognak. A fiatalok még aznap este elmentek.
Ahogy a ház üres lett, Mary és Dave némán felsétáltak a hálószobába. Kézen fogva nézték a faragott ágyat.
– Azt hiszem, már öreg vagyok, hogy a karjaimban vigyelek oda – mondta Dave.
A nő bólintott.
– De talán, máshoz még nem – felelte incselkedve.
– Te kis vadmacska – sziszegte a férfi, és nem törődve a korral, mégiscsak felkapta a nőt. A következő percben már az ágyban csókolta a nyakát. Mary vékony ujjai követezőn futottak végig hátán. Csak ő tudott így hozzáérni, csak ő volt képes rá, hogy mindent elfeledtessen vele, és hagyja, hogy a teste irányítsa. A telihold cinkosan nézett be rájuk, aztán inkább szégyellősen elbújt egy felhő mögé. Csak az utcai lámpák fénye vonta halvány derengésbe a sóhajokkal megtelt ki szobát.
A Démon
Csengettek. A nő az ablakhoz sétált, kissé félrehúzta a függönyt és kinézett. A férfi jóképű volt, magas, és a sötétkék öltönyében egyszerűen ellenállhatatlan. Másnak. Nem az ő célcsoportjához tartozott. Most találkoztak negyedszer. Mindig ugyanaz volt a forgatókönyv. Egy óra alatt végeztek. Ez meg úgyis az utolsó lesz, ma megmondja neki, hogy elköltözik, itt már végzett. Nem érdekelte az egész, csak tette a dolgát, érzések nélkül. Soha nem érzett semmit. Azóta. Megbánást sem. Semmit. Már soha többé.
Hatszáz évvel korábban történtek azok a dolgok. Egy parasztlány, aki többre vágyott, és elhitte, hogy a földesúr fia szereti. A férfi értett a szavakhoz. Nem csak a lány testét akarta, mindenére vágyott, elvégre csak a szerelmes nő tud igazán odaadó lenni. Minden nővel ezt tette, élet és halál ura volt a vidéken. A lány mégis hitt neki, és bízott benne. Szolgáló volt a földesúr házánál, de estéi jó részét a férfi ágyában töltötte. Amikor aztán állapotos lett, minden megváltozott. Új nő került a helyére, valaki, aki fiatalabb, készségesebb. Neki pedig férjet választottak, nem mondhatott ellent. Ez parancs volt. Kegyetlen és érzéketlen, mint amilyenné ő is vált. Könyörgött a férfinak, ezerszer elmondta, mennyire szereti, de régi szeretőjét ez már nem érdekelte, csak nevetett rajta, aztán kidobatta a házból.
Szilvia csak ment, maga sem tudta, hogy merre. Nem is nézett senkire és semmire. Próbált nem gondolkodni, de nem tudott. Folytak a könnyei végig az arcán. Ahogy kiért a faluból, már meg sem próbálta visszatartani. Senki nem kérdezte mi bántja, mindenki az új járvánnyal foglalkozott, ami kegyetlenül szedte áldozatait, nem volt idő ilyenkor emberi érzelmekre, főleg nem olyan sekélyes dolgokra, mint a szerelem.
A nő ment, amerre a lábai vitték, könnyeitől szinte nem is látott. Végül elért egy kis kápolnához. Üresen állt, ajtaja tárva-nyitva. Bement, és megállt a kereszt előtt. Térdre roskadt és hangosan zokogni kezdett. Uram, miért én, miért mindig én, kérdezte a néma Krisztust. Árván nőtt fel, és mikor úgy érezte, megtalálta, aki majd vigyáz rá, akinek a karjaiban biztonságban érezheti magát, az is becsapta. Lefeküdt a hideg padlóra, és olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta. A testén átviharzó fájdalom éles késként vágott a szívébe, és minden izmába. Elzsibbadtak tőle a kezei, teste remegett. És fázott, rettentően fázott az egyedülléttől.
Sokáig zokogott, már sötétedett. De ahogy telt az idő, úgy változtak meg az ő érzései is, a szeretetből gyűlölet lett, a vágyból bosszúszomj. Végül már nem Istenhez imádkozott. Egy másik hatalom volt, amit ő hívott. Bármit, akár az életét is adta volna, hogy megfizessen azért a fájdalomért, amit ő kapott. Könyörgött, azért, hogy megtehesse. Álomba könyörögte magát.
Másnap dél felé járhatott, mikor felébredt. Felült, és körülnézett. Egyedül volt. Aztán végignézett magán is. Ruhája vértől és a felnemszáradt könnyektől volt nedves. Megértette. Mindent megkapott, amit kért. Bár akkor még nem tudta, mi is az a minden. Démon lett. Démon, aki elvesz, és soha többé nem ad. Érzések nélkül.
Kilépett az épületből, anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna a keresztre. Nekik már nem volt közük egymáshoz.
A patakhoz sétált, levetkőzött és megfürdött, ruháit is kimosta. Végül megnézte magát a víztükörben. Fiatalabbnak látszott, és vonzóbbnak is. Kezét végigsimította meztelen testén. Furcsán izgató volt. Ilyet azelőtt nem csinált. Lassan felöltözött.
Emberek jöttek. A lovaikat itatták, közben szemérmetlenül bámulták a lányt. Szilviát elégedettséggel töltötte el a pillantásuk. Kihúzta magát, hátát enyhén megfeszítette, amitől mellei még jobban kidomborodtak. Büszke és megvető szemmel nézett vissza rájuk. Az egyik férfi nyelt egyet, de nem mert közelebb lépni. A nő lassan elsétált mellettük, azok követték minden mozdulatát, asszonyaik féltékenyen figyelték az eseményeket.
Szilvia megállt a poros út szélén. A távolban az előző nap elhagyott falu templomának tornya látszott, csúcsán a kereszttel. Máskor félve nézte volna, de azok az idők már elmúltak. Minden megváltozott, ebben biztos volt. Elindult visszafelé, már nem félt, és nem érzett fájdalmat sem, csak a bosszúvágy hajtotta. Hatalmas volt a forróság, ő mégis furcsamód fázott. De ez a hideg belülről jött, arról a helyről, ahol a szívének kellett volna lennie, ahol nem oly régen még a szeretet lakott. Ruháit lassan megszárították a napsugarak, hosszú, fekete haját a szél simította egyenesre, meztelen lábujjai körül minden lépésnél kicsiny porfelhők táncoltak.
Egy hintó tűnt fel, és bár a parasztoknak ilyenkor félre kellett állnia, Szilvia rezzenetlenül folytatta útját. A kocsi közelebb ért, ám, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog, kikerülte a lányt. Utasa, a földesúr, kinézett az ablakon, de nem szólt semmit. Folytatták útjukat. A lány egy elégedett mosollyal nyugtázta a helyzetet.
Rövidesen elérte a házakat. Ahogy közeledett a piactér felé, eszébe jutott, hogy egy napja nem evett. Nem volt igazán éhes, mégis bement az üzletbe. Egyben volt a helyi kocsmával, és elég sokan tartózkodtak ott. Le sem vették szemüket a lányról, de távolabb húzódtak tőle, csak messziről merték nézni. Szilvia elvett néhány gyümölcsöt, köténye zsebébe tömte. A tulajdonos közönyösen figyelte, nem szólt. A lány azután leakasztott egy ruhát. Kissé kifakult már, neki mégis tetszett. Sokat gondolkodott már azon, minek van ez az üzletben, errefelé az emberek nemigen vettek ilyesmit, ha tönkrement a viseletük, az asszonyok inkább másikat varrtak. Szilvia a fakó, füstös tükörhöz sétált, és maga elé tartotta új szerzeményét. Bár az üvegen egy repedés húzódott végig, mégis elégedett volt a látvánnyal. Karján a ruhával hátrasétált a raktárhoz, és átöltözött. Az ételeket kiszedte ócska gönceiből, és egy kosárba rakta. Kifelé menet mindenki csak némán figyelte, aztán folytatták tovább az ivást. Nem beszéltek róla, de mindegyikük tudta, soha többé nem tud úgy nőre nézni, hogy ne őt látná.
Szilvia az utcára érve körülnézett, ez már nem az a világ volt, amit itt hagyott. Ebben a világban már úgy történtek a dolgok, ahogy ő akarta. Legalábbis akkor még úgy hitte. Tudta, hogy törvényen kívüli lett, tudta, hogy rá már nem vonatkoznak a szabályok, senki nem állhat többé az útjába.
Körülnézett. Az utca két oldalán hosszúportás házak álltak, faluk enyhén göröngyös volt, mint minden vályogházé. Fényes fehéren verték vissza a déli nap sugarait. Ablakaik ezer szikrát szórtak. Az egyik ház előtt néhány gyermek játszott a porban. Szilvia átnézett felettük, pillantása megállapodott egy épületen, ami hegycsúcsként magasodott ki a többi közül. A földesúr háza volt. A nő elindult felé. Az egyetlen kőépület volt a környéken, tíz családnak is elég lett volna, mégis mindössze ketten lakták, az öreg földesúr és fia. Az idősebb férfi nem sokat tartózkodott itt, inkább a szomszédos faluban volt a másik házában. A fia pedig egyelőre csak az élvezeteket hajszolta, vagy ivott, vagy élt előjogával, és nem csak az első éjszakára. Ágyában egymást váltották a nők.
Szilvia hamar odaért. Máskor alázatosan lépte volna át a ház küszöbét, de azok az idők már elmúltak. Végigsétált a hosszú folyosón, egyenesen volt szeretője szobájáig. Akkor jött ki az orvos, és a házvezetőnő. A doktor a fejét csóválta, azt magyarázta a nőnek, hogy nem látott még ilyen gyors lefolyású betegséget. Nem a tomboló járvány volt az oka, hanem valami más, de hogy mi, azt ő sem tudta. A kór előző este támadt, és ledöntötte a lábáról az életerős férfit. Az orvostudomány itt már semmit sem ért, talán a pihenés, az még segíthet valamit.
Elhaladtak Szilvia mellett, de mint akik észre sem veszik, rá sem néztek. A lány megvárta, míg elmennek, aztán belépett a szobába. Az ágyhoz sétált, ujjait végigfuttatta a fehér ágyneműn, és csak utána nézett a hangosan ziláló férfira, aki eszméletlenül hevert a párnák között. Azok között a párnák között, ahol pár nappal korábban még őt ölelte. Szilvia leült mellé az ágy szélére, ahol annyiszor adta magát neki szerelemből, és mert azt hitte a férfi is szereti őt. Furcsa volt, hogy már nem érzett semmit. Azaz egy valamit igen, bosszút akart állni azért, amit örökre elvett tőle, a hitéért. Felemelte kezét, és végigsimított a férfi arcán. Az az érintéstől magához tért, egyenesen a lány szemébe nézett, és meglátott benne valamit, amit senki sem szeretne látni.
– Te? –suttogta erőtlenül. – Te tetted? Miattad történt ez? – kérdezte, és fel akart ülni, de nem sikerült, már gyenge volt hozzá. Aztán kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán, mert a lány ujjait az ajkaihoz érintette:
– Csss, kedvesem.
– Miért? –kérdezte a férfi szeme némán.
– Mert hazudtál nekem, és azért, amit elvettél tőlem és másoktól – felelte, és közelebb hajolt hozzá. Gyengéden szájon csókolta, ám mikor felemelte fejét, a férfi már nem élt.
Bevégeztetett. És vele együtt a nő sorsa.
Úgy hagyta el a házat, és a falut is, hogy senki nem állította meg, senki nem szólt hozzá, az emberek ösztönösen tértek ki előle, amerre járt.
Mint ahogy a következő sok száz évben mindig. Rájött, mivel fizetett a bosszúért cserébe. Az érzéseivel. Minden férfit megszerezhetett, akit csak akart, de szeretni soha többé nem volt képes. Bosszúálló angyalként élt, akinek az a dolga, hogy megbüntesse, azokat, akik megérdemlik. A büntetés pedig szinte mindig ugyanaz volt, halál. Vagy őáltala, vagy az illető maga érezte úgy, hogy nem maradt más választása. Nem számolta, hány áldozata volt, nem is érdekelte. Valahogy mindig rájuk talált, vagy a sors vezette hozzájuk, vagy egy felsőbb hatalom, ő pedig tette a dolgát. Nem volt nehéz, alig akadt olyan, aki az ő vonzerejének ellen tudott volna állni, és az a néhány sem a célcsoportjából került ki. Nem sajnálta őket. Az, hogy neki velük kellett találkozni, egyet jelentett, megérdemelték a büntetést. Ő csak az ítéletvégrehajtó volt.
Az emberek világában élt, de azok nem sokat láttak belőle, csak a démoni felszínt. A félelmetes, mégis hihetetlenül hipnotikus lényt.
Bármit elvehetett, semmiért nem kellett fizetnie, a külvilág mintha nem is érzékelte volna teljes egészében a jelenlétét. Férfiak se, és nők se. Ha egyszerűen bement egy üzletbe, és elhozott egy valamit, akkor sem szóltak semmit, az a dolog abban a pillanatban megszűnt számukra létezni. Bárhova bemehetett, bármit elvehetett, bárhol megszállhatott, mindenki úgy érezte, ez így van rendjén.
A hatszáz év alatt soha nem találkozott olyan emberrel, aki megérintette volna a szívét. Nem is vágyott rá, egy valamit szeretett volna csak. Azt, hogy ne fázzon. Mert jég volt belül, és reszketett mindene a hidegtől, ami körülölelte. Amikor befejezte egy-egy feladatát érzett némi elégedettséget, de azon túl csak a néma közönyt. Tudta, hogy maga választotta ezt az utat, a bosszúért cserébe. Tudta, hogy ez az ára, de nem érdekelte. Soha nem mérlegelte, hogy sok volt, vagy kevés. Elfogadta akkor az üzletet, és ezzel a tudattal élte az életet. Nem volt vérrel írt szerződés, hacsak az elvetélt magzat nem számít annak, nem jelent meg soha előtte a Sátán, sem semelyik képviselője. Az alku megköttetett minden külsőség nélkül, tudta ezt mindkét fél.
Az első időkben roppantul élvezte, hogy ő lehet a becsapottak által hívott bosszú angyala, ő lehet az, aki igazságot szolgáltat, de ahogy teltek az évek, évszázadok, úgy fáradt bele az egészbe, már nem érzett elégedettséget, valami hiányzott. Kevés volt már a tudat, hogy az áldozatok az életükkel fizettek bűneikért. Az életet elvenni egyszerű, az még vezeklésnek kevés.
Az utolsó száz évben már csak gazdag emberekkel foglalkozott. Különféle praktikákkal megszerezte a vagyonukat, ha másképp nem ment, akkor a haláluk árán. Neki a pénzre nem volt szüksége, éppúgy, mint semmilyen anyagi jóra, ezért ezeket árvaházaknak juttatta és különféle alapítványoknak. Mivel itt már sokszor szerteágazó üzleti kapcsolatrendszerekről volt szó, azért inkább ügyvédekre bízta ezek intézését. Az utóbbi időben pedig csak akkor folyamodott ezekhez a módszerekhez, ha már semmilyen más lehetősége nem maradt. Legtöbbször inkább visszavezette a bűnöst az életbe, visszaadta a családjának, segített, hogy megváltozzon.
Nem mindenkin lehetett segíteni, utolsó ügyfelén sem, így az ő esetében maradt a régi módszer. Házasság, özvegység, öröklés és persze a vagyon újraelosztása. A gondolatra enyhe fintor futott át az arcán.
Eszébe jutott az utolsó férfi. Már idős volt, és önző, rettentően önző, csak a saját érdekeivel és élvezetével foglalkozott. Hát, megkapta, de a nőt soha, bár erről ő nem tudott. Szilvia az első néhány alkalommal – az első áldozatainál – még a hagyományos módon végezte feladatát, de aztán rájött, hogy nincs szüksége a közvetlen kontaktusra (ez egyik nagy előnye volt a démonlétnek). Ezzel az emberrel is úgy tett, mint a többiekkel. A férfi az ágyban feküdt, ő pedig csak ült szemben a fotelban. Csak egy kézmozdulat, csak egy villanás, és máris látta a gondolatait. Először még megdöbbentette, mi mindent talált az emberi agyak mélyén, aztán már nem foglalkozott vele. Áldozatai azt hitték, legmélyebb vágyaik teljesülnek, pedig minden csak a saját fejükben játszódott le. Aztán elaludtak, és mikor felébredtek, azt hitték minden valóban megtörtént. Onnantól kezdve, aztán úgy követték a nőt, azt tették, amit és ahogy ő akart. Azok, akik az ő áldozatai közé tartoztak, mind irányíthatók voltak az ösztöneiken keresztül. És nem voltak kevesen.
Nem maradt sokáig egy helyen, munkája mindig máshová szólította, így ha nem démon lett volna, akkor sem tűnt volna fel senkinek a sokszoros özvegység, vagy, hogy nem öregedett.
Most pedig ismét eljött a változtatás ideje, bár, életében először, nem érezte, merre fog menni.
Kinyitotta az ajtót, a férfi belépett, aztán köszönés nélkül a nappaliba sétált. Leült a kanapéra, maga elé rakta aktatáskáját, és iratokat szedett elő belőle.
– A szokásos eljárás? – kérdezte.
Szilvia bólintott, majd némán leült a férfi mellé. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Mint mindig a közelében, rá mintha nem hatott volna démoni kisugárzása. Nem is kellett volna ezzel foglalkoznia, hiszen ő nem volt bűnös, tehát neki nincs dolga vele, csak ez a néhány papír. Mégis zavarta, nem ezt szokta meg. A férfi nem is nézett rá, közömbösen tolta elé az iratokat. Még a szemét sem láttam, villant bele a nőbe a felismerés. Rengetegszer találkoztak, de a másik mindig kerülte a pillantását, mindig úgy intézte, hogy ne kelljen ránéznie.
– Akkor itt írja alá! – mutatta a nőnek.
Szilvia aláírta, de érezte, hogy valamitől elönti a hideg veríték. Nem volt jó érzés. Levette a pulóverét, mert úgy érezte, meggyullad, ha nem teszi. Anélkül, hogy a férfira nézett volna, érezte, hogy az elmosolyodik. Kérdőn nézett rá, és akkor találkozott a tekintetük. Nagyon ismerős volt, de nem tudta, honnan. Csak nézték egymást sokáig. A férfi mosolygott, a nő pedig nem értett semmit, lázasan kutatott az emlékei között ez után az arc után. A férfi talán, ha negyven éves lehetett, de akárhogy is törte a fejét nem emlékezett rá, az elmúlt évekből.
– Régebbre nézz vissza, sokkal régebbre… –szólalt meg…
– Péter… – suttogta a nő. Ő volt az. Az a férfi, aki miatt démon lett. – Az nem lehet, te már halott vagy.
– Igen is, meg nem is, akárcsak te. Ugyanazt az utat jártam meg. Te a bosszúdért vezekelsz, én a bűneimért. Az volt a büntetésem, hogy folyton a nyomodban kellett járnom. Míg te a férfiakat intézted el, addig én a nőket vezettem vissza az életbe. Téged is. Nem érzel valami furcsát?
Szilvia csak most jött rá, mi volt az a furcsa érzés.
– Nem fázom – suttogta.
– Igen. Addig, amíg a bosszú angyal voltál, vagy, hogy nevezted magad, addig csak önmagad tartottad rabságban. Minden egyes férfiban engem láttál. Ezért végezted tökéletesen a munkád, és ezért nem tudtad önmagadat megváltani. Aztán mikor rájöttél, hogy jóra is használhatod a képességeidet, minden megváltozott, igaz? Már nem fáztál annyira? De most már nincs tovább. Vége. Ez volt az utolsó. Azt hiszem, ezt már te is tudod.
A nő bólintott. A férfi felállt, és közelebb lépett. Kezével a nő hajába túrt, és közelebb húzta a fejét. Szilvia kirántotta magát a karjaiból.
– Ne, meghalsz!
– Igen, emlékszem – mosolyodott el Péter –, és valóban meghalhatnék, de már nem vagy démon – mondta, és megcsókolta a nőt. Csókja forró volt, szinte égetett, de aztán hátrébb lépett.
Szilvia kérdőn nézett rá.
– Van időnk, ha nem is annyi, mint eddig volt. Most inkább gondolj át mindent, aztán keress meg, ha te is úgy akarod. Már nem a középkorban élünk, már nem vagyok urad és parancsolód. Azt akarom, hogy önszántadból jöjj, ha te is akarsz engem. – Felvette aktatáskáját, és elindult az ajtó felé. A nő csak némán nézett utána, ajkai még égtek a csóktól, és rettentően melege volt.
Mikor az ajtó bezáródott, akkor jutott eszébe, hogy azt sem tudja, hol lakik a férfi. Elmosolyodott. Mindegy is, meg fogja találni.
Maga sem tudta, miért, a tükörhöz sétált. Szeme körül apró ráncok látszottak. Valóban ember lett újra, és ez együtt járt az öregedéssel, de már egyáltalán nem bánta. Nem hiányzott előző élete, egy új világ várta, minden félelmetességével, minden kihívásával, és minden törvényével.
/de ez most lehet, hogy csak nekem kapcsolódik ide/
/Sokszor belefutunk életünk során olyan helyzetekbe, amikor úgy érezzük, jogunk van bosszút állni. Vajon valóban van ehhez jogunk? Nem vagyunk-e különbek akkor, ha nem élünk vele? Ha mégis megtesszük, nem ugyanolyanok vagyunk-e, mint aki minket bántott? És ha mindenki így tesz, akkor az hova vezet? És főleg, mi az ára?
Mondhatnám azt, hogy a bűnösök úgyis meglakolnak, de valahogy nem hiszek az isteni igazságszolgáltatásban. Ha létezik büntetés az csak a saját lelkiismeretünk lehet. Az élet pedig, hosszú, egyszer mindenkinek eljön az a pillanat, amikor túl sok ideje lesz gondolkodni. Én csak ebben hiszek. Vagy valami ilyesmiben.
Én nem akarok fázni!/
Heppi börsztdéjj tú mí
November 13. péntek. A születésnapom. Nem így terveztem, ahogy eljött, de most már ebből hozom ki a legjobbat. 
Az elmúlt évben megszülettem, író lettem. Furcsa volt először hallani, mikor novellistának neveztek, furcsa volt, mikor megjelent az első (és idáig egyetlen)novellám nyomtatásban, furcsa hallani, hogy Angel Lilith, az írónő. Egy valami viszont nagyon jó választásnak bizonyult: A NÉV. Nomen est omen, mondták a rómaiak, és ami engem illet, igazuk is volt. Bár Lilith közelebb áll hozzám, és mindig közelebb is fog. Ha rá hallgatok, akkor magamat követem, Angel néha túl megbocsátó, akkor is ha nem kellene.
Szeretlek Titeket, akik engem olvastok, sokat kapok tőletek. Ha rossz napom lenne, mindig megjelenik valamelyikőtök, és elfelejtek szomorkodni. Sok barátot találtam köztetek, és valóban barátra gondolok, mikor ezt mondom. Örülök Nektek.
Ha az elkövetkező évben csak ennyit kapnék, amit ebben az évben, már azzal is elégedett lehetnék, de, mint minden ember, én is mohó vagyok, és többet szeretnék. Adni is, és kapni is. Bár inkább adni, az jobb.
Úgyhogy most mindenki kap tőlem egy hatalmas ölelést,
Angie
u.i.:És még valami, péntek tizenhárom szerencsétlen nap, de a bosziknak az a szerencsenapja, ígyhát nekem jó napom lesz.
Mese – folytatás (Hazatérés)
/Mese
Mese – folytatás (Új világ)
Mese – folytatás (Honvágy) /
„Egy felhőn ülünk fenn a város fölött.
Távolról néztük, ahogy átöltözött.
Indulhatunk. Itt már tudjuk, milyen.
Rád bízom, merre.
Ne ez a bolygó legyen.”
És eljött a nap. Gyorsabban, mint reméltem. Társaim tegnap érkeztek, és holnap indulunk. Ez az út csak rólam szól. A hazatérésemről. Nem akarok azonnal menni, kell még ez az egyetlen nap nekem, még látni akarom utoljára az emberek világát.
Esteledik. Egyedül vagyok. A többiek az űrhajón maradtak. Én kértem így. Kimegyek a házam melletti udvarra. Kicsit hűvös az idő, de az ilyen éjszakákon legszebb az égbolt. Most még a csillagok is mások, mintha tudnák, hogy többé nem nézem őket innen. Telihold van. Ha rajtam múlt volna, valószínűleg én is így kívánom. Szeretem a teliholdat.
Lefekszem a fűbe, kissé nedves, de nem zavar. Ez az utolsó alkalom, hogy arcomon érezhetem a fűszálak cirógatását, persze nálunk is van, de az más. Fülemig hatol egy tücsök ciripelése, nem lehet messze tőlem. Azt hiszem, ma éjjel nem fogok aludni. Nézem a csillagokat, tudom, hogy ott van az űrhajó is, de innen nem látni, csak én érzem. Valahol messze felugat egy kutya, társai azonnal válaszolnak rá. Aztán csend lesz.
Azt hiszem, egész éjjel kint maradok. Rég eldöntöttem már, hogy hazamegyek, de most mégis félek. A Zerda az én hazám, mégis olyan idegen, hiszen olyan keveset láttam. Lassan telik az éjszaka, van időm emlékezni. Mindenre, amit ti csak történelemnek hívtok. Nekem az életem volt. Az első civilizációktól, a háborúkon át mostanáig. Mindig azt hittem, megváltoztok, jobbak lesztek, tanultok a hibáitokból, és mindig csalódtam. Voltak köztetek, és vannak is jó emberek, de kevesen. Túl kevesen.
Hosszú volt az itt tartózkodásom, talán túl hosszú is. Mi lesz, ha otthon idegenként fogadnak? És mi lesz akkor, ha én nem fogom jól érezni magam ott?
Nincs válasz.
Csak fekszem a nedves fűben, és hagyom, hogy agyamban szabadon cikázzanak a gondolatok. Egymást kergetik, nem is értelmezem már őket, csak engedem, hogy átfolyjanak rajtam.
Nézem a csillagokat, nézem a Szíriuszt. Ott van valahol a Zerda is, bár innen nem láthatom. Elképzelem, milyen lesz újra a földjét érinteni. Vajon fog hiányozni nekem ez a világ? Bizonyára igen, hiszen sok időt töltöttem itt, szinte az egész életemet, de a szülőföld szava már sokkal erősebb, valami vonz oda, úgy, mint eddig még soha.
Virrad. Hallom, ahogy életre kel körülöttem a világ. Feltápászkodom, testem teljesen átfagyott. Alfa jut eszembe, jó lenne, ha velem lenne, és felmelegítene. Megrázom a fejem, ő már nincs. Arcomon végigfolyik egy könnycsepp. Talán otthon könnyebb lesz.
Lesöpröm magamról a rám tapadt fűszálakat, és nyújtózkodom egyet. Madarak repülnek el mellettem, ők is korán keltek. Ők is? Hiszen én nem is aludtam.
Bemegyek a házba, és lezuhanyozom, most még a meleg víz is másabb, mint máskor. Földi víz mossa le, a Föld porát. De mi lesz holnap? Vagy mi lesz akkor, ha hazaérünk? Már alig emlékszem valamire otthonomból, és ha emlékeznék is, az már a múlt, sok minden megváltozott.
Este indulunk, ezért úgy döntök, még egyszer bemegyek a városba. A központba érve, elvegyülök a reggeli forgatagban. Magamba szívom az illatokat, szemem utoljára fogadja magába ezt a látványt. Belépek egy áruházba, mindenütt emberek, érzem a gondolataikat, de már nem érdekel, már nem érint meg. Figyelem őket, mindenki siet, senki nem néz a másik szemébe, csak a gyermekek.
Egy kislány fut felém, tőlem pár méterre elesik. Ösztönösen nyúlok utána, és felsegítem. Rám néz. Arcán csodálkozás fut át. „Te tündér vagy?”, kérdezi. A szemem, riadok meg. Mióta társaim megérkeztek, nem foglalkozom a látszat fenntartásával, a szemem színével sem. Aztán megnyugszom, egy nap kevés ahhoz, hogy minden visszaalakuljon. A kicsire mosolygok. Nem, felelem. Addigra az anyja is odaér, és jól leszidja, amiért futkározott. Velem nem foglalkozik, nem is nagyon hiányzik. Nem akarok beszélni senkivel. Félek, ha így tennék, meggondolhatnám magam.
Dél felé jár, mire elhagyom az áruházat. Egy étterem felé indulok. Nem vagyok éhes, csak nosztalgiából teszem. Belépek, és a pincér már messziről köszönt, sokszor jártam már itt. Kezembe veszem az étlapot. Először azt gondolom, valami különlegességet választok, végül egy egyszerű, hétköznapi étel mellett döntök. Mikor kihozzák, néhány percig csak nézem, aztán enni kezdek. Minden falatot külön kiélvezek. Bőséges borravalót hagyok a pincérnek. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy mindenemet neki adom, de meggondolom magam. Az utolsó napomat nem egy zárt osztályon szeretném tölteni.
A parkot veszem célba. Mindig szerettem, olyan nyugodt. Ősz van, én mégis leveszem a cipőmet, és mezítláb lépek a fűre, kicsit szúrja a talpam az elhalt növények csonkja, de élvezem. Egy idősebb nő sétál el mellettem, és megcsóválja a fejét. Meg fog fázni, kedvesem, mondja. Érzem a gondolataiból, hogy komolyan aggódik, és ez kissé megnyugtat, talán van még remény számotokra. A szeméből látom, hogy teste már több mint kilencven százalékban elhasználódott, nem sok ideje lehet hátra. Rámosolygok, és megköszönöm a féltést. Tovább sétál, én pedig leguggolok, és érdeklődéssel kezdek figyelni egy pár hangyát, valami morzsát cipelnek. Ami azt illeti nálunk nincsenek hangyák, vannak helyettük más állatok, hasonlóak is, de ilyenek nincsenek. Nem tudom, mennyi idő telik így el, arra eszmélek, hogy szürkül. Nem sokára indulnom kell. Nem mintha elkéshetnék. Ha azt kérném, társaim akár heteket is várnának rám, de nem teszem. Határidőt szabtam magamnak, és ezt tartom is. Félek, de indulnom kell, mielőtt meggondolnám magam.
Hazatérve még egyszer körbejárom a házat. Talán vinni kellene valamit emlékül, gondolom, de nem jut eszembe semmi. Ezek mind csak tárgyak. Végül mégiscsak felveszek egy kis szobrot, még egy bolhapiacon vettem. Egy szerelmes párt ábrázol, éppen szeretkeznek. Nem tudom, miért pont ezt választom, de úgy érzem, ebben benne van minden, amire emlékezni akarok a Földdel kapcsolatban.
Elindulok. Nem zárom be a házat, nem érdekel már, mi lesz vele. Nem olyan régen vettem, ha rejtve akartam maradni sokat kellett költöznöm. Nem is emlékszem, hány helyen laktam már, egyik sem nőtt a szívemhez, nem engedhettem meg magamnak, hogy bármihez is kötődjek. Főleg emberekhez nem. Azt kérdezte egyszer valamelyikük, mit veszíthetsz. Én tudtam a választ, de mit mondhattam volna. Két világ közt éltem mindig, egyik sem volt az otthonom, de már nem érzem jó választásnak az akkori döntésemet, már nagyon is veszteségnek érzem azt, hogy maradtam. Nem biztos, hogy otthon jó lesz, de meg kell próbálnom, mert valami oda húz, valami vonz megállíthatatlanul.
Az erdő felé indulok, ott van a leszállóhely. Társaim ott lesznek, tudják, hogy megyek. Szavak nélkül is.
Mielőtt kilépnék a tisztásra, már érzem a közelségüket. Az űrhajó nyitva áll. Közelebb megyek, öcsém ott vár. Csak miattam vállalkozott az útra. Lábam már kész, hogy a rámpára lépjek, de még megfordulok. Lehajolok, és kezemmel végigsimítom a földet. A Földet. Utoljára. Azzal belépek a hajóba. Mögöttem bezáródik az ajtó. Zeg rám néz, én bólintok. Szavak nélkül értjük egymást, milyen csodálatos. Szeme narancsfényben ragyog. Néhány nap és az enyém is. Bőrömön már most érzem a változást, már most látni, hogy kezd áttetszővé válni. Nincs többé szükség álcára, végre önmagam lehetek.
Felszállunk. A vezérlő kivetítőjén figyelem, ahogy a Föld egyre távolodik tőlünk. Furcsa, de a színéről nekem nem az élet jut eszembe, hanem a jég. Nem tudom, visszatérek-e még ide.
A hazaút olykor iszonyúan hosszúnak tűnik, olykor úgy érzem, túl gyors, én még erre nem vagyok felkészülve. Keveset beszélek, és társaim nem zavarnak, sok tízezer év telt el, és azt hiszem, sejtik, milyen félelemmel tölt el engem a hazatérés. A Szíriusz napról-napra fényesebben ragyog előttünk, és én napról-napra jobban rettegek. Néha visszafordulnék a biztoshoz, de nem teszem. Már nem. Eldöntöttem.
Az űrhajó fedélzetén, a hosszú út alatt van időm megszokni az otthoni levegő mesterségesen előállított mását, az ételeinket, testemet. Nem nagy különbségek a Földön tapasztaltakhoz képest, csak az érzés más, és én. Már nem játszom, már én vagyok az, amit a tükörben látok, és ami belülről eltölt.
A megérkezésünk előtt hirtelen mindenki nagyon elfoglalt lesz, az öcsémet is alig látom. Ez zavar. Szeretném, ha valaki megnyugtatna, vagy csak átölelne. Zeg azért néha megjelenik, arcán valami titokzatos mosollyal, de nem érem el a gondolatait, nem érzem, mi jár a fejében. Bizonyára, annak örül, hogy végre hazaérünk, és láthatja a feleségét. Megpróbálok vele örülni, de nem megy. Félek.
A csillagrendszerbe érve furcsa vibrálás kerít a hatalmába. A szülőföld szava. Gondolom, az lehet, bár már nagyon régen volt, mikor utoljára itt jártam. Aztán feltűnik a bolygó is. Kisebb, mint a Föld, és más a színe is, de nekem a leggyönyörűbb hely.
Most már tudom, mit akarok. Érezni a talajt a talpam alatt, beszívni az illatát, hagyni, hogy a szél végigsimítsa az arcomat, és…
Itt megállok. És Alfát akarom, fut át rajtam, de őt már nem lehet. Érzem, hogy a sírás fojtogat, mikor kinyílik az űrhajó ajtaja, de tudom, hogy mindenki engem néz, ezért inkább lenyelem a könnyeimet.
Kilépek. Sehol senki, döbbenek meg. Azaz mégis. Egy alak ül a szökőkút szélén, és engem néz. Hosszú időbe telik, mire szemem megszokja az itteni fényt, és felismerem.
Alfa.
Nem! Az nem lehet, ő halott. Hátranézek Zegre, ő csak mosolyog, és most már érzem a gondolatait is. Hát, ezt titkolták. Alfa ugyanúgy túlélte, mint én. A teherhajón, amivel az embereket vittük, volt egy hibernátor, azt használta, miután beállított a hajó pályáját. Csak nem rég találtak rá, és őt is sikerült megmenteni.
Visszafordulok. Alfa pár méterre áll tőlem. Rohanni szeretnék, de a lábaim nem engedelmeskednek. Annyira hihetetlen az egész. Elindulok, és ő is felém, és minden másodperc ezer éveknek tűnik. Aztán már ott van, és átölel, ajkai az én ajkaim keresik. Egy csók, amire annyit vártam, amiről azt hittem soha nem fog teljesülni.
Leülünk a szökőkút szélére, és csak nézzük egymást. Eltelt sok-sok évezred, még sem tudunk mit mondani, csak nézni egymás szemébe némán. Félek, ha elengedem a kezét, eltűnik, félek, hogy csak egy káprázat az egész, de nem az, mégis alig merem elhinni. Megszűnik körülöttünk a világ és csak mi vagyunk.
Nem tudom, mi lesz, hogyan tovább, csak egy valamiben vagyok biztos.
Többé nem leszek egyedül.
Hazaértem.
„Ha véletlenek nincsenek, mondd, hogy lehetsz most újra velem?
Úgy engedtél el, hogy közben végig fogtad még a kezem.
Hát, úgy ölelj, hogy higgyem el, egy másik élet jön ezután,
És nyoma soha ne legyen, hogy veszni hagytál hajdanán!
…
Elég egy ölelés és menekül a tél.
…
Törik a hideg, és a hitem újra él.
…
Újra érzek. Újra élek.
Jégvilágból visszatérek.
Hit feléled. Fagy felenged. Fényed engem megmelenget.”
