Mese – folytatás (Hazatérés)
„Egy felhőn ülünk fenn a város fölött.
Távolról néztük, ahogy átöltözött.
Indulhatunk. Itt már tudjuk, milyen.
Rád bízom, merre.
Ne ez a bolygó legyen.”
És eljött a nap. Gyorsabban, mint reméltem. Társaim tegnap érkeztek, és holnap indulunk. Ez az út csak rólam szól. A hazatérésemről. Nem akarok azonnal menni, kell még ez az egyetlen nap nekem, még látni akarom utoljára az emberek világát.
Esteledik. Egyedül vagyok. A többiek az űrhajón maradtak. Én kértem így. Kimegyek a házam melletti udvarra. Kicsit hűvös az idő, de az ilyen éjszakákon legszebb az égbolt. Most még a csillagok is mások, mintha tudnák, hogy többé nem nézem őket innen. Telihold van. Ha rajtam múlt volna, valószínűleg én is így kívánom. Szeretem a teliholdat.
Lefekszem a fűbe, kissé nedves, de nem zavar. Ez az utolsó alkalom, hogy arcomon érezhetem a fűszálak cirógatását, persze nálunk is van, de az más. Fülemig hatol egy tücsök ciripelése, nem lehet messze tőlem. Azt hiszem, ma éjjel nem fogok aludni. Nézem a csillagokat, tudom, hogy ott van az űrhajó is, de innen nem látni, csak én érzem. Valahol messze felugat egy kutya, társai azonnal válaszolnak rá. Aztán csend lesz.
Azt hiszem, egész éjjel kint maradok. Rég eldöntöttem már, hogy hazamegyek, de most mégis félek. A Zerda az én hazám, mégis olyan idegen, hiszen olyan keveset láttam. Lassan telik az éjszaka, van időm emlékezni. Mindenre, amit ti csak történelemnek hívtok. Nekem az életem volt. Az első civilizációktól, a háborúkon át mostanáig. Mindig azt hittem, megváltoztok, jobbak lesztek, tanultok a hibáitokból, és mindig csalódtam. Voltak köztetek, és vannak is jó emberek, de kevesen. Túl kevesen.
Hosszú volt az itt tartózkodásom, talán túl hosszú is. Mi lesz, ha otthon idegenként fogadnak? És mi lesz akkor, ha én nem fogom jól érezni magam ott?
Nincs válasz.
Csak fekszem a nedves fűben, és hagyom, hogy agyamban szabadon cikázzanak a gondolatok. Egymást kergetik, nem is értelmezem már őket, csak engedem, hogy átfolyjanak rajtam.
Nézem a csillagokat, nézem a Szíriuszt. Ott van valahol a Zerda is, bár innen nem láthatom. Elképzelem, milyen lesz újra a földjét érinteni. Vajon fog hiányozni nekem ez a világ? Bizonyára igen, hiszen sok időt töltöttem itt, szinte az egész életemet, de a szülőföld szava már sokkal erősebb, valami vonz oda, úgy, mint eddig még soha.
Virrad. Hallom, ahogy életre kel körülöttem a világ. Feltápászkodom, testem teljesen átfagyott. Alfa jut eszembe, jó lenne, ha velem lenne, és felmelegítene. Megrázom a fejem, ő már nincs. Arcomon végigfolyik egy könnycsepp. Talán otthon könnyebb lesz.
Lesöpröm magamról a rám tapadt fűszálakat, és nyújtózkodom egyet. Madarak repülnek el mellettem, ők is korán keltek. Ők is? Hiszen én nem is aludtam.
Bemegyek a házba, és lezuhanyozom, most még a meleg víz is másabb, mint máskor. Földi víz mossa le, a Föld porát. De mi lesz holnap? Vagy mi lesz akkor, ha hazaérünk? Már alig emlékszem valamire otthonomból, és ha emlékeznék is, az már a múlt, sok minden megváltozott.
Este indulunk, ezért úgy döntök, még egyszer bemegyek a városba. A központba érve, elvegyülök a reggeli forgatagban. Magamba szívom az illatokat, szemem utoljára fogadja magába ezt a látványt. Belépek egy áruházba, mindenütt emberek, érzem a gondolataikat, de már nem érdekel, már nem érint meg. Figyelem őket, mindenki siet, senki nem néz a másik szemébe, csak a gyermekek.
Egy kislány fut felém, tőlem pár méterre elesik. Ösztönösen nyúlok utána, és felsegítem. Rám néz. Arcán csodálkozás fut át. „Te tündér vagy?”, kérdezi. A szemem, riadok meg. Mióta társaim megérkeztek, nem foglalkozom a látszat fenntartásával, a szemem színével sem. Aztán megnyugszom, egy nap kevés ahhoz, hogy minden visszaalakuljon. A kicsire mosolygok. Nem, felelem. Addigra az anyja is odaér, és jól leszidja, amiért futkározott. Velem nem foglalkozik, nem is nagyon hiányzik. Nem akarok beszélni senkivel. Félek, ha így tennék, meggondolhatnám magam.
Dél felé jár, mire elhagyom az áruházat. Egy étterem felé indulok. Nem vagyok éhes, csak nosztalgiából teszem. Belépek, és a pincér már messziről köszönt, sokszor jártam már itt. Kezembe veszem az étlapot. Először azt gondolom, valami különlegességet választok, végül egy egyszerű, hétköznapi étel mellett döntök. Mikor kihozzák, néhány percig csak nézem, aztán enni kezdek. Minden falatot külön kiélvezek. Bőséges borravalót hagyok a pincérnek. Egy pillanatra megfordul a fejembe, hogy mindenemet neki adom, de meggondolom magam. Az utolsó napomat nem egy zárt osztályon szeretném tölteni.
A parkot veszem célba. Mindig szerettem, olyan nyugodt. Ősz van, én mégis leveszem a cipőmet, és mezítláb lépek a fűre, kicsit szúrja a talpam az elhalt növények csonkja, de élvezem. Egy idősebb nő sétál el mellettem, és megcsóválja a fejét. Meg fog fázni, kedvesem, mondja. Érzem a gondolataiból, hogy komolyan aggódik, és ez kissé megnyugtat, talán van még remény számotokra. A szeméből látom, hogy teste már több mint kilencven százalékban elhasználódott, nem sok ideje lehet hátra. Rámosolygok, és megköszönöm a féltést. Tovább sétál, én pedig leguggolok, és érdeklődéssel kezdek figyelni egy pár hangyát, valami morzsát cipelnek. Ami azt illeti nálunk nincsenek hangyák, vannak helyettük más állatok, hasonlóak is, de ilyenek nincsenek. Nem tudom, mennyi idő telik így el, arra eszmélek, hogy szürkül. Nem sokára indulnom kell. Nem mintha elkéshetnék. Ha azt kérném, társaim akár heteket is várnának rám, de nem teszem. Határidőt szabtam magamnak, és ezt tartom is. Félek, de indulnom kell, mielőtt meggondolnám magam.
Hazatérve még egyszer körbejárom a házat. Talán vinni kellene valamit emlékül, gondolom, de nem jut eszembe semmi. Ezek mind csak tárgyak. Végül mégiscsak felveszek egy kis szobrot, még egy bolhapiacon vettem. Egy szerelmes párt ábrázol, éppen szeretkeznek. Nem tudom, miért pont ezt választom, de úgy érzem, ebben benne van minden, amire emlékezni akarok a Földdel kapcsolatban.
Elindulok. Nem zárom be a házat, nem érdekel már, mi lesz vele. Nem olyan régen vettem, ha rejtve akartam maradni sokat kellett költöznöm. Nem is emlékszem, hány helyen laktam már, egyik sem nőtt a szívemhez, nem engedhettem meg magamnak, hogy bármihez is kötődjek. Főleg emberekhez nem. Azt kérdezte egyszer valamelyikük, mit veszíthetsz. Én tudtam a választ, de mit mondhattam volna. Két világ közt éltem mindig, egyik sem volt az otthonom, de már nem érzem jó választásnak az akkori döntésemet, már nagyon is veszteségnek érzem azt, hogy maradtam. Nem biztos, hogy otthon jó lesz, de meg kell próbálnom, mert valami oda húz, valami vonz megállíthatatlanul.
Az erdő felé indulok, ott van a leszállóhely. Társaim ott lesznek, tudják, hogy megyek. Szavak nélkül is.
Mielőtt kilépnék a tisztásra, már érzem a közelségüket. Az űrhajó nyitva áll. Közelebb megyek, öcsém ott vár. Csak miattam vállalkozott az útra. Lábam már kész, hogy a rámpára lépjek, de még megfordulok. Lehajolok, és kezemmel végigsimítom a földet. A Földet. Utoljára. Azzal belépek a hajóba. Mögöttem bezáródik az ajtó. Zeg rám néz, én bólintok. Szavak nélkül értjük egymást, milyen csodálatos. Szeme narancsfényben ragyog. Néhány nap és az enyém is. Bőrömön már most érzem a változást, már most látni, hogy kezd áttetszővé válni. Nincs többé szükség álcára, végre önmagam lehetek.
Felszállunk. A vezérlő kivetítőjén figyelem, ahogy a Föld egyre távolodik tőlünk. Furcsa, de a színéről nekem nem az élet jut eszembe, hanem a jég. Nem tudom, visszatérek-e még ide.
A hazaút olykor iszonyúan hosszúnak tűnik, olykor úgy érzem, túl gyors, én még erre nem vagyok felkészülve. Keveset beszélek, és társaim nem zavarnak, sok tízezer év telt el, és azt hiszem, sejtik, milyen félelemmel tölt el engem a hazatérés. A Szíriusz napról-napra fényesebben ragyog előttünk, és én napról-napra jobban rettegek. Néha visszafordulnék a biztoshoz, de nem teszem. Már nem. Eldöntöttem.
Az űrhajó fedélzetén, a hosszú út alatt van időm megszokni az otthoni levegő mesterségesen előállított mását, az ételeinket, testemet. Nem nagy különbségek a Földön tapasztaltakhoz képest, csak az érzés más, és én. Már nem játszom, már én vagyok az, amit a tükörben látok, és ami belülről eltölt.
A megérkezésünk előtt hirtelen mindenki nagyon elfoglalt lesz, az öcsémet is alig látom. Ez zavar. Szeretném, ha valaki megnyugtatna, vagy csak átölelne. Zeg azért néha megjelenik, arcán valami titokzatos mosollyal, de nem érem el a gondolatait, nem érzem, mi jár a fejében. Bizonyára, annak örül, hogy végre hazaérünk, és láthatja a feleségét. Megpróbálok vele örülni, de nem megy. Félek.
A csillagrendszerbe érve furcsa vibrálás kerít a hatalmába. A szülőföld szava. Gondolom, az lehet, bár már nagyon régen volt, mikor utoljára itt jártam. Aztán feltűnik a bolygó is. Kisebb, mint a Föld, és más a színe is, de nekem a leggyönyörűbb hely.
Most már tudom, mit akarok. Érezni a talajt a talpam alatt, beszívni az illatát, hagyni, hogy a szél végigsimítsa az arcomat, és…
Itt megállok. És Alfát akarom, fut át rajtam, de őt már nem lehet. Érzem, hogy a sírás fojtogat, mikor kinyílik az űrhajó ajtaja, de tudom, hogy mindenki engem néz, ezért inkább lenyelem a könnyeimet.
Kilépek. Sehol senki, döbbenek meg. Azaz mégis. Egy alak ül a szökőkút szélén, és engem néz. Hosszú időbe telik, mire szemem megszokja az itteni fényt, és felismerem.
Alfa.
Nem! Az nem lehet, ő halott. Hátranézek Zegre, ő csak mosolyog, és most már érzem a gondolatait is. Hát, ezt titkolták. Alfa ugyanúgy túlélte, mint én. A teherhajón, amivel az embereket vittük, volt egy hibernátor, azt használta, miután beállított a hajó pályáját. Csak nem rég találtak rá, és őt is sikerült megmenteni.
Visszafordulok. Alfa pár méterre áll tőlem. Rohanni szeretnék, de a lábaim nem engedelmeskednek. Annyira hihetetlen az egész. Elindulok, és ő is felém, és minden másodperc ezer éveknek tűnik. Aztán már ott van, és átölel, ajkai az én ajkaim keresik. Egy csók, amire annyit vártam, amiről azt hittem soha nem fog teljesülni.
Leülünk a szökőkút szélére, és csak nézzük egymást. Eltelt sok-sok évezred, még sem tudunk mit mondani, csak nézni egymás szemébe némán. Félek, ha elengedem a kezét, eltűnik, félek, hogy csak egy káprázat az egész, de nem az, mégis alig merem elhinni. Megszűnik körülöttünk a világ és csak mi vagyunk.
Nem tudom, mi lesz, hogyan tovább, csak egy valamiben vagyok biztos.
Többé nem leszek egyedül.
Hazaértem.
„Ha véletlenek nincsenek, mondd, hogy lehetsz most újra velem?
Úgy engedtél el, hogy közben végig fogtad még a kezem.
Hát, úgy ölelj, hogy higgyem el, egy másik élet jön ezután,
És nyoma soha ne legyen, hogy veszni hagytál hajdanán!
…
Elég egy ölelés és menekül a tél.
…
Törik a hideg, és a hitem újra él.
…
Újra érzek. Újra élek.
Jégvilágból visszatérek.
Hit feléled. Fagy felenged. Fényed engem megmelenget.”
Tökéletes világ – tökéletesen üres világ
„Ki mondja meg, vajon meddig lehet, hogy mindennap mindenhol erős legyek? A csend volna jó…” – „Ti ezt nem értitek. Nem meghalni akarok, csak élni nem…”
Klara megnyitotta a csapot, a kád lassan kezdett megtelni vízzel. Míg arra várt, levette ruháit, és gondosan összehajtogatva letette őket a székre. Akár szét is dobálhatná, gondolta keserűen, nem valószínű, hogy holnap bárkit is érdekelni fog. Közelebb lépett a kádhoz. Egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, kissé kábának érezte magát. Nem annyira, hogy ne tudott volna gondolkodni, de ahhoz eléggé, hogy meg merje tenni, amire készült. Nem maradt más választása.
Tizenkilenc éves volt, nem rég végezte el a középiskolát, most ment volna egyetemre. Természetesen csak művészeti ágak jöhettek szóba. Anyja, a híres festőnő, Dorothy, így kívánta, és nem lehetett ellentmondani neki, bár Klarát nem is érdekelte az egész. Most már semmi sem.
Dorothy fiatalon szülte őt, akkor indult a karrierje, és az fontosabb volt számára, mint a gyerek, így aztán a kicsi többnyire nevelőnőkkel töltötte napjai nagy részét. Apja elfoglalt üzletemberként, szintén nem igen tudott időt szakítani rá. Klara néha elgondolkodott, a nevére egyáltalán emlékeznek-e még. Szülei gyakran jártak rendezvényekre, őt ritkán vitték magukkal, anyja élvezte a kitüntetett figyelmet, amit művészként kapott, a gyerek csak felesleges kolonc volt számára. Azt szerette volna, ha egyáltalán nincs vele gond, ha mindig azt csinálja, amit ő akar. Uralkodó típus volt, ha valami nem úgy történt, ahogy ő gondolta, akkor megismerhették a rosszabbik énjét, és az nem volt éppen kedves, nagyon nem.
Klara évfolyamelsőként végezte el a középiskolát, az egyetemre is egyből felvették. Még az utolsó gimnáziumi évének a végén munkát vállalt egy étteremben, egyrészt, hogy elfoglalja magát, másrész élvezte anyja rosszallását ez miatt, de leginkább azért, mert úgy érezte, ez az első lépés egy önálló élet felé. Dorothy nem nézte jó szemmel, hogy lánya pincérkedik, de annyira lekötötte új galériájának megnyitása, hogy inkább azzal foglalkozott.
Klara az étteremben ismerkedett meg Joeval is. A férfi jóval idősebb volt nála, vonzotta a lány fiatalsága, és ő könnyű prédának bizonyult. Klara tapasztalatlan volt a férfiak terén, és minden szavát elhitte. Imponált neki, hogy a férfi a legjobb szállodákba viszi, néha ebédelni. Soha nem kérdezte tőle, ezek az alkalmak, miért csak néhány óráról szólnak, miért nem viszi a saját lakására, miért nem adja meg az otthoni telefonszámát. Annyira szerelmes volt, hogy észre sem vette az árulkodó jeleket. Bízni akart, elhinni, hogy ő is fontos lehet valakinek, hogy valaki önmagáért szereti. Egészen addig nem gyanított semmit, míg teherbe nem esett. Azt hitte, a férfi is örülni fog, de nem így történt. Miután elmondta, Joe egyszerűen eltűnt. Klara megtudta az ismerőseitől, hol lakik. Mikor odament, egy középkorú nő nyitott ajtót. Joe felesége volt, a lány nem mondott neki semmit kettőjükről. Később a férfi megkereste, azt mondta, már válófélben vannak, és nem sokára külön költözik, de aztán idővel ezekről a dolgokról is kiderült, hogy hazugságok. Eszében sem volt elválni. A nő kezében voltak a vállalkozások, és egy esetleges válás addigi életszínvonala feladásával járt volna. Végül felajánlotta Klaranak, hogy fizeti az abortuszt. A lány ebből nem kért, addigra már három hónapos terhes volt. Elmondta a férfinak is. Joe dühöngött, ordibált vele, és megütötte. Többször is. Klara szinte még mindig érezte az ütések helyét. Akkor értette csak meg, milyen is Joe valójában, de a kicsit nem akarta elvetetni, olyan volt neki, mint egy ajándék, valaki, aki csak az övé, aki majd szeretni fogja őt, és kárpótolja mindenért.
Elmondta az anyjának, hogy állapotos, segítséget várt, de Dorothy csak őrjöngött. A lánya terhessége egy nős férfitól, akinek ráadásul a nevét sem hajlandó elárulni, nem vetett jó fényt rá, azt mondta, elviszi egy magánorvoshoz, aki majd megoldja a problémájukat.
Az orvos jó ismerőse volt, titokban tarthatták az egészet, Klarának nem volt ereje tiltakozni, Joe árulása, és anyja ridegsége már sok volt neki, teljesen magába fordult, senkivel nem beszélt, arcvonásai merevvé váltak, akár egy viaszbábúé. Az egész beavatkozásból nem érzékelt semmit, csak a csontig hatoló jeges ürességet. Nem akart gondolkodni, naphosszat csak feküdt az ágyában, és várta, hogy elaludjon. Az álom jó barát, egy másik világ, ahol nincs fájdalom, nincs árulás. Csak egy gond van vele, minél inkább várja az ember, annál lassabban jön.
Jó néhány hét telt el, mire sírni tudott, azt gondolta, ez majd megkönnyítik a felejtést, de nem így történt. Magát kezdte el vádolni, amiért nem védte meg a kicsit. Anyját és Joet igyekezett kizárni a gondolataiból. Miért sírjon olyanok miatt, akik soha nem törődtek igazán másokkal. És valóban, Dorothy és Joe élte tovább az életét. Hiszen nem történt semmi különös.
Klara befeküdt a kádba, és maga mellé rakta a pengét, látását elhomályosították a könnyek, a forró víz égette a bőrét. Egyedül volt. Mint mindig, egész életében. Szülei a földszinti hálóban aludtak. Ez is az anyja ötlete volt, a lány még kicsi volt, mikor a gyerekszobát kialakították, a ház legtávolabbi pontján. Addig ez volt a műterem. Komoly kis lakosztályt hoztak létre Klara számára, csak éppen mellette lenni felejtettek el. Mindent megkapott, ami pénzért megvehető, és semmit, amihez érzelmek kellettek. A nevelőnők is folyton cserélődtek, egyikhez sem volt ideje igazán kötődni. Az osztálytársai sem jöhettek el, mert azok alacsonyabb rendűnek számítottak anyja szemében, így aztán az iskolában is kirekesztett lett. A lányok igen kegyetlenek voltak vele, mindig volt valami becsmérlő megjegyzésük. Nem akadt egyetlen igazi barátja sem. A tanárok szerették, hiszen nem volt vele gond, de Klara egyre inkább magába fordult. Naphosszat csak olvasott, az iskolán kívül nem járt sehová.
Aztán mikor tizennyolc éves lett, megváltoztak körülötte a dolgok, akkor ment el dolgozni, a tanulás mellett, és ezzel úgy érezte önálló életet is kezdhet. Úgy hitte, ezzel a lépéssel felépíthet egy olyan életet, amire mindig is vágyott. A fiúk is egyre többet forgolódtak körülötte, és ő lassanként megnyílt. Életében először szépnek érezte magát (Dorothy árnyékában erre eddig nem volt esélye), életében először valóban élni akart.
De akkor megismerte Joet. Ha bármit kitörölhetett volna a múltjából, az ő lett volna. Az a kapcsolat nem érte meg. A férfi csak kihasználta, és visszaélt a bizalmával, nem valószínű, hogy lett volna egyetlen szava is, ami igaz volt, gondolta szomorúan a lány. De ez most már mindegy. Tökéletesen mindegy.
Felemelte a pengét, és nézte, ahogy a lámpa fénye és a könnyei hatására, szivárványszínű fény kezd vibrálni az élén. Lassan forgatta, elbűvölte a sok kis csillogó gömb, ahogy földöntúli derengésbe vonták az éles szerszámot. Csodálatos volt, sokáig nem is bírta levenni róla a szemét, de végül mégis csak lerakta a kád szélére.
Felsóhajtott. Arra gondolt, az anyja ebből is csak reklámot fog csinálni magának: A híres művésznő, aki a lányát siratja. Még azt sem érdemelnék meg, hogy gyászolhassák. Bárcsak egyszerűen el lehetne tűnni a világból, úgy, hogy senki ne emlékezzen rám, gondolta, mint mikor elégetnek egy fényképet, és többé nem létezik, mint mikor a szél és a hullámok eltörlik a homokba simuló lábnyomot.
Dorothy biztosan zokogni fog, az újságírók meg fényképezik, és mindenki őt fogja sajnálni. „Hogy tehetett ilyet ez a lány?”, kérdik majd, hisz mindene megvolt. Esetleg Joet hibáztatják. Bár mégsem, róla nem tud senki. Klara arcán egy halvány fintor futott át. Joe valószínűleg megkönnyebbül majd, már nem lesz, aki beszámoljon a feleségének a piszkos kis dolgairól. Probléma megoldva.
Iszonyú volt belegondolni, hogy senki sincs, aki igazán szeretné, senki sincs, aki átölelné, akihez odabújhatna. Aki csak annyit kérdezne néha, „mit szeretnél, kicsim”. Akiről tudná, ha segítség kell, ott van. Mennyire szerette Joet is, de a férfi csak visszaélt vele, hízelgett neki a lány rajongása, de ennyi volt, nem adott cserébe semmit. Csak elvett, talán nem is tudta, mennyit. Még mindig szerette őt, még fájt a hiánya, de legjobban az árulása, az, hogy még ő is hazudott neki, ő, akit annyira szeretett. Klara érezte, ahogy a fájdalom végighullámzik a testén, önkéntelenül maga elé húzta lábait, és átkarolta őket, lassan ringatni kezdte magát, a forró víz lágyan simogatta a bőrét. Torka elszorult, fogait összeszorította, vonásai megkeményedtek, ahogy próbálta visszafojtani feltörő könnyeit. Gerince megfeszült, mikor fájdalomtól eltorzult arcát felemelte, és még egy utolsó néma kiáltás hagyta el a testét. Egy kiáltás, amit csak az angyalok hallottak.
Minden mindegy már, gondolta aztán, egyiküknek sem fog hiányozni. Felemelte a pengét, és belefeküdt a vízbe. Maga elé tartotta a bal kezét, és a csuklóját figyelte. Az ér halványan lüktetett. Ahogy az éles felület hozzáért, a bőr engedelmesen benyomódott, bár nagyon vékony volt, de ellenállt a behatolónak. Klara megrázta a fejét. Nincs miért, gondolta, és végighúzta a pengét a csuklóján. A következő pillanatban az egész testében érezte az éles fájdalmat, aztán folyni kezdett a vére, és ő meg sem próbálta elállítani. Nem tart soká, olvasta valahol. Miért nem lehet csak úgy kiszállni, miért nem lehet csak úgy eltűnni, mintha soha nem is létezett volna, miért nem lehet újrakezdeni valahol máshol, egy másik világban, egy másik életben?
A kezében érzett fájdalomnál sokkal nagyobb volt, amit a szívében érzett, sokkal mélyebb, és sokkal félelmetesebb. A halál megváltás volt, és hívogató, biztonságosabb is, mint az élet. Keze lehanyatlott, szemei lecsukódtak, aztán már csak egy fehér villanás…
* * *
Dorothy aznap későn ért haza. A galériában töltötte minden idejét, nem volt más az életében. Férjétől már rég elvált, egyedül teltek a napjai. Egyenesen az emeleten lévő műterembe sietett. Ahogy belépett az ajtón, egyből megcsapta orrát a jellegzetes szag. Az ózon illata volt. Még mindig lehetett érezni, pedig már két hónap is eltelt azóta. A biztosító szakembere azt mondta, szerencse, hogy éppen nem volt otthon, mert baja is eshetett volna. A gömbvillám kiszámíthatatlan, nem tudják, miből keletkezik, és azt sem, hová tűnik, de hogy az volt, az biztos. Mindenütt látni lehetett a nyomait. A kirángatott vezetékeket, a tönkrement elektromos eszközöket, és egy hatalmas égett foltot a terem távolabbi sarkában, amit azóta sem sikerült eltüntetni, és Dorothy, furcsamód, ragaszkodott is hozzá. Volt benne valami, ami nem hagyta nyugodni, olyan volt, mintha titkot őrzött volna.
A nő felsóhajtott, ahogy rápillantott. Más nyoma nem volt már az eseményeknek, a szakemberek gyorsan és jól dolgoztak. A vászonhoz lépett és felemelte a szénrudat, ma rajzolni fog, tudta ezt már reggel, ott érezte minden sejtjében az ihletet, a hívást. Körülnézett még egyszer. Ha minden úgy alakul, ahogy szerette volna, akkor itt lenne a gyerekszoba, és a folt helyén egy fürdő – kész kis lakosztály. Ő meg a szomszédos szobában lenne, minél közelebb a lányához, mert lánya lett volna, mást el sem tudott képzelni. Egy gyönyörű kislány, még a nevét is tudta: Klara…
Nem bírta tovább könnyek nélkül.
Neki, sajnos, nem lehetett gyermeke. Pedig biztos nagyon szerette volna, és a férje is. Mindent megadott volna neki. Láthatatlanul is imádta, azt, aki soha meg sem született.
Keze szinte önkívületben dolgozott a vásznon, aztán egyszer csak megállt, és döbbenten szemlélte az eredményt. Egy kádban fekvő fiatal lányt ábrázolt, akinek az arca tele volt fájdalommal, szemében néma vád csillogott, körülötte mindenütt vér. Dorothy lerogyott egy fotelba, és zokogni kezdett. Bárcsak születhetett volna gyermeke, akit szerethet, akit megvédhet, és akinek ezerszer elmondhatja, mennyire fontos neki. Akinek a szemében soha nem látszana az a mérhetetlen keserűség, mint annak a lánynak, ott a rajzon.
(Ostobák vagyunk, mi emberek. Mindig csak annak tudjuk a valódi értékét, amit elveszítünk, vagy amit nem kapunk meg. Amit épp birtoklunk, azzal könnyelműen bánunk, ahelyett, hogy megbecsülnénk. Nem mondjuk el, annak, akit szeretünk, mert hát, úgyis tudja ő, és különben is ott van a holnap. Pedig a holnap nem is biztos, hogy létezik. Nem figyelünk oda arra, aki sír, és lehet, hogy később nem lesz, aki a mi könnyeinket törölje le. Azt mondjuk, ha megkapnám ezt vagy azt, mennyire jól bánnék vele, mennyire vigyáznék rá. És ha megkapjuk? Akkor már nem érdekes.
Ezerszer is elmondjuk, mennyire önző a világ. Azt gondoljuk, mi mások vagyunk, de valóban mások vagyunk, vagy csak másnak akarunk látszani?
Ha valami fontos arra mindig kell, hogy legyen idő. Kell, hogy legyen idő, megállni, megcsodálni, elmondani, átölelni. Nincs mindig másik esély, és amit ma nem teszünk meg, lehet, hogy már soha többé nem lesz alkalmunk megtenni. Tudnunk kell, mi a dolgok valódi értéke, tudnunk kell, akkor is, amikor megkapjuk, és nem csak akkor, amikor elveszítjük.
Minden dolgot megszerezhetünk, bármilyen magasra juthatunk, lehetünk híresek, de semmit nem fog érni, ha annak az AZ EGY volt az ára, amit a legjobban szerettünk volna.
Úgyhogy tedd meg, mondd el még ma, amit szeretnél, és ha lesz holnap, becsüld meg akkor is, amid van!)
Férfiszerelmek női szemmel
“…minden szerelembe belehalok, csakúgy, mint az írásba. Mindkettő szenvedély. Szenvedély nélkül pedig, lehet élni, de nem érdemes.” /Sz. István/
Nem tudom, valójában másképp élik-e meg a szerelmet a két nem képviselői. Tény, hogy több férfival beszélgetek, ezért is fogok most róluk írni. Azokról, akiknek a szerelmi élete mosolygásra késztetett, akikkel együtt szomorkodtam, akik az elismerésemet vívták ki, és akik megdöbbentettek. Mindannyiuknak köszönöm a bizalmat!
Hát, akkor kezdjük, lássuk, hányféleképpen viszonyulhatnak a férfiak a másik nemhez!
Az író, aki önhibájából és azon kívül középkorúként csöppent az életbe, így gyorsan próbál bepótolni minden elvesztegetett percet. Minden szerelme végtelen, és mindegyikbe belehal kicsit, egészen addig, míg meg nem találja azt, akire mindig is várt. Aki pont nem olyan, mint elképzelte, de néhány szavával szorosabb láncot fűz rá, mint valaha is gondolta volna, hogy előfordulhat. Aki reménytelenül romantikus, és képes órák hosszat a Duna-parton heverészni Vele. Aki belehal, mikor imádottja szakítani akar, és aki, mint egy kisgyermek, ha új játékot kap, ujjong, mikor a Nő újból visszatér. („De, Kedve Angie, miért csinálja ezt velem? Nem baj, túlélem, csak az a baj, hogy már beleszerettem.”, és aztán – „Képzeld, írt!”, és sugárzik a boldogságtól.)
A középkorú családapa, aki tizenévesként ismerte meg a feleségét, és bár a lány apja tiltotta szeme fényétől, mégis kitartott, és húsz év, valamint két gyerekkel később is csak őt látja. Aki szerint, bár a bókokban nincs semmi rossz, de talán már azzal is átlépte a határt, és nem kellett volna. Aki soha nem csalja meg a feleségét, és a nőkről való tudását is csak azért bővíti, hogy ezzel is kettőjük kapcsolatát tegye tökéletesebbé.
A huszonéves (fogadott) netfiam, aki néha görcsösen keresi az igazit, néha próbálja lazán. Aki, hogy féltékennyé tegye a lányt, más hölgyekkel készült fotóit teszi fel a profillapjára. Aki képes hetekig spórolni, hogy legyen pénze benzinre, hogy elutazhasson hozzá, és ha mégsem jönne össze, és kiderül, nem ő az igazi, akkor sem panaszkodik, hogy kár volt költeni rá. Arra annál inkább, mikor találja már meg Őt.
A nyolcvan éves bácsika, aki elkíséri élete párját bevásárolni a legnagyobb hóban is, és nem engedi, hogy asszonya bármit is cipeljen. Bár már menni is alig tud, de visz mindent Helyette. Mikor valaki megkérdezi, „miért nem hoztak szánkót, azzal könnyebb lenne”, tréfásan párjára kacsint, és azt feleli, „mondtam én, szívem, hogy elhúzlak”. A mama kicsit zavarba jön, „hogy mindenki rajtunk nevessen?”, kérdi, mire a papa: „Ne foglalkozz velük, holnap elhúzlak!”, és a szeme csillog, ahogy ránéz.
A programozó matematikus, aki gyűlöli a szavakat, mégis ha kell, mesterien bánik velük, aki mindig tudja, mit kell mondani, hogy elérje célját, de azért, a biztonság kedvéért, megmarad a „szóutálat” mellett. Szerinte minden logikusan leírható, ami meg nem, az nem is létezik, nem is tudom, tett-e már életében valamit spontán („mindenki szereti a spontán dolgokat, ha azok jól meg vannak szervezve”). Aki szerint a szerelem is képletesíthető: |női feromon| + |hozzáillő férfi feromon| = |vágy|, és a vágy beteljesülése már esetleg közelebb vihet a szerelemhez. Aki szerint, ha valakit nem látsz, azt nem szeretheted. Aki szereti a nőket („hisz, hogyan is lehetne egy szép nőt nem szeretni”), de legjobban azért a szabadságát. Aki szerint a jó lehetőségeket nem szabad kihagyni, kivéve, ha nem logikusak.
A harmincéves társkereső ismerősöm, aki nagyon is „tudja”, ki lenne neki az igazi, és állandóan a lány lábai előtt hever, ha az egyet csettint. Aki nagyon is érzi, hogy ez nem egészen jó így, és megpróbál mást keresni, de nem megy, mert azokban is őt látja, ezért minden alkalommal nagyon rövid idő után szakít, és várja, hogy Ő újra hívja.
A megfáradt férfi, aki egyszer csak, a maga számára is váratlanul, beleszeret valakibe, ezért néha utálja Őt is, meg magát is, de legjobban a többi férfit, aki az imádott körül legyeskedik. Legszívesebben mindenkit „elintézne”, aki csak egy másodpercre is „szomorúvá tette”, „bántotta” az ő Szerelmét. Aki bármikor elvinné vacsorázni a Nőt, vagy bármit megtenne érte, csak kérné már, és „miért nem tudja megérteni, mennyire szeretem”.
A csillivilli menedzser, aki imádja összesározni magát a hobbija élvezete közben. Munkája kapcsán gyönyörű nőkkel találkozik naponta, de csak a szemét használja. Aki annyira egy hullámhosszon van a feleségével, hogy „azt is megérezzük, ha a másik csak flörtölt valakivel”. Aki szerint nincs is férfi meg nő, csak két ember, és ez szerint is kell választani, de azért mégsem pasival kezdett. Fáradhatatlanul kutatja, miben a legjobb a Nő, aztán segít felépíteni az álmait.
És végül a gyerekszerelmek. Az első csillogások egy szempárban. Mikor először hangzik fel: „Anya, anya! Nézd, megjött Évike”, „Anya, vigyünk neki ajándékot”, „Az összes lány gyüggyő az oviban, de Évikét feleségül veszem, mert ő okos.”. Aztán ezek olykor kitartanak a kamaszkorig, és a szülők féltő megértéssel szemlélik a mindig a lányt kutató pillantásokat. Néha utálják azt a kis fruskát, aki nem is reagál minderre (hisz általában nem is tud róla), de a kisfiút nem érdekli; hogy szerelmét kifejezze, meghúzza a lány haját, vagy csak beszól Neki valamit, csak hogy megmutassa magát.
Most, hogy így visszaolvasom, azt hiszem, férfiak és nők tényleg nem is vagyunk annyira különbözőek. Valahol mindannyiunkat felemel és összetör néha egy-egy szerelem, de mind ugyanazt szeretnénk: Valakit, akire rápazarolhatjuk önmagunkat, aki mellett többek lehetünk, és aki általunk lesz többé. Akit nézhetünk, mikor alszik, akit hazavárhatunk, és aki ránk vár, akinek jó hallani a hangját, jó belefeledkezni a szemébe, jó érezni a közelségét!
(…és akiket kihagytam: az idős férfi, aki fiatalkorában úgy nősült, hogy leitatta kiszemeltjét az esküvőre, mert a lány nem akart hozzámenni, és öregkorára csodálkozik, hogy már nem is beszélnek; a férfi, aki egy héttel az esküvője előtt, még ajánlatot tesz egy másik nőnek, mondván neki a felesége csak arra kell, hogy főzzön és mosson rá; a férfi, aki bezárja a feleségét, nehogy más férfiakkal is szóba álljon; a férfi, aki különböző dolgokra kényszeríti asszonyát az ágyban, és nem érdekli, hogy ez jó-e a nőnek; a férfi, aki inkább megöli a nőt, mint hogy mással legyen.
Ők nem férfiak. Amit éreznek az nem szerelem, pusztán birtoklási vágy. Boldogtalanná tesznek valakit, csak hogy nekik jó legyen.)
