Az nem is úgy volt 4. – Holleanyó

     /Na, persze, Holleanyó…/
     Az nem is úgy volt…
     De tényleg…
     Kezdjük ott, hogy én egyáltalán nem vagyok hibás. Mivel nőből vagyok. De ha – tegyük fel – férfiból lennék, akkor sem lehetnék hibás, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy én én vagyok. Ezt fontosnak tartom leszögezni, így előre.
     Mindenesetre rengeteg hibást meg tudnék nevezni. Ott van például a vízművek, ami képtelen volt bekötni a vezetékes vizet, ezért történhetett az, hogy mi az események idején még mindig kerekes kutat használtunk. Valószínűleg ezért ment csődbe a vállalkozásunk is (el ne felejtsem alkalomadtán beperelni őket). Szóval a vállalkozásunk csődbe ment. A jó kis fonóipari kézműves cégünk. Pedig éjt-nappallá téve dolgoztunk, a húgom, az anyám és én. Tökéletes volt a munkabeosztás: anyám lett a főnök, elég jól értett a semmittevéshez, ezért is választottuk meg teljesen demokratikus módon – mondta, választhatunk közte és közte, de engem nem vágott át, rá szavaztam, meg ő is magára, úgyhogy ez már elégnek is bizonyult; én lettem a kapcsolattartó, úgyis annyi kapcsolatom volt már, és húgomra maradt a többi. Messze ő járt a legjobban, csak azt kellett tennie, amit mindig is csinált, mondhatni a hobbijának élt: egész nap fonhatott, szőhetett, varrhatott, vasalhatott, még azt is megengedtük neki, hogy közben néha elmosogasson, főzzön, ellássa az állatokat, minket, ilyesmi. De tényleg semmi különös, nem is értem, miért panaszkodott folyton. Hálátlan…
     Egy idő után nekem már kezdett is gyanús lenni kicsikét, különösen mikor folyton a kútnál ült. Sejtettem, hogy titokban összejátszik a vízművekkel. Meg is akartam beszélni vele, ezért kicsikét hátba vágtam, tényleg csak azért, hogy figyeljen, és tényleg nem nagyon, pár másodperc múlva már kapott is levegőt, úgyhogy tényleg ennyi volt. Csakhogy a csajszi, hogy bosszút álljon rajtam, mert olyan kis dög volt, direkt beledobta az utolsó orsónkat a kútba. Persze volt képe azt mondani, hogy megvágta a kezét, mikor kicsit megérintettem a hátát (szerinte hátbavágtam), és csak azt akarta lemosni. Anyám meg is feddte kicsit, nem nagyon, úgyhogy egyáltalán nem volt indokolt, hogy beugrott a kútba. És igen, rosszul látták a szomszédok, meg irigykednek is ránk, azért hazudoznak össze-vissza, mi egyáltalán nem fogtuk meg a lábát, és nem dobtuk be, olyan képeket, amiket mutogattak, bárki készíthet Photoshoppal.
     Szóval, a hülyelány beugrott, mi meg csak lestünk, anyám gyorsan elrohant megnézni, tud-e valamit tenni. Lelkendezve jött vissza, hogy tud. A húgomnak volt biztosítása. El is mentünk a biztosítóhoz, mondták minden rendben, de meg kell várniuk a vizsgálat végét. OK, feleltem, és meglátogattam a nyomozót, hogy leszo… akarom mondani, lerendezzem vele a dolgokat. Le is zárták az ügyet. Visszamentünk, de a biztosítós nő azt mondta, így is várnunk kell harminc napot. Mit mondjak, nem volt gusztusom hozzá. Meg a harminc naphoz se, de végül az idő mellett döntöttem.
     Hazamentünk, számoltuk a napokat, iszonyú lassan teltek.
     És akkor, képzeljétek el… Már majdnem letelt a harminc nap, már a huszonkilencediknél tartottunk, és akkor nem visszajött az a leány? És egy csomó aranyrudat is hozott. Persze rögtön híre ment, ránk is szállt az APEH. Hiába derült ki közben, hogy csak valami műanyagarany volt, azért a biztonság kedvéért kaptunk egy csomó bírságot. Jó, ideges is lettem, gondoltam beolvasok annak, aki így kiszúrt velünk, de a tesóm csak hebegett-habogott róla, így inkább elindultam személyesen megkeresni. A kútba…
     Útlevél szerencsére nem kellett, mert úgysem csináltattam volna arra, hogy leugrok egy pár napra.
     Na, elindultam. Mentem, mentem, mendegéltem, mígnem elértem valami kertészethez. Gondoltam, megnézem, hátha ez az a cég. De itt csak almákkal foglalkoztak. Lerázni a fáról még OK volt, de hajolgatni, hogy fel is szedjem, eléggé veszélyes, lévén, hogy rajtam kívül szinte csak férfiak dolgoztak ott. Úgyhogy fogtam magam, és odébb álltam. Ismét csak mentem, mendegéltem. A következő cég, amire ráakadtam egy pékség volt, de azok sem akartak fizetni, csak a cipókkal, főleg az enyéimmel voltak elfoglalva.
     Kezdtem feladni, és akkor ráakadtam. Valahogy első pillanatban éreztem, hogy csak az lehet. A hatalmas épület előtti kapun, ott villogott a szivárvány minden színében a felirat: Ho Lee Anió Hó-tel. Esküszöm a tulajdonos mintha lesben állt volna, szinte gondolkodni sem volt időm, máris rám vette magát, hogyaszonygya:
     – Te lenni kicsi szóbalehány!
     – He?
     – Szóbalehány…
     – Szóba lehány? Mért lehet írásban is, vagy mi van?
     – Nem, nem. Szó-ba-le-hány – szótagolta.
     – Áh, szobaleány.
     – Áz, áz. Te lenni szóbalehány. – Bólintottam, főleg mert érdekelt, hova akar kilyukadni. Folytatta: – Eret seggezett?*
     – Na, nem. Azt már nem! – fakadtam ki, de látva értetlen arcát, feltételeztem, hogy nem egyre gondolunk.
     Egy ideig ácsorogtunk ott, aztán megragadta a kezem (biztos gondolta, a hallgatás beleegyezés), és berángatott a hotelba. Nem próbálta meg a továbbiakban elmagyarázni, mit akar tőlem, inkább elmutogatta: fel kell rázni a dunyhákat, meg ilyenek. Hát, eléggé tré ágyneműik voltak, szerintem még az udvaron is álltak a tollak, miután végzett. Végül még elrángatott a páncélterméhez, megmutatta az aranyrudakat, de ráztam a fejem. Persze, azt már ismerem. Látva nem tetszésem, mutatott valami csokiszökőkutat, hogy akkor az jó lesz-e. Naná! Imádom az édességet. Végül elémtette a naptárt – egy hónapra szerződtem. Nem volt könnyű meló, mit ne mondjak. Minden reggel az összes szobában (igen, mind a háromban) fel kellett rázni az összes dunyhát (igen, mind a hármat). Tartottam tőle, hogy majd a végén a tollakat is nekem kell összeszedni (majdnem trollokat írtam :S ), ezért csak nagyon óvatosan dolgoztam. Ez persze nem tetszett a ferdeszeműnek, és veszekedni próbált velem. Végül feladta, nem értettünk szót. Azért elég jól teltek a napok, már kezdtem is megszeretni a kínai kaját, főleg, mert kitűnő fogyasztószernek minősült. Mondom, már egészen élveztem, mígnem egy reggel valami földöntúli vigyorral az arcán a fószer berontott a szobámba:
     – Te menni haza, szerződés van lejár.
     Elhúztam a szám, de akkor eszembe jutott a fizetés. O-ó, jó kis csokoládé lesz az. Félrelöktem az ürgét és rohantam le a csokiszökőkúthoz. Meg is csúsztam, bele is estem, égett is le a pofámról a bőr. Egyrészt, mert jólnevelt vagyok (kicsit), másrészt, a ruhám meg zuhanás közben leszakadt rólam, harmadrészt a csoki is eléggé forró volt. Meg büdös, meg keserű. Mire nagy nehezen kimásztam, addigra a kínai is ott állt már, egy sörétes műanyagpuskával:
     – Te tenni tönkre enyém szökőkút, te lenni ezért szezámmagos csirke…
     Na, ezt már tényleg nem vártam meg. Rohantam haza. Útközben találkoztam még a pékekkel meg a kertészekkel, azok meg azt hitték, csak nekik kelletem magam, és rohantak utánam, még jó hogy a kútban nem tudtak felmászni.
     Szóval, nagy nehezen kikapaszkodtam… Volna. De akkor meg azt láttam, anyámnál épp egy tévéstáb van, és épp rólam forgatnak valami szívhezszóló riportot. A vén szipirtyó persze észrevett, és rámvágta a kút fedelét. Hát, megátkoztam. Úgy kell neki. Most egy körre kimarad a játékból…
     Meg ti is, ha nem hisztek nekem. Csak próbáljátok ki, és ne meséljetek erről másoknak…

     Hát, igazából így volt!

*volt itt a környéken egy külföldi származású háziorvos. Mentek hozzá alkalmassági vizsgálatra, ő meg feltette a kérdést: „Eret seggezett?” A legtöbben persze csak lestek, hogy uramatyám, milyen pornófilmhez van itt válogatás, de a megoldás roppant egyszerű volt, a kérdés a mi nyelvünkön így hangzott volna: Érettségizett?

A lelked ára

     Ez egyszerűen nem lehet igaz, gondolta Ches, ahogy a bankszámlakivonatot nézte, ez egyszerűen nem lehet igaz. Ez vele nem történhetett meg, biztosan csak álmodik. Az a nő… Lehetetlen… Hiszen csak egy nő…
     Néhány hónapja jelent meg az életében. Semmit nem kért, semmit nem akart, egyszerűen csak elé állt és figyelmeztette, hogy hamarosan fizetnie kell. Ő meg persze rögtön rávágta, neked, édes, szívesen, ha egyáltalán akarni fogod, hogy fizessek az éjszaka után, és nem rebegsz hálát, amiért kefélhettél velem. A haverjai jókat röhögtek, de a nőnek arcizma sem rándult, csak megfogta Ches kezét, a szemébe nézett, és megismételte: „Hamarosan fizetned kell! De van még esélyed, rajtad múlik; ne feledd, ha nem élsz vele, mindent viszek, amit tőlem kaptál.” Azzal megfordult, és lassan elsétált, a tömeg bezárult mögötte, ők meg ottmaradtak a haverokkal, kiszáradt torokkal, aztán valamelyikük ismét röhögni kezdett, a többiek meg követték, csak Chesnek nem volt kedve igazán a további bulihoz. Legalábbis azon az estén, de a következő hetekben annyi helyre volt hivatalos, hogy el is feledkezett az egészről, pontosabban eldöntötte, hogy a nő nem normális, és még inkább az élvezetekbe vetette magát, minden héten új barátnő. Igazán nem volt nehéz, nagy gyakorlata volt, mikor mit akarnak a gyengébb nem tagjai hallani, melyiküktől mit szerezhet meg. Ment minden, mint a karikacsapás. Csak az üzlet nem annyira, de volt ez néha így, nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget, az ő köreikben az ilyen időszakot át lehetett vészelni egy-két barát segítségével. Ha nem tartott sokáig…
     De ezúttal sokáig tartott, így Ches előbb a nyaralóján, majd egyik kocsiján adott túl, és mostanra (különösen ezt a bankszámlakivonatot látva) komolyan elgondolkodott a házasságon is, ami korábban eléggé távol állt tőle, újabban viszont egyre vonzóbbnak kezdte látni társaságának tehetősebb hölgytagjait, korábbi szeretőit. Vonzó férfi volt, úgyhogy egyáltalán nem tűnt ez lehetetlen vállalkozásnak, igazából csak arról kellett döntenie, ki legyen a szerencsés kiválasztott. Az idősebb korosztály mellett döntött, gondolván, ők már nem igazán válogathatnak. Rövidesen megismerkedett ismét, mélyebben Barbarával, aki épp egy csúnya váláson volt túl, szóval pont a megfelelő lelkiállapotban ahhoz, hogy egy vigasztaló férfi vállán kisírhassa magát, az a férfiváll meg egész véletlenül az ágyában kössön ki.
     Mígnem egy nap Ches elérkezettnek látta az időt, hogy megkérje a nő kezét.
     – Házasság? – nevetett fel a nő. – Ches, te túlértékeled magad. Nem mondom, hogy nem vagy jó az ágyban, de annyira nem, hogy ezért feleségül is akarjak menni hozzád…
     – De… De én azt hittem…
     – Mit? Már utána nézettem az ügyvédeimmel, mi van a nagy érdeklődésed hátterében, és tudom, hogy állnak az anyagi ügyeid. Megtartalak ilyen… ilyen házibarátnak, ameddig jó leszel, de házasság… Ezt te sem gondolhatod komolyan…
     – Akkor elmegyek.
     – Ahogy gondolod. Bármikor találok a helyedre új barátot, bár, nem szívesen cserélnélek le, már úgy megszoktalak.
     – De én nem leszek kitartott férfi…
     – Már megbocsáss, de most is az vagy! Ki fizeti a számlákat, a szórakozásod, amióta csak itt laksz? És ne hidd, hogy nem tudok az Andreánál töltött éjszakáidról!
     – Elmondta?
     – Tudod, mi, nők, is ki szoktuk beszélni a pasikat… Kíváncsi vagyok, mit fog szólni a házassági ötletedhez. Esetleg őt is meg akarod kérni? – nevetett fel Barbara.
     Ches nem válaszolt, összepakolta a ruháit, és elment. Akkor már csak a városi háza volt meg és az Audija, ahhoz nagyon ragaszkodott, meg persze némi készpénz az eladott vállalkozásából. Na, és az üzleti kapcsolatai, amiket – úgy döntött – épp itt az ideje felfrissíteni.
     Akkor jelent meg másodszor a nő.
     A háza lépcsőjén ült, amikor Ches behajtott a garázs elé. A férfi ingerülten indult el felé, ahogy kiszállt a kocsiból. Már egész közel járt hozzá, mikor a nő felállt. Alacsonyabb volt a férfinál, és rendkívül törékeny, de zöld szemeiből olyan erő áradt, hogy Ches egy pillanatra úgy érezte mellbe vágta valami láthatatlan erő, megállt. Egyszerűen tudta, nem közelítheti meg jobban, csak ha ő is úgy akarja. Nem volt kedve kipróbálni, mi történne, ha megpróbálná, biztos volt benne, hogy nem olyasmi, aminek örülne. Várakozón nézett a nőre.
     – Nem hallgattál rám, pedig még mindened megvolt. De van még esélyed, igaz, közel sem annyi, mint legutóbb, de még mindig van választásod!
     – Ki vagy te?
     – A nevemet ne akard tudni! Ha hallani fogod, akkor vége a játéknak, akkor már az enyém vagy örökre! Még van választásod!
     – Te nem vagy normális, biztosan valami őrült, féltékeny liba vagy, aki nem ért el semmit azzal, hogy… – „baszhatott velem”, akarta befejezni a mondatot, de képtelen volt kimondani. Nem emlékezett rá, hogy valaha is együtt lettek volna, de ismerte a női bosszúállás mélységeit.
     A nő felvonta szemöldökét:
     – Úgy véled, igazságtalanság, ami veled történik? Hát, gondolkodj egy kicsit! Mindened megvolt, segítettél valaha valakinek?
     – A barátaimnak mindig adtam kölcsön…
     – Na, igen, és a barátnőidnek is vettél egy-két ékszert alkalomadtán. De önzetlenül segítettél bárkinek?
     – Rendszeresen meghívtam őket a nyaralómba, volt, hogy hetekig ott ettek-ittak…
     – Vagy inkább csak az utóbbit! De ez most nem is érdekes. Ezektől jobb lett bárki is? Jobbá tetted a világot? Jobbá tettél egyetlen embert is?
     – Nem érdekel a világ!
     A nő arca megkeményedett:
     – Nem kellene, de kapsz még egy esélyt, ám ezúttal nehezítünk a feltételeken – mondta, és közelebb lépett Cheshez, kezét elhúzta annak arca előtt, és halkan mormolt valamit, majd hangosabban hozzá tette. – Mostantól olyannak fognak látni, amilyen valójában vagy, ez volt a kettes pont, ezt most törlöm.
     – Mi az, hogy kettes pont?
     – Hamarosan megtudod! – felelte a nő, és kimért léptekkel a kapu felé indult. Kifordult az utcára. Chesnek eszébe jutott valami, utána futott, de ahogy a járdához ért, már sehol nem látta hívatlan vendégét.
     – Mennyit kérsz? – ordította bele a feltűnően kihalt utcába. Nem érkezett felelet, de a férfi a szíve mélyén sejtette a választ…

     A következő napokban valóban megtudta, mi volt a kettes pont. Megöregedett. Nem lett hatvanéves, csak pont negyvennek kinéző, amennyi tulajdonképpen volt is. Csakhogy eddig jó tíz évet bármikor letagadhatott volna, most viszont pont úgy nézett ki, mintha minden év, és minden élvezet otthagyta volna nyomát az arcán, egy kiélt negyvenes pillantott rá, valahányszorcsak tükörbe nézett.
     És ezt a nők is látták. Nem működtek a korábban bevált pratikák, a szép szavak. Pénze pedig már nem volt ennek ellentételezésére. És valahogy az anyagi helyzetéről való érdeklődés az elsők között szerepelt minden új kapcsolatban. Mintha megváltozott volna a világ. Persze, lehet, hogy csak ő lett kényesebb az ilyen kérdésekre. Akárhogyis próbálkozott, folyamatosan zárt ajtókba ütközött.
     Aztán egy nap megismerte Justinát. Akkor már régen nem saját vállalkozásban dolgozott, de a korábban megszerzett tudása és kapcsolatai elégnek bizonyultak egy középvezetői beosztáshoz egy tanácsadó cégnél, viszonylag szerény fizetéssel, amiből az átlagember egész jól megélt volna, az őáltala megszokott, és elvárt élethez azonban kevésnek bizonyult, így még mindig csak csúszott lefelé a lejtőn, ha némiképp lassabban is. Nos, ekkor ismerte meg Justinát. A lány nem volt éppen szép, de roppant kedves, akihez jó volt néha odafordulni, ha úgy érezte, nem bírja tovább. Jó volt együtt ebédelni, és jó volt néha felcsábítani az ágyába is, ha arra támadt kedve. Kezdte újra férfinak érezni magát, de egyetlen percre sem gondolta, hogy szorosabbra fűzze kettőjük kapcsolatát – a lány egyszerűen nem tartozott, ahhoz a társadalmi réteghez, ami vonzóvá tehette volna. Igaz, addigra Ches sem, de ez olyan körülmény volt, ami felett könnyedén szemet tudott hunyni. Viszont azt is tudta, bármennyire is kéznél van Justina, muszáj lesz vele szakítania, főleg, hogy a lány elkezdett célozgatni a házasságra is. Úgy döntött, még egy utolsó élvezetes estét szerez magának vele, aztán… Aztán dobja, és keres végre valaki olyat, aki valóban hozzá illik. Meghívta magához a lányt, aki természetesen el is jött. Kissé kihívóbb öltözetben, mint általában, de ez Chest egyáltalán nem tántorította el eredeti elhatározásától, neki befolyásos partner jár!
     Úgy szeretkeztek azon az éjjelen, mint még soha senkivel azelőtt. Már a kanapén elkezdődött. Mikor levetette magát, a nő – minthacsak erre várt volna – az ölébe ült, szembefordulva a férfival, szoknyája felcsúszott formás combjain. Ches egyszerűen nem bírt ellenállni neki, egy hirtelen mozdulattal tépte fel a nő ingét, a leszakadó gombok hangosan koppantak a padlón. Nem is emlékezett később minden részletre, csak villanásokra, ahogy a nő végigcsókolta a mellkasát, ahogy később már a hálószobában fölé hajol, hogy utoljára magáévá tegye, a ritmusosan gyorsuló mozgásra, a sikolyra. És ahogy a végén hozzábújt, de akkor ő már tudta, hogy bármennyire is jó volt, megteszi.
     – Justina, mondanom kell valamit! – kezdte.
     – Igen? – fordult felé a nő angyali zöld szemekkel. Chesen átfutott, hogy nem is emlékezett, hogy ennyire zöldek a nő szemei.
     – Nem folytathatjuk tovább! Szakítok veled! – Gyorsan végezni akart, akkor is, ha ehhez kegyetlennek kell lennie.
     – Ches, kérlek! Én szeretlek! – A nő arcát elöntötte a könny.
     – Nem! Már döntöttem! A legjobb az lenne, ha felöltöznél, és elmennél! – A férfi ridegen fordult félre.
     – Valóban ezt akarod?
     – Igen, menj el!
     – Rendben, elmegyek! – Furcsán éles volt a hangja. – És ezúttal mindent viszek.
     Ches úgy fordult hátra, mint aki mögött villám csapott le. Az ágyon AZ a nő ült. A férfira nézett, majd fölállt. Néhány pillanattal korábban még meztelen testét hosszú fekete ruha fedte, az egyedüli színt a vakító zöld szemek képviselték. Ches mozdulni sem mert.
     – Ki vagy? – suttogta alig hallhatóan.
     – Akinek épp látni akarsz!
     – De ki vagy valójában?
     – Hamarosan megtudod!
     – Mi az, hogy mindent elviszel?
     – Óh, csak azt viszem, amit tőlem kaptál egyszer régen. Emlékszel már?
     Nem mondott mást, kisétált a hálószobához tartozó erkélyre, Ches tétova léptekkel követte, de mire kiért, a nő már nem volt sehol, csak egy bagoly huhogott valahol a közelben, vagy az is lehet, valami időnkívüli lény kacagott bele az éjszakába…
     És akkor Ches emlékezett. Kétségbeesetten rázta a fejét, de a képek nem akartak eltűnni belőle… Egész éjjel ott állt az erkélyen, életében először sírt a lelke, de még mindig csak önmagát siratta… Másnap reggel megjöttek a végrehajtók, hogy kirakják őt utolsó vagyonából, a házból, az autó addigra már nem volt meg… Nem emlékezett rá, hogy erről korábban értesítették volna, de biztos volt benne, így kell történnie…
     Csak azt nem értette, miért van még életben…

* * *

     Samael félretolta a szerződéstervezetet, a fiatal férfi felnézett rá, és Dereso is kérdőn fordult felé, aztán megvonta a vállát.
     – Akkor holnap reggel találkozunk, addigra összekészítek minden papírt, már csak alá kell írnia! Dereso, visszavinnéd az urat?
     – Persze! – felelte kissé rezignáltan a megszólított, aztán egyetlen intésével megnyitotta az átjárót, amitől a teremben lévő harmadik személy egy pillanat alatt a saját szobájában találta magát, az útból mindössze néhány villanásnyi kép maradt meg emlékeiben. Az átjáró szinte azonnal bezárult. Dereso Samael felé fordult.
     – Miért nem irattad vele alá most rögtön? Lucifer nem fogja jó néven venni.
     – Lucifer nem fog velem ezen vitatkozni, te is tudod. – Ez így volt, ritkán szóltak bele a munkájába. – Már őt is fárasztja ez. – Az utolsó szót mérhetetlen megvetéssel és undorral ejtette ki. – Mind megvehetők, és mind olcsón, és egyre csak olcsóbban. Nézd meg ezt! – mutatott az asztalon lévő papírokra. – Semmi mást nem akart csak pénzt és nőket! Hányok tőlük! Ezekkel nem lehet harcolni, elkorcsosult faj…
     – Akkor meg miben reménykedsz? Hogy holnapra meggondolja magát?
     Samael megvonta a vállát:
     – Igen, ebben reménykedem, de…
     – De nem fogja! Ha akarta volna, már rég megteszi. Hány alkalmat hagytál neki, tízet, húszat?! Nem is kellene továbbmenni az első bukásnál. Nem értelek titeket.
     – Minket?
     – Lucifer ugyanezt teszi. Néha már azt sem tudom, hol vagyok. Mintha arról akarnátok meggyőzni őket, érdemes ellenállni…
     – Arról akarom!
     – De miért?
     – Mert ez már semmi, minthacsak állatokat vinnék a vágóhídra, mintha nem is gondolkodó lények lennének… Saját magukat adják el, és mindent, ami valóban fontos lenne! – Az asztalra csapott. A hirtelentámadt levegőmozgástól a felső néhány lap a földre hullott. Lehetne valami jel is, gondolta Samael, aztán nagyot sóhajtva lehajolt értük, lehetne, de nem az, már amikor először találkozott a férfival, akkor tudta, hogy kész, megvették. Olyan egyszerűen, olyan olcsón, hogy ebben már semmi kihívás nem volt. Remélte, hogy valóban közel van az a nap, a végső. Mert ez a munka már nekik volt büntetés, és már azt kívánta sokszor, akárhogyis, de érjen már véget, jelenjen meg az emberfia, és ők visszamehessenek oda, ahol még létezik valódi lélek…
     – Lilith? – fordult Dereso felé.
     – Szerinted? A fejébe vette, hogy megmenti azt az… – Nem fejezte be a mondatot. Neki is egyre nehezebben jött a szájára az ember szó.
     – Értem. Vele is vitatkozol?
     – Mer valaki vitatkozni vele? Szerintem még Lucifer sem.
     – Lucifer mostanában senkivel nem vitatkozik. Remélem, ez már jelent valamit.
     – Áh, ő sem tud nálunk többet az utolsó napról, ha erre gondoltál.
     Hirtelen megsűrűsödött a levegő, mire mindkét férfi megfordult. Az átjáró megnyílt, Lilith lépett be.
     – Egyedül? Sikerült? – kérdezte Samael, le sem tagadhatta volna, hogy az igenben reménykedik.
     – Nem! – sóhajtott fel a nő, Samael hozzá lépett, és átölelte. – Mindent megpróbáltál, tudom.
     – Nem mindent! – nézett fel huncutul a nő. – De képeket azért vetítettem az agyába.
     – Az már majdnem az – vonta fel szemöldökét tréfásan a férfi.
     – Akkor megcsaltalak…
     Samael megrázta a fejét, imádta a nőt, mióta csak életre kelt. Lényének egy darabja szó szerint és átvitt értelemben is a része volt…
     – Óh, eszembe jutott valami – vonta ki magát Lilith az ölelésből, azzal mielőtt a másik bármit is kérdezhetett volna, az átjáróhoz lépett.

* * *

     Ches komoran lépett ki a ház kapuján, minden mindegy volt már, és ettől furcsamód szabadnak érezte magát. Sejtette, hogy a nő hamarosan megjelenik, és akkor ő a pokolba jut. Próbálta elképzelni a forró üstöket, meg a többit, amit csak olvasott, de inkább elhessegette magától a képeket. Majd megtudja, a nő visszajön, ebben biztos lehetett. Nem hitte, hogy még bármit is tehet, hogy elkerülje a végzetét, amit egyszer régen vállalt, amit aztán gondosan elrejtettek az agyában, amire most már emlékezett. Úgy döntött kimegy még a városszéli tóhoz, ahol gyerekkorában sok időt töltött, remélte, a pokolnak ráér még ez a kis kitérő. Elmosolyodott. Furcsa volt, hogy most, hogy tudta, mi vár rá, már valahogy nem izgatta annyira. Persze, ha lenne esélye, mindent másképp tenne, de már nem volt. A tó elég messze van, talán inkább busszal kellene menni, gondolta. Öltönye zsebébe nyúlt, mindig tartott ott némi aprót a parkolóórákhoz, most sem volt másképp. Elindult az egyik megálló felé. Le akart ülni, de a padon egy hajléktalan feküdt, messziről bűzlött, feje mellett kiürült italosüvegek hevertek. Ches nézte, és várta, mikor szólal meg a kis, belső hang, hogy szidja, de nem jött. Már tudta, ő sem különb semmivel, ugyanígy ivott, mégha nem is ennyit, csak ő gazdagabb volt. Már ami a pénzt illeti. A hajléktalan megmozdult, és ahogy észrevette a jólöltözött férfit ösztönösen nyújtotta a kezét, hogy egy kis adományt kérjen. Ches nézte a rongyokba burkolt testet, aztán a kezében lévő apróra pillantott, majd átnyújtotta, és már fordult is el, mielőtt a másik megköszönhette volna. Messze van a tó gyalog, sietnie kell, mielőtt a pokol küldötte megérkezne. A pénzérmék csilingelve hullottak a földre, néhány gurulva megelőzte az épp távozni készülő férfit. Ches felsóhajtott, úgy látszik, nem akarják, hogy odaérjen. Pedig ez lett volna az utolsó kívánsága. Felvette az érméket, és megfordult, hogy átadja a…
     – Te? – lépett hátra. A hajléktalan nem volt sehol, csak az a nő.
     – Én.
     – Értem jöttél – mondta a férfi, mintegy magának.
     – Érted. De nem muszáj jönnöd, ha nem akarsz.
     A férfi megrázta a fejét, a kezében tartott érmékre nézett. A nő felé nyújtotta, majd mivel az nem reagált, leengedte a kezét.
     – Nem igazán van rá szükségem – felelte a nő. – Fogd fel úgy, hogy ez a lelked ára. Ennyid maradt, de amíg jóra használod, lesz több is. Ahogy a záradékban állt. Bármit kérhetsz, és semmiért nem kell fizetned, semmit nem kell visszaadnod, amíg jóra használod, ennyit használtál jóra.
     Ches ismét a pénzre nézett, aztán mikor felpillantott a nő már nem volt sehol. Összeszorította a markát, az érmék szinte a húsába vágtak. Tétován állt az úton. A tavat majd meglátogatja este, munka után, olyankor úgyis szebb. Ha már így alakult, akkor előbb elmegy dolgozni, gondolta.
     „A lelked ára…”, „a lelked ára…” még akkor is ez járt a fejében, mikor átlépte a munkahelye kapuját. Fogalma sem volt, mihez fog kezdeni, de a munkája még megvolt, meg talán a ház árából is marad valamennyi, az elég lesz alapnak, aztán majd jön a többi.
     Justináról nem kérdezett, és senki nem is beszélt róla. Talán, mert nem is látta rajta kívül soha senki, talán ebben a világban nem is létezett, talán nem is ez volt az igazi neve. Talán ez az igazság… Justina… Igazság…
     Felnevetett, és felfordított hüvelykujját az ég felé tartotta, biztos volt benne, hogy akinek szánja, látja.

Mese – Epizódok a zerdaiak életéből 2. – A béke kezdete, avagy pokolbéli víg napjaim

 /Társszerző: UNIVERZUM – köszönet érte/

    …alig volt már lőszerünk, és a fegyverek sem működtek valami jól. Egy félelmetes lény robbant be a látómezőmbe. Harmadszorra sikerült csak eltalálnom, igaz, akkor tökéletesen. Élettelenül esett össze. Nem is tudom, helyénvaló-e ez a szó itt, hiszen nagy valószínűséggel soha nem is élt. Mindenesetre, elterült, és többé nem mozdult.
     De nem volt időnk ezzel foglalkozni.
     Mert megérkezett Ő.
     Egy csomó másik lény társaságában, akik ugyan mind bármikor elpusztíthattak volna minket, most mégsem voltunk képesek figyelni rájuk. Ö ott középen hatalmas termetével, mint valami ősi, barbár harcos, széles vállával, kidolgozott mellkasával, közel háromméteres termetével magasodott fölénk. Hangja nem volt, a kisugárzása viszont bőven kárpótolt mindenféle sátáni üvöltés elmaradásáért.
     Belépett az ajtón, vagyis annak maradékán. A kíséretében lévő lények nem követték, csak álltak távolabb mozdulatlanul. Mi is lebénultunk. Lőfegyveremre néztem, még volt benne golyó. Csak azt nem tudtam, érnék-e vele valamit. Hirtelen megláttam kissé oldalt egy nyílpuskát, valamelyik társam ejthette el, mielőtt… Mielőtt meghalt, másképp nem történhetett. Felemeltem, és nézegetni kezdtem. Én a terem közepén álló ládákon térdeltem, így mindent láthattam. A többiek bénultságát is.
     Ő pont előttem állt meg, és végignézett a termen. A halál szaga lengte körül. Hirtelen ötlettől vezérelve emeltem fel a nyílpuskát, és már lőttem is. A nyíl eltűnt, ahogy az Ő koponyájához ért. Egybeolvadt vele, vagy megsemmisült, nem tudom; egyszercsak nem volt ott, és kész. Ennyi. Azt is hihettem volna, ki sem lőttem, de akkor Ő felém fordult. Szemében, vagyis szeme helyén, üresség volt, félelmetes üresség, a semmi fekete üressége…
     Fejét hirtelen balra fordította, és én ugyanakkor valami láthatatlan erőnek engedelmeskedve a falhoz vágódtam. Nem emlékszem sem arra, ahogy átszántottam a levegőt, sem a megérkezés pillanatára, sem arra, éreztem-e fájdalmat, de tudtam, hogy megtörtént, hiszen ott hevertem a fal tövében.
     Nem volt időm gondolkodni, mert Ő már ott is állt előttem. Nem ismerem a fajtáját, csak annyit tudtam, amit a róluk terjedő legendákból tudni lehetett. Félelmetes, legyőzhetetlen lények Ők, akik keresztül-kasul járják az Univerzumot. Azt mondják, keresnek valamit, de nyomukban csak pusztulás jár.
És most előttem állt egy.

     Félig sikerült eddig feltápászkodnom. Megdermedek. Most már tudom, mit érezhet a vad, ha a puska csövébe néz, ha megérzi a halál közelségét. Azt hiszem, azt érzem most én is…
     Megszűnik körülöttünk a világ, csak ketten létezünk. Ő felemeli a kezét, és csontos, kemény ujjai satuszorításba fogják az arcomat. Tudom, hogy meg fogok halni. Kirántom fejem az ujjak közül, de nem menekülök. Nincs esélyem, és nem is tudom, hova mehetnék. Nem tudom, miért, térdre vetem magam, Istenre gondolok, bár, nem tartom magam túlságosan vallásosnak. Nem akarok kegyelemért könyörögni, csak abban reménykedem, ha nem ellenkezem, gyors lesz, és – talán – fájdalommentes. Újra az arcom felé nyúl. Mozdulatai lassúak, de rettentő erőt tükröznek mégis. Rám néz, szeme helyén tompa ürességbe mélyül a sötétség, egy halott, feneketlen, mély üreg. Belém néz. És keres. Azt hiszem, azt kellene éreznem, megerőszakolja az agyam, ahogy végigmegy minden egyes emlékfoszlányon, de túlságosan is fáradt vagyok és tompa, hogy valóban érezzek is valamit.
     Keres…
     Aztán egyszercsak megáll…
     Megáll ott. Nálad. Az emlékedtől is sírni kezdek, és már az sem érdekel, ha gyávaságnak gondolják is a könnyeim. Ha lesz még egyáltalán bárki, aki gondolkodhat ezen. Ő csak áll az agyamban. Aztán újra és újra végigmegy a képeken. Az én képeimen. Rólad. A szívem is fájni kezd belé. Ezt már érzem. Valódi fájdalom ez. Már nem a haláltól félek, hanem valami mástól, de nem tudom, mitől. Ő fogja a fejem, az ujjait már nem is érzem, de az agyamban a lényét igen. És egyszercsak a gondolatait is:
     – Add nekem!
     – Mit? – kérdezek vissza. Annyira valószerűtlen, amit érzek, talán csak az elmém gyárt képeket, hangokat, hogy elmeneküljek, hogy ne kelljen szembenézni azzal, hamarosan meghalok.
     – Add nekem! – ismétli meg. – Add nekem az emlékeid róla, és megkímélem az életed,
     Nem értem, miért nem veszi egyszerűen el, miért nem képes rá, de adni nem akarom. Biztosan érzem, ez azt jelentené, teljesen, véglegesen kitörölne az életemből. Lehet, hogy soha nem látlak többé, de hogy még az emlékeim is elvegyék rólad… Akkor mi maradna nekem? Az is átvillan rajtam, hol élhetnék egyáltalán egy ilyen találkozás után, de azt hiszem, azzal nem lenne gond. Csak nélküled üres lennék. Ha nem lennél bennem, a napjaimban, ha nem szólhatnának rólad a perceim, a tetteim… Érzem, ahogy az emlékedtől elönt egy furcsa, fájdalmas boldogság, és a szerelem, amit irántad érzek.
     És akkor Ő húzni kezdi – nem tudok rá jobb szót -, egyszerűen húzni kezdi ki az agyamból a képeket, az érzéseket, az emlékeket. Azok, mint valami polip csápjai rácsavarodnak az idegszálaimra. Fizikai fájdalmat okoz a távozásod, de hallgatok. Nem engedhetem, csak ez jár bennem. Az egyetlen biztos pont az életemben, az, amit irántad érzek. Hogy soha nem látlak, elfogadom, de az érzés, a szerelem, az kell nekem, anélkül nem tudok élni. Ha nem adom, megöl, mondta Ő, de ha téged vesz el, én akkor is halott leszek.
     Iszonyú harc kezdődik köztünk, miközben testünk egyetlen sejtje sem mozdul, csak a szellemünk, a lényünk harcol valamiért, amiről én tudom, mekkora kincs, és Ő is sejti.
     Inkább a halált választom, a fizikai megsemmisülést, de veled, az emlékeddel, a szerelemmel, ami mindig velem volt. Megadom magam. Lezárok minden utat, ami az agyamhoz vezet. Totális blokk ez. Nem tudom, honnan van ennyi energiám. Én bent, Ő kint. És akkor Ő mérhetetlen energiáit beleadva utolsó rohamba kezd. Meghalok. Én választottam. Legyen. Megmutatom, hogy különbek vagyunk. Képesek vagyunk mindent feláldozni egy érzésért. Ennyi volt. Villanás. Szeretlek. És a neved. Erre akarok utoljára gondolni. Erre gondolok… Sötétség, majd fehérség vesz körül…
     Ahogy kitisztul minden, egy marék hamu marad a földön. Döbbent csendbe kúszik bele néha oldalról egy-egy sóhaj. Nem is tudom, kié, közülünk valakié, vagy a lényeké. Senki nem érti, mi történt, Ő eltűnt, és a gyenge légmozgás lassan a hamut is elsodorja. Én sem értem, ők pedig még annyit sem tudnak – belső harc volt ez. Egyet tudok biztosan, azt, hogy mit keresnek – érzéseket. Csak azt nem tudom még, mit fogok kezdeni ezzel.
     A lények visszahúzódnak, megjelenik szemükben a félelem. És valami más is, de ezt sem tudom, mi lehet. Fáradt vagyok. Hazamegyek. Hazamegyek, és csak ülni fogok a szökőkút szélén, és nézem a csillagokat…
     És rád gondolok. Megint megmentettél, mint már annyiszor. Mindegyis, itt vagy-e velem, elég az is, amit érzek. Amit én érezhetek…

     /Ő: Egy hatalmas, barbár harcos, testét nem fedi szőr, izmai tökéletesen kidolgozottak, nyaka vastag, egészen emberszerű. Nem áll egyik oldalon sem, bár, itt az ellenségeink közt jelenik meg, ők is tartanak tőle, őket is elpusztíthatja. Mindig ott tűnik fel, ahol harc van. Úgy érzem a Teremtés egy félbehagyott lénye, ami talán túl erős lett volna, ezért nem fejezték be, valamiért mégis önálló életre kelt, és most járja a világmindenséget, hogy befejezhesse önmagát. Keresi azt, amitől teljes lehetne. Elpusztíthatatlan, legalábbis mindenki azt hitte…/